A Kállay-kormány megalakulásának 75. és Kállay Miklós halálának 50. évfordulóján a VERITAS Történetkutató Intézet konferenciát tartott „Magyarország sorsfordító esztendői: Kállay Miklós miniszterelnökségének mérlege” címmel.
A konferencián Szakály Sándor, a VERITAS főigazgatója a Kállay család megjelent tagjait is köszönthette, Boross Péter volt miniszterelnök és Lázár János a Miniszterelnökséget vezető miniszter mellett.
Boross Péter, a VERITAS Tanácsadó Testületének elnöki minőségében is hangot adott annak a követelménynek, hogy ideje „helyrebiccenteni a magyar közgondolkodást”, a történelemszemléletet, amely sokszor még mindig magán viseli a kommunista történetírás által rögzített ítéleteket. Ezért kell elmondani az igazat Kállay Miklósról, aki „felvállalta a majdnem lehetetlent, hogy amikor nincs kiút, akkor is van cselekvési kötelesség.”
A konferencia helyszíne nem véletlenül volt a Vajdahunyadvárban, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár dísztermében, hiszen Estók János főigazgató házigazdaként mondott üdvözlő beszédében emlékeztetett Kállay Miklós földművelésügyi miniszterként végzett munkájára: a gazdaadósságok rendezésétől a korszerű erdőtörvényig, az Alföld öntözésétől a magyar agrártermékek elleni európai diszkrimináció leküzdéséig.
Dilemma Kelet és Nyugat között
A mezőgazdaságot, a magyar vidék boldogulását központi kérdésként tartotta szem előtt Kállay Miklós, hiszen az ország lakosságának döntő része agrárius volt – mutatott rá Lázár János, elemezve az 50 éve elhunyt miniszterelnök egész életútját, a politikáját meghatározó körülményeket az I. világháborútól Magyarország német megszállásáig. Miniszterelnöksége (1942-44) két legfontosabb célja: az ország gazdasági erőforrásainak átmentése a háború utáni időre és a magyar zsidóság fizikai megvédése a náci megsemmisítéstől.
„Ha valaki jó szemmel olvassa Kállay 1942 végén, 43-ban mondott beszédeit, abból már világosan kiderül ez a két cél. Csak a nemzeti függetlenség, csak a nemzeti szuverenitás, csak az erős, keresztény állam számít, és annak megmentése, az erő lokalizációja a legfontosabb tétel… A Szent Istvántól induló magyar történelem tanulsága – és Kállayt is ebben a kontextusban érdemes nézni –, hogy a magyar politikának mindig van egy dilemmája: Kelet és Nyugat között, német és orosz között. Nemcsak akkor, hanem most is, a legfontosabb célkitűzése egy magyar politikusnak: független, erős, nemzeti és keresztény Magyarország megtartása.”
Jóllehet a történészek előadásaiból Kállay Miklós egész életútja kirajzolódott, beleértve az emigrációs éveket is, a legnagyobb hangsúlyt – éppen miniszterelnökségének ideje miatt – a német követelésekkel szembeni ellenállás és a háborúból való kiugrás esélyei kapták.
Együttműködésre törekedett
Még a történészek számára is szinte ismeretlen fejezetről, a magyar-szlovák titkos tárgyalásokról tartott előadást Janek István, az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa. Témája anyagát a prágai, pozsonyi és a budapesti levéltárakban találta.
A miniszterelnök céljairól ő is elmondta, hogy a németektől való lassú eltávolodással Magyarországot akarta kivezetni a háborúból, és visszaszerezni az ország sorsa felett a szabad rendelkezés jogát:
Kállay a szovjet megszállás megakadályozását az angol és amerikai erők balkáni partraszállásától és az oldalukra való átállástól remélte. A magyar kiugrás gondolata 1942 végétől, a sztálingrádi vereség és a II. Magyar Hadsereg doni pusztulását követően egyre erősebbé vált. Kállay Miklós nyugati béketapogatózásainak híre Hitler fülébe is eljutott. Horthy 1943. április 13-án Klessheimben találkozott a német vezetőkkel. Hitler a béketapogatózási kísérletekről pontos dokumentumokat adott át Horthynak és Kállay felmentését követelte. Horthy azonban kikérte magának, hogy az ő hatáskörébe beavatkozzanak.
