A világ nem ismerte meg őt… akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek… láttuk az ő dicsőségét… telve kegyelemmel és igazsággal – János 1,10;12;14
Lassan, de biztosan vagy sok külső-belső tényező hatására nagyon is bizonytalanul fordul rá milliárdnyi ember az ünnephozó napok célegyenesére. Karácsonyra. Karácsony egyetlen okára is? A megszületett Megváltóra, akár befogadta Őt, akár nem? Egy bizonyos: Ő jön, hogy Isten-gyermekként a maga látszólagos gyengeségével megérintse a szívünket.
Tisztaságával szembesítsen minden létveszejtő és észveszejtő, boldogságtépázó gonoszsággal, aminek nem kellene így lennie. Az Ige világosan és félreérthetetlenül fogalmaz: a világ, a kozmosz, amit az Atya teremtett, nem fogadta be Őt, mert nem ismerte fel a Gyermekbe rejtett Istent.
A latin szöveg a cognovit szót használja, amit Descartes híres mondatával tett közismertté: Cogito, ergo sum – gondolkodom, tehát vagyok. A világ nem ismerte fel Őt, másra használta az eszét, hiábavalóságokra. Akik viszont jóra használva eszüket, értelmüket, befogadták Őt, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek. A Gyermek mellett gyermekké, érzővé, lényeglátóvá, szívvel látóvá, ahogyan azt elhíresítette A kis herceg szerzője, St. Exupéry:
Igazán csak a szívével lát az ember.
Ma elektormikroszkópok sok milliószoros nagyítási képességével vagy univerzumokat másodpercek alatt radarhullámokkal láttató precíziós műszerekkel fényévekre száguld az emberi tudomány. Mégis úgy vagyunk, hogy földi létünk kulcscsodáját, Isten gyermekbe öltöztetett jelenlétét nem vesszük észre. Mindent és mindenkit, csak Őt nem, aki az orrunk, sőt a lelkünk előtt van.
A történelem egyik legnagyobb csodája mégis az, hogy amióta az első embernek esete következtében létlejtőre, könny- és vérlejtőre került az emberiség, önként és nagyravágyóan, Isten emberszánó, mentő szíve mégis szakadatlanul várta haza tékozló gyermekeit. Az Ararát tövében kikötő Noé bárkájában a mai örmény föld tájékáról indult a kegyelmet talált emberiség új története.
És ott a betlehemi mezőn, azon a titokzatos éjszakán az évezredek Isten-adventje tényleg beteljesült: maga Isten szállt alá a bűnbarlang-emberiség éjszakájába, hogy feladhatatlan atyai adventjében elmenjen a tékozlók után és gyermeki kézzel, majd a felnőtt Jézusban gyógyító és tisztító, sebhelyes kézzel hazavezesse a messze földön hontalanságban, istentelenségben vergődő gyermekeit.
Isten egy hatalmas nagy adventet ajándékozott szövetséges szeretetéből, hűségéből a világnak, amely nem fogadta be. Fiában pedig megragadta azok szívét és életét, akik befogadták Őt. Látjuk-e a lényeget, a létrangosító, személyes sorsunkat emelő kegyelem jelenlétét adventtelen napjainkban és életünkben? Amint Babits gyönyörűen fogalmazta meg zsoltáros versében: Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsulsz? /A csillagok örök forgása néked forog/és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog /a te bűnös lelkedért.
Isten-árulásban vergődik az egydimenzióssá lapított embervilág
Igen súlyos szavakat használ korunk egyik legismertebb német filozófusa, Rüdiger Safranski a digitális világ emberi status quo-jának jellemzésére: teketóriázás, kozmetikázás nélkül, mert nem statisztikára dolgozik, hanem Isten statisztájaként az igazságról szól Das Böse, A Gonosz című gondolatébresztő könyvében.
Arról, hogy folyamatos transzcendencia-árulásban él és hal a világ. Mert nem ismerték meg Őt, a Gyermekbe rejtőzködött Istent. Következménye kegyetlenség és gazság lett. Az emberiség gazságtörténete hihetetlen kombinációkkal és konfigurációkkal ömlött az éppen következő generációk nyakába. S ez nemcsak a múlt, hanem a jelen is. Nem sorolom a nemzetközi és a hazai irgalmatlanságokat, együttérzéshiányokat. Adventhiányokat. Jézus-hiányokat. Isten-hiányokat. Az emberséghiányokat. Az Isten-árulás, a transzcendencia, elhagyása az emberi létet egydimenzióssá lapította. Ez a gonosz(ság) nyomasztó gravitációja a személyes létezésen.
