Vasárnap délután vettünk végső búcsút a szilicei temetőben Mezei Sándortól (1933 – 2017). A református szertartás szerinti búcsúztatón közel ezer gyászoló vett részt, ez példa nélkül álló a falu történetében, s egyben igazolása annak, hogy Szilice és egész itteni nemzeti közösségünk jeles és pótolhatatlan személyisége hagyott itt bennünket.
Az örökmozgó és korához mérten állandó optimizmust sugárzó – a sziliceiek számára – Sándorka egy banális esés okozta combnyaktörés, s az annak nyomán fellépő komplikációk és szövődmények következtében fájdalmasan váratlanul hagyott itt bennünket.
Mezei Sándor életének stabil pontja a család volt. Igaz, az első világháborút követő „egykézés” számára is testvértelenséget eredményezett, ami legalább világháborúnyi veszteséget okozott nemzetünknek, és okoz a mai napig, mert a globalizációtól újabb és újabb erősítést kap. Meggyőződéssel vallotta, hogy a család a legteljesebb élet, és az élet továbbadásának színtere, szoros keretbe fogva a szülők, nagyszülők, dédnagyszülők felelősségét a gyerekek, unokák, dédunokák iránt, aminek természetes velejárója az utódok felelősséggel és hűséggel vállalt élete. Vallotta: az életben nincs nagyobb ajándék a gyermeknél, unokánál, dédunokánál!
A szilicei faluközösséget, amelyet csak kötelező katonai szolgálatának idejére hagyta el, egy nagyobb családi közösségnek tartotta, amit mindig büszkeséggel vállalt. A falu mindennapi élete; a református gyülekezet, a mezőgazdasági szövetkezet, a különböző rendezvények, találkozók mind-mind olyan színterei voltak az életének, ahol nyomot hagyott maga után. Ha valaki Szilicének híveket, barátokat szerzett, akkor azok között az első hely őt illeti meg!
Különös vonzódása volt a hagyományok ápolásához, amihez lehetőséget a Csemadokban talált. Volt a helyi alapszervezet elnöke, a daliás időkre emlékeztető szilicei hagyományőrző tánccsoport, és a később alakult Kökörcsin éneklőcsoport tagja. A néprajzi gyűjtők a szilicei dalok és táncok adatközlőjeként tartották számon. Sok hangfelvétel őrzi az általa előadott dalokat. Az Isten veled Sziliceföld katonabúcsúztató több strófáját én is tőle jegyeztem le. Az általa ismert dalokat, nótákat egy füzetbe jegyezte, közel négyszáznál tartott. Az utóbbiak között szerepelt a Ha meghalok, csillag leszek… című nóta, ami a búcsúszertartáson is elhangzott. Gombaszögöt Szilicéhez való közelsége miatt is a szívéhez közelinek érezte, szereplőként, nézőként minden alkalommal – családjával együtt – ott volt. A betegágyánál is beszélt Gombaszögről, különösen a közel tíz évvel ezelőtti népművészeti műsorról, amit az ígéretes, de fájdalmasan korán távozott Péter Zsolt (47) koreográfus rendezett, ő pedig a keretműsor központi szereplője volt. Munkásságának elismeréseként 2014-ben Csemadok Közművelődési Díjat kapott.
Mezei Sándor szűkebb pátriájának, a Szilicei-fennsíknak szerelmes rajongója volt. Nem volt nála jobb ismerője (és vajon lesz-e?) a fennsík zegzugos völgyeinek, dombjainak, végtelen erdőségeinek. Még szerencse, hogy eleink sokszor beszédes dűlőneveit közlései alapján Lúcia unokája lejegyezte, és megmentette az utánunk következők számára. A teremtés és a meg-megújuló élet csodáját látta egy-egy ottani virágban (kakasmandikó, leánykökörcsin, tavaszi hérics…), a napokban éppen virágba borult galagonyabokorban (ami nem véletlenül ihlette meg Weöres Sándort is), a madarakban (búbos banka, kakukk, fekete gólya), és mindenben, ami a Szilicei-fennsík csodás növényeit és állatvilágát jelenti.
Több mint hatvan évig volt a helyi vadásztársulat tagja. Számára nemcsak a vadászatot jelentette, hanem a természet újabb rezdüléseinek a megfigyelését, a kiszámíthatatlan vadmozgás rejtélyeinek a megfejtését, és mindezen túl: vadászbarátságot, vadászcimboraságot. Ha néprajzi adatközlőként országon belül és határon kívül ismerten hangzott a neve, akkor a vadászok népes családjában legalább olyan ismertségnek és ismeretségnek örvendett. Több vadászkitüntetés birtokosa volt, közöttük a legmagasabb Zerge (Kamzík) éremé. A végtelen vadásztörténetek szakavatott előadója volt, vadászdalokból mindig tudott újakkal szolgálni, de szívéhez legközelebb az állt, amelyben ott volt az is, hogy …vadász leszek a szilicei határban… Nem szokott az elmúlással foglalkozni, de vadászataink alkalmával, amikor körültekintett az ismert tájon, többször megjegyezte: Nehéz lesz itthagyni ezt a gyönyörű vidéket…
Mezei Sándor alaptermészetének része volt a szívélyesség és segítőkészség. Tudatosan vallotta, hogy a szív legjobb karbantartója a szeretet, a léleké pedig a reménység. Ebben a József Attila által megfogalmazott Akár egy halom hasított fa,//hever egymáson a világ-ban mindnyájunk számára jól jöhet Mezei Sándor bizalmat sugalló tekintete, barátságos kézfogása, pohár borra, nótázásra ösztönző biztatása, mert neki ez volt az életeleme. Az ő kapuja talán éjszakára sem volt becsukva (jól példázza ezt a róla készült fotó is 2009-ből); hozzá mindig érkezett valaki, ő is gyakran beköszönt másokhoz: szomszédokhoz, rokonokhoz, barátokhoz. A temetését követő toron a kultúrházban ott volt élettől sugárzó fényképe. Amikor Danika unokám – akit Mezei Sándor mint más gyereket, felnőttet megbabonázott, Szilicére érve mindig azt várta, mikor jön már hozzánk Sándor bácsi –, megállt a fotó előtt, és mély átszellemültséggel ezt mondta: Sándor bácsi, szülessél meg még egyszer…!
Mi Kosztolányi Dezsővel valljuk: Keresheted őt, nem leled, hiába,//se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,// a múltba sem és a gazdag jövőben// akárki megszülethet már, csak ő nem.// De ha van igazi sziliceiség, az Mezei Sándorban hiánytalanul testet öltött: a családiasságában, az önzetlen közösségi vállalásaiban, és az elődök iránti hűségében: tisztességben, hitben, anyanyelvben, nemzeti hagyományokban! Ebben ránk hagyott öröksége mindig élő marad!
