Itt voltál velünk, s mi veled, együtt jártuk az utakat, egy kisebbségbe szorult, de sokkal többre hivatott nemzetrész oldalán keresve az igazunkat. Megtaláljuk valaha? Nem tudom, de most már Te egyedül keresed. Odafenn már várnak, régi harcostársak, Istenem, micsoda fogadóbizottság lesz a mennyben, Laci! Mi még maradunk. Egy ideig.
„Szigeti László 1957. augusztus 3-án született Búcson. Felsőfokú tanulmányait Pozsonyban, a Comenius Egyetem bölcsészkarán végezte, ahol 1981-ben matematika–földrajz szakos tanári diplomát szerzett. 1981-től 1990-ig középiskolai tanár, 1990-től 1995-ig gimnáziumi igazgató volt Párkányban. 1993-ban tagja lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1994-ben e párt színeiben került be a szlovák országgyűlésbe. 1998 és 2010 között a Magyar Koalíció Pártjának parlamenti képviselője volt. 1998 és 2002 között oktatásügyi államtitkár, 1998-tól az MKP oktatáspolitikai alelnöke, oktatáspolitikai tanácsának elnöke, és a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének alelnöke. 2006. február 8. és július 4. között Szlovákia oktatásügyi minisztere volt. 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést vehette át.”
Ennyi egy rövid életrajz. Néhány mondat. Ennyit őriz meg belőlünk a virtuális világ. Végigszalad az életünkön, rögzíti az időpontokat, pályáink helyszíneit, betöltött tisztségeinket. És vajon az emberek, akik körülvették őt, harcostársai voltak, szerették vagy éppen irigyelték, mennyit tartanak meg az emlékéből? És hogyan?
Laciék hárman voltak testvérek. Jánost és Jóskát is ismerhettem, ismerem. Kiváló, rendes magyar emberek, jó testvérek. Jóskával volt szerencsém egy rövid ideig együtt néptáncolni a nyolcvanas évek elején újjáformálódó Ifjú Szívek tánckarában, Pozsonyban – Katona Pista vezetése alatt, Kulcsár Tibor igazgatósága idején. A kiváló költő, Kulcsár Tibor is igen korán elment. Ki emlékszik még rá? És mikor?
János szintén parlamenti képviselő, majd hosszú időn keresztül polgármester volt Búcson. Szinte minden képletes harctéren találkoztunk, ott voltunk. És Laci? Vele a kilencvenes évek elejétől ismertük egymást. Politikai fórumokon, kampánygyűléseken rendszeresen összefutottunk. Mindig higgadt, racionális politikát folytatott, érvelései tiszták, érthetőek voltak. Kiállása emberi és politikai vonalon is mindig egyértelmű volt. Amikor iskolaügyi miniszternek nevezték ki, arra a néhány hónapra, rögtön segített a régiónkon, és egy komoly összeggel támogatta az akkor épülő lukanényei tornatermet. Mindig szeretett, és ünnepelt vendég volt a vidékünkön. Itt is itthon volt, csakúgy, mint a Duna partján. Az MKP Országos Tanácsának elnökeként, nehéz időszakban próbálta összetartani a kettészakadt magyar politikai közösség nemzeti-konzervatív szárnyát.
Igazi harcos volt, minden területen, ahol működött, dolgozott, maradandót alkotott.
Két éve egy párkányi könyvbemutatón dedikáltam neki a legújabb könyvemet. Gratulált, és annyit mondott, „azért vagyok ma itt, mert megérdemled, hogy meghallgassam azt, amit mondasz.”
Tavaly tudtam meg, hogy ismét harcot vív, de most nem a közéletben, hanem a saját életéért küzd. Az utolsó Pro Probitate Díj átadásán, melyet Duray Miklós kapott, még beszélgettünk Szentpéteren. Még bizakodón mondta, hogy nem adja fel, és én tudtam, ha valaki, akkor ő biztosan nem fogja feladni.
A küzdelem véget ért tegnap este. Mert végül mindnyájan feladjuk egyszer, s megbékélünk Isten akaratával. Ezt a harcot még senki sem nyerte meg. Az utolsó órákban jövünk rá, hogy az élet túl rövid, mindig, mindenhez, még a búcsúzáshoz is.
Itt voltál velünk, s mi veled, együtt jártuk az utakat, egy kisebbségbe szorult, de sokkal többre hivatott nemzetrész oldalán keresve az igazunkat. Megtaláljuk valaha? Nem tudom, de most már Te egyedül keresed. Odafenn már várnak, régi harcostársak, Istenem, micsoda fogadóbizottság lesz a mennyben, Laci! Mi még maradunk. Egy ideig.
Van még harcolni való, csak azok fogynak egyre inkább, akikkel még érdemes egymás mellé állnunk.
Nem tudjuk az órát, mikor követünk, de ki méri most már jobban az időt náladnál. Kár eltékozolni egyetlen percet is, mert látjuk, milyen kevés van belőle. Amit tudtál, megtettél, többet senki sem kérhet egy embertől. Míg élünk, biztosan nem felejtünk el.
Neved ott lesz majd a közbeszédben, egy-egy pohár bor melletti beszélgetéseken, társadalmi rendezvényeken, megemlékezések utáni baráti kézfogások csendjében, magasztosságában.
Most elengedünk. Menj, pihenj meg. Az öröklétben még valahol, valamikor találkozunk. Nyugodj békében. Isten veled Laci!
SZIGETI LÁSZLÓ
1957. 8. 3. – 2022. 2. 2.
(Hrubík Béla/Piros7)
