Naponta 8-9 kezelésem van, így reggel nyolctól fél háromig nem sok szabadidőm marad. Tulajdonképpen, még reggelizni is kapkodva reggelizem – kivált, az én szokásos tempómhoz képest.
Aztán, máris indulnom kell, és két procedúra között nem sok időm marad szusszanni egyet. Kivétel, a másfél órás ebédszünet, amibe még az is belefér, hogy a páciensek többsége lefekszik, kinyújtóztatni a tagjaikat. Én azonban ezt kihagyom, hiszen egykor már mennem kell procedúrára, és így a kinyújtózást délutánra hagyom, amikor véget ér a napi programom.
A nővérek ragaszkodnak hozzá, hogy napközben is lefeküdjek, mert különben estére bedagadnak a lábaim. Leginkább Valika nővér „vigyáz rám”, és érzem, hogy kicsit a szívügyének is tekint. Nem mintha a többiek nem szívvel-lélekkel végeznék a munkájukat, hiszen másként ezt nem is lehet.
Magamban azon szoktam viccelődni, hogy az illetékesek nyilván tudják, hogy ez a munka, amit ők végeznek, megfizethetetlen, ezért hát nem is nagyon igyekeznek megfizetni.
Eszembe jut Stevo, a régi ismerős ápoló, akinek a legnagyobb sérelme az, hogy ők 400, azaz négyszáz euróért végzik ezt az emberfeletti munkát.
…
A szobatársam egy öregúr, akinek tőből hiányzik mindkét lába. Állandóan viszályban van a nővérekkel, mivel eléggé nyers a természete, és utasítgatja őket, amit nem mindegyik tűr szó nélkül. Mi tagadás, rigolyás az öregúr, de én egész jól kijövök vele. Az elődömmel például az volt a baja, hogy sokat köhögött – ehhez képest, most neki vannak hosszú percekig tartó köhögési rohamai. Néha még éjszaka is arra riadok, hogy fuldokolva köhög. Van egy zsebrádiója, ami még éjszaka is szól, miközben alszik – a nővérek úgy oltják el, hogy tudjak aludni.
Az első pár nap az ismerkedéssel telik, amikor „barátkozok” a körülményekkel, megismerem az új arcokat, akik legutóbbi itt tartózkodásom óta kicserélődtek. Most az a legnagyobb újdonság, hogy a „három gráciából” /magamban csak így nevezem őket/ hírmondó se maradt. Vierka, Monika, Janka, ők voltak a kedvenceim – ráadásul egy műszakban is dolgoztak, Stevóval, az ápolóval kiegészülve.
Mindig vártam, hogy ők kerüljenek sorra. Az évek alatt barátsággá fejlődött a beteg-ápolói viszony köztünk. Egyébként, ez itt általános, hogy aki egynél többször fordult meg az NRC-ben, azt már számon tartják, és „több lesz”, mint egy egyszerű beteg. Gondolom, erre a nővéreknek éppoly szükségük van, mint a betegeknek, hogy érezzék, nem egy „beteggyárban” robotolnak.
Folytatás következik…
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”57388″}
