Üdvözöllek „Fagyos Január!” Nézzük, mit hoztál! Hólepte táj, jégcsap lóg az ereszalján, csíp a hideg, a hőmérő higanyszála a nulla alatt, s ha még társadul hívod a szelet, csontunkig hatolsz.
Kár a kutyát kiverni! Az állatmenhelyek megtelnek. Sokszor felhívják figyelmünk, nehogy megfagyjanak az utcákon kóborló kutyák. Állatbarát vagyok, olvasom. Én is. Hajléktalanszálló. Este hét óra. Többet nem fogadnak. Emberbarát vagyok. Te is? Mínuszokat jeleznek, hófújást…
Télen talán sűrűbben botlik az ember hajléktalanba, koldusba. Januárnak mindegy. December kicsit más, neki van karácsonya. Kis figyelmességeink rendre eljutottak a címzettekhez, talán boldogok lettek tőle árvák, elhagyatottak, hajléktalanok. Van, aki őszintén, van aki számításból teszi dolgát. A Szívek Vizsgálóját úgysem lehet átverni, látja szándékunk. Mindenesetre egymásra bízattattunk szeretetben és hitben.
Lassan elszürkül a Dickens-i hangulat, az adakozó láz elcsitul, elfogynak a rászorulóknak juttatott kis figyelmességeink, s Január kacagva rakja le elénk gyermekét, a Hideget. „Ti adjatok nekik enni!“ – jut eszembe. Persze vitatkozhatunk felette, ki az, aki igazán rászorul centes adományainkra. Évekkel ezelőtt történt, hogy a városközpontban egy szepegő, kócos kislány megfogta a kezem:
–Néni! Elveszítettem a pénzem, nem tudok jegyet venni az autóbuszra. Kérem, adjon nekem annyit, hogy hazajussak! Szemrebbenés nélkül adtam, s ő boldogan elfutott. Csakhogy a történetnek nincs vége! Másnap ugyanott, ugyanaz a kislány bukkant fel. Ismerős szöveg ütötte meg fülem. „Elveszítettem a pénzem, nem tudok jegyet venni az autóbuszra…“ Földbe gyökerezett a lábam. ‒Tegnap is itt voltál. ‒ szóltam anyáskodva, nehogy elriasszam ezt a „kis gyufaáruslányt“. Ijedtség ült ki arcára, s nem tudom hogyan, de felszívódott a tömegben. Tehetetlennek éreztem magam. Körbenéztem, hátha ráakadok arra, aki prédaként állította ezt a gyereket az utcára. Lett volna hozzá pár keresetlen szavam.
Nemrégiben távolról figyeltem egy hajléktalan koldulását. Többen fásultan álltak odébb, páran megjegyzéseket fűzve elküldték a hatvanas éveiben járó férfit. Már tudtam, odaér hozzám. Elenyésző összeget kért, a villamosjegy árát, hogy eljusson a hajléktalanszállóba. Nem volt aprópénzem, így 2 eurót adtam, mit sem törődve azzal, hogy igaz a kérés, vagy épp átvernek. – Asszonyom, ez sok!
–Tartsa meg! – motyogtam egykedvűen. Megalázottan állt velem szemben. Könnyes szemmel megköszönte, s elsietett.
Néztem utána, míg a téli sötétség végképp elnyeli. Feltekintettem. – Ugye nem fagy meg ez az ember ma éjszaka? Néma válaszként kiszakadt az ég, sűrű havazás vette kezdetét. Lassan lépegettem, hogy érezzem a Hideget, perlekedjek veled, mert akarom, hogy tudd: ajándékként fogadom, hogy feltétel nélkül adni tudok Decemberen, karácsonyon kívül is. Kajánul belekacagom a képedbe: Ezt az embert ma éjszaka nem viszed, Fagyos Január!
Fülembe süvítette: ‒ A holnapja nem rajtad fog múlni!
Hrbácsek-Noszek Magdaléna
