Volt egyszer egy, az előző generációktól örökölt iskolarendszer, amiben mindenféle hazug és még hazugabb elveknek köszönhetően hol volt, hol meg nem volt magyar iskola a Duna-parti, magyarok lakta településeken. Aztán egyszer csak beköszöntött a demokrácia és az addig még labdába sem rúgó labdaszedőkből egyszeriben menedzserek lettek. Az ilyeneknek kicsit galibázott a műveltség, ezért eltervezték, hogy ahogy csak lehet, tönkreteszik az iskolarendszert.
Eme nemes igyekezetüket kezdték volna a magyar iskolákkal. S kezdőlépésként eltervezték annak kirablását. Első rablásuk lett volna a bizonyítványok nyelve.
Sajnos kicsit elszámították magukat, mert néhány bátorkeszi és búcsi parasztcsemetében volt annyi gerincesség, hogy nemet mert és tudott úgy mondani, hogy azt nem lehetett nem észrevenni.
No, ekkor a nagy pofára esés elkerülése érdekében néhány korábbi labdaszedő elgondolkodott, hogyan lehetne ebből a faramuci helyzetből mégis valami bevételre szert tenni.
Hamarosan rájöttek, elég úgy tenni, mintha ők is a gerincesek bátorkeszi és búcsi rendjébe tartoznának, mert ezt a kacsát majd jól el lehet adni a pozsonyi piacon. Az elgondolást tettek követték és a korábbi szolgákból egyszeriben nagy urak kerekedtek, akiknek gerinctelensége és kizárólag a bukszájuk megtömésére kihegyezett demokratikus elveik jól elrejthetőkké váltak. A semmirekellő élősködők hada a pozsonyi vár alatt létesített kabaréban adta elő sokszor még a zenei kíséretet is nélkülöző zenés vígjátékait.
Miután a kabarék kezdtek kissé kifulladni és eladhatatlanná válni, fölmerült az igény egy újabb színi előadásra, amivel jól el lehetne terelni a figyelmet a lényegről. S ekkor kipattant egy fenyőfalovag agyából a gondolat, hogy a DAC nevű dacos társaság gerincein lovagolva előadható lenne egy olyan színmű, aminek végkifejleteként Béla nemzetmentő hősként, Bandi meg a hős áldozatként egymás nyakába borulva jól elrejthetné röhögő pofáját és további pár évre a befektetés nélküli osztogatók jól bevált rendszerében tömhetné telhetetlen bukszáját.
Hát ezért volna egy javaslatom.
Minden tiltakozás és elutasítás kifejezése mellett ne feledkezzünk meg a lényegről: mindezt úgy csináljuk, hogy tiltakozásunk első pontja legyen az ilyen helyzetek kiagyalóinak azonnali eltávolítása mindenféle közösségi pozícióból, majd ezt követően még a szájukat is jól be kell ragasztani. Mert amíg ezek hangot tudnak kiadni, abban nem lesz semmi köszönet.
További tennivalónk pedig az lesz, hogy himnuszéneklés helyett olyanokat kell találnunk magunk között, akik a közösségért akarnak és tudnak tenni és erre már szolgáltattak is néhány bizonyítékot. Könnyen lehet, hogy ilyeneket egyetlen párt soraiban sem találunk, akkor viszont a szakmai közösségekben kell keresnünk azokat, akik a szakterületükön belül a szakmai feladatokon túl még a közösségi létért is tettek valamit egy mainál jobb állapot megteremtése érdekében.