Ahogyan Safranski fogalmaz: az ember Istenhez tartozik, de nem is veszi észre. Az Isten által jónak teremtett léthez tartozik, s nem akar betöltekezni vele, még kevésbé vigyázni reá. A gonoszt így jellemzi a gondolkodó: Isten-lét hiány. Amikor arany helyett bizsuval, gyémánt helyett csiszolt üveggel, Isten-szerelem helyett puszta pornóval, pénzen megvehető élvezetekkel, sikerekkel érik be az emberek.
A léthiányból súlyos morálhiány következik. Az ember észrevétlen is önmaga ellen indul. Az Isten nem érdekel – ember nem számít drámai süllyedése, méltóságvesztése, emberi léttiprása a következmény nélküli következmény – látszata. Mintha semmi nem történne. Márpedig igen: a legmélyebbre tartó létrontás. Álságosságok piaca, teljesen befertőzött és értékvesztett sorstalanságok káosza a következmény.
De a legmélyebb éjszakában is ott van a Gyermek
A leghosszabb és a legkormosabb éjszakában is ott van a Gyermek – visszavonhatatlanul a mélyben. A pokol kapujában is. Önként vállalt mélymenetben. Mária és József segítségével. Már akkor is voltak, akik befogadták Őt, mert a szívük vonzotta, vonta oda hozzá a pásztorokat, a tudatlanságban is lelkileg jól tájékozódókat. És a tudományukban is alázattal Jézus-kereső keleti bölcseket, a tudós csillagászokat, hogy elmenjenek, s tömjént, mirhát, aranyat tegyenek a zsidók Királya, a mindenség Ura lábacskái elé. A beteljesült advent, ezredévek sóvárgása, istenvágya, égi honvágya, az elveszett Éden visszavételének nagy álma, hajtóereje ott feküdt megtestesülve valós valójában a kőbölcsőben, a marhaetetőben.
Kell ennél valóságosabb bizonyítéka a mentő szeretetnek? És lehet-e ennél nagyobb ismertetőjele a kétféle alapvető emberi magatartásnak?
A coram Deo, minden pillanatban a Gyermek jelenlétében, majd a Megváltó minden emberi szenvedést átélő és legyőző keresztküzdelmében és feltámadásában lelepleződő, lejtmenetes vagy égimenetes lehetőségnek? Mert a történelemben ez a két alapirány nyílik a transzcendens árulásból, valamint a tékozló hazavergődését segítő adventi Istenre emlékezésből: vagy coram Deo, Isten előtt még a legmélyebb mélységekben is, hittel – vagy akár Isten jelenlétében, közelében júdási elfordult szívvel, akinek a harminc ezüst többet ért, mint a Királyok Királyának ölelése, közelsége. Ez a történelmileg elhíresült ott vagyok, mégis egészen másutt tragikus magatartása. Amit eleink más összefüggésben így írtak le: Etsi Deus non daretur – mintha Isten nem is lenne.
Ez nem a hősies humanista emberségelkötelezettség mondata, hanem éppen ellenkezőleg: a nagy árulásé, amikor úgy mertek és mernek emberek cselekedni, élni, dönteni másokról, magukról, mintha Isten nem is lenne.
Mintha nem lenne végső és kikerülhetetlen számonkérés. István királyunk, Bethlen Gáborunk, az aradi 13, az ’56-osok közül sokan úgy éltek, mint akik tudták: van élő Istenük, érettük alászálló Gyermeke, hogy beférjen Isten istensége gyarló szívükbe. Még a siralomházban, a fejedelmi palotában, a tankok lánctalpa alatt is. És mindent és mindenkit ennek a Gyermeknek a karocskái, szíve, mindenen átlátó tiszta tekintete fog megmérni. Mi csak könyöröghetünk, próbálkozhatunk másként élve elkerülni a legsúlyosabb, megfellebbezhetetlen mondatot: Megmérettél és könnyűnek találtattál – Mené-mené, tekél, úfarszin (Dániel 5,25).
Létfelrangosító kegyelmi advent
Isten- és emberárulás vagy létrangosító fiúi, szentlelkes Isten-jelenlét jellemzi-e, hatja-e át az adventünket? Évek óta tapasztalom, hogy a herrnhuti Losung advent valamelyik vasárnapján mindig idézi a lét- és embersors felrangosító kegyelemről Dag Hammarskjöldnek, az ENSZ második főtitkárának gondolatait, imáit. Idén is. Az ő adventi gondolataiból egy rövid idézet: Nem elég naponta Isten elé állni. Az a döntő kérdés, vajon kizárólag Isten előtt szeretnénk-e megállni?
Mint Mária, akinek Isten és az emberiség számára Jézust virágzó élete csak a Magasságos és az Isten Fia előtt akart és tudott megállni…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