Az egykori magyar miniszterelnök (Fotó: origo.hu)
Amikor Kállay is tudomást szerzett arról, hogy a németek Magyarország lefegyverzését tervezik, és az ország megszállásában szlovák csapatok is részt vennének, úgy gondolta: nagyobb esélye van a kiugrás sikerének, ha a szomszéd állammal együttműködést kötne, vagy legalább azt elérné, hogy ne avatkozzanak be a magyar tervbe. Ennek érdekében Kállay többször is hangoztatta, hogy támogatja Szlovákia államiságát és a magyar politika nem kívánja azt veszélyeztetni.
Megnyerni Tisot egy közös tervnek
1943-ban a két egymással határos ország között nagyon feszült volt a viszony az első bécsi döntés és a kisebbségi kérdés következtében. Szlovákia is revízióra törekedett: többször próbálkozott a németeknél, hogy kapjon vissza a színtiszta szlovák területekből.
Kállay mégis bizakodott, hogy Tisot meg lehetne nyerni egy közös tervnek. Ennek érdekében megbízásából 1943 februárjától hivatalos és félhivatalos magyar magánszemélyek próbáltak politikai beszélgetéseket folytatni pozsonyi vezetőkkel.
Ronkay Ferenc földbirtokos, országgyűlési képviselő ’43 március 20-án bejut Tisohoz. Elmondta, hogy magánemberként jött és nem lenne jó, ha a sajtó erről értesülne. A közös gazdasági kérdésekkel indította mondanivalóját, melyben a német gazdaság előretörését ecsetelte a háború utáni helyzetben. Felvázolta az ezeréves együttélés előnyeit és hatásait. Dicsérte Tiso kormányát a Németországhoz fűződő korrekt szövetségesi viszony miatt, ugyanakkor fenntartásait fejezte ki, amiért a szlovákság egyes rétegei a beneši és más szláv nacionalista eszmékhez vonzódnak.
Ronkay a német nagyipar előretörésének veszélyével akart hatni, ami által Szlovákia gazdasági gyűrűbe kerülhet Magyarországgal együtt. Sokkal eredményesebb lenne, ha Szlovákia és Magyarország összefogna a közös gazdasági küzdelemben. Megemlítette azt is, hogy ha szovjet érdekszférába kerülne Szlovákia, akkor hamar eloroszosodna, cseh uralom alatt pedig az elcsehesedés veszélye léphet fel. Míg a nyelvileg egész más nyelvcsoporthoz tartozó Magyarország részéről ilyesminek soha nem lennének kitéve. Ezután Tiso rákérdezett a megegyezés mikéntjére. Mire Ronkay kifejtette, hogy Kállay olyan reálpolitikus, akivel minden tárgyalás előbb-utóbb megegyezéshez vezet. Első lépéseként azt ajánlotta Tisonak, hogy írja le elgondolásait egy fehér lapra.
Érdekes adalék, hogy a szlovák diplomácia nem volt ellenére egy regionális együttműködésnek, azonban azt nem Magyarországgal, hanem Romániával képzelte el. Március végén Tuka szlovák külügyminiszter fel is ajánlotta a kétoldalú együttműködés aktivizálását Ion Antonescunak.
A Führer bizalmat szavazott Szlovákiának
Ján Spišiak budapesti szlovák követ április elején József Ágost Habsburg főherceggel megbeszélést folytat. A főherceg azt veti Spišiak szemére, hogy Szlovákia a Tengelyen belül a Kisantant megújítását kívánja. Ő maga azt a nézetet képviseli, hogy a Bécsi Döntésben elvesztett tiszta szlovák területeket Magyarország adja vissza Szlovákiának. De ez csak akkor lehetséges, ha Szlovákia elfogad egy együttműködést Magyarországgal és konföderációra lépnének. Megemlíti, hogy Horthy véleménye szerint balkáni partraszállás lesz, és ezért fontos lenne, ha Szlovákia hangsúlyozná szuverenitását és önállóságát.
A szlovák vezetésben Kállay béketapogatózásai a nyugati szövetségesek irányában azt a benyomást keltették, hogy mindenképpen be akarja biztosítani a német védnökség alatt szerzett területeit. A szlovák államelnök tehát a Ronkayval való beszélgetést figyelmen kívül hagyva nem Budapestre utazott, hanem Németországba, ahol Hitlernek kifejtette fenntartásait a magyar sajtóval és a szentistváni állameszmével kapcsolatban.
Hitler tudta, hogy Tisoékat úgy nyerheti meg, ha Németország garantálja területi gyarapodásukat, és államiságuk fenntartását, míg a szentistváni eszméket elítéli. Elismeréssel beszélt Szlovákia együttműködéséről, és megjegyezte, hogy csak azért hívta meg Tisot Salzburgba, mert demonstrálni akarta az egész világ előtt, hogy Szlovákia önálló állam, amellyel Németország baráti kapcsolatban áll.
Dicsérőleg azt is hozzátette, hogy Németországnak Olaszországon kívül nincs még egy szövetségese, amellyel olyan kevés problémája lenne, mint Szlovákiával. Ugyanezen tárgyalás alatt a magyar-román ellentétre utalva azt is megjegyezte a Führer, hogy ha a jelenlegi háború után a magyarok és a románok még háborúzgatni akarnak egymással, az a Német Birodalmat nem érdekelné, de Szlovákia bizalommal számíthat Németország védelmére. Hitler a magyar veszélyt igyekezett Damoklész kardjaként tartani Tiso felett, megemlítve az esetleges újabb magyar területi igényeket, ami nem volt igaz, de jól kijátszható volt.
A katonák is próbálkoztak
A magyar vezetés 1943. szeptember 17-én újabb kísérletet tett a közeledésre. Baross Gábor volt országgyűlési képviselő Horthy tudtával Tuka szlovák külügyminiszterrel találkozott, aki a magyar-szlovák megegyezés előfeltételéül három dolgot jelölt meg: 1. abba kellene hagyni a szentistváni állameszme és más magyar revizionista szólamok hangoztatását, ha ez nem lehetséges, a magyar kormány jelentse ki, hogy ezek az elképzelések Szlovákiát nem érintik. 2. etnikai alapon történő határkiigazítás Szlovákia javára, 3. Magyarország vegye figyelembe, hogy Szlovákiát köti a Németországgal kötött védelmi szerződés, az ez ellen irányuló politikában nem tudnak részt venni.
A politikusok után a katonák próbálkoztak. Ferdinand Čatloš szlovák hadügyminiszter és Kádár Gyula vezérkari ezredes, a Vezérkari Főnökség 2. (hírszerző és kémelhárító) osztályának vezetője 1944 elején folytatnak megbeszélést, megállapodnak abban, hogy a politikusok vakok, nem látják a helyzetet, és a katonák alkalmasak arra, hogy a kiugrás ügyét kézbe vegyék. Megbeszélik, hogy öt szlovák tiszt jön Budapestre és öt magyar megy Pozsonyba. Ez meg is történik, alakul is valami együttműködés, de márciusban bekövetkezik Magyarország megszállása a németek által. Čatloš pedig azt tervezi, hogy ha a Vörös Hadsereg Krakkó közelébe érkezne, akkor lefogatja a szlovák kormány nácibarát tagjait (vagyis az egész kormányt), a szlovák hadsereg azonnal átáll szovjet oldalra, s velük egyesülve elindulnak Kassa irányába, ahol a magyar csapatokat megtámadják.
Nem tudtak felülemelkedni sérelmeiken
Ez – mint tudjuk – nem valósult meg. Janek István így összegzi a történteket:
A magyar-szlovák titkos tárgyalások mindvégig egyoldalúak és sikertelenek maradtak, Tiso nem kívánt együttműködni Kállayval, túlzottan is bízott a németekben, és még azt is kijelentette 1944-ben, hogy akkor sem fogják elárulni Németországot, ha az elvesztené a háborút.
Hitlernek lényeges könnyebbséget jelentett közép-európai tervei megvalósításában, hogy bízvást számíthatott a kis államok ellentéteire, ezeknek kihasználása nem volt túl nehéz diplomáciai feladat: rendfenntartó, igazságteremtő erőként, az egyiknek a másikkal szembeni védelmezőjeként tüntette fel magát. Az oszd meg és uralkodj klasszikus politikája volt ez, amit briliáns módon kamatoztattak a német politikusok magyar és szlovák vonatkozásban. 1943-44-ben mind Szlovákia, mind Magyarország küzdött az ellen, hogy bábként kezeljék őket, és igyekeztek saját mozgásterületüket és manőverezési képességüket amennyire csak lehetséges, fenntartani.
De mint látjuk: eredménytelenül, a közös megegyezésre nem volt esélyük, mert nem tudtak felülemelkedni sérelmeiken.
