Csíkszeredában hangzott el – de hangozhatott volna éppenséggel Dunaszerdahelyen is – az a mondat, amely bár egy normális világban természetes, mint a levegővétel, Romániában egy bizonyos nívó alatt vegetáló emberi lények körében botrányt keltő.
Ráduly Róbert, a székely város polgármestere, mikoron ünnepélyesen felvonta a román orkán által gyötört székely zászlót, azt találta mondani, hogy „a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező Csíkszeredában”.
Az ily módon gyalázatosan megsértett román becsület védelmében – stílszerűen – maga a román védelmi miniszter kelt hadra. Mircea Dusa egyúttal egy intelligencia-gyorstesztet is nyilvánosságra hozott magáról, amikor a csíkszeredai polgármester kijelentését „példátlan pofátlanságnak” nevezve arról értekezett, hogy e megnyilvánulás után – mely számára egyenesen Hitler korát idézi – csakhamar felkerekedik, hogy személyesen győződjék meg róla: beléphet-e útlevél nélkül a városba s ott megszólalhat-e még románul.
Ilyenkor érzi csak az ember igazán, hogy az elszakított magyar nemzetrészek megmaradásért vívott küzdelme csaknem reménytelen, legalábbis a mindenki számára kívánatosnak tartott kulturált, európai módszerekkel. Ehhez ugyanis legalább valamilyen szinten kulturált, valamelyest tisztességes és nem túlságosan aljas partnerek szükségeltetnének, akikkel olykor-olykor lehetséges bizonyos szintű párbeszédet folytatni. Sajnos szomorúan tapasztalhattuk, hogy mennyire lehetetlenség ezt megvalósítani a jelenlegi román vezetéssel – de hogy kicsit „hazabeszéljünk”, a szlovák sem áll ettől túlságosan távol.
Hitleri időket emlegetnek ők, akik gátlástalanul törnek nemzeti szimbólumaink, egyáltalán: nemzeti létünk ellen. Miféle ocsmány lények is tulajdonképpen azok, akik Hitlerrel mocskolódnak, miközben a náci agyrémnek a törvényhozásban egyedüliként ellentmondani merő igaz embert vég nélkül sározzák, fasisztának, hitlerbérencnek nevezik?
Ám, ha már a magyar nyelv ismerete valakinek a hitleri időket juttatja eszébe, az vajon mit szólna az autonómia európai mintapéldájaként emlegetett finnországi Aland-szigeteken folytatott gyakorlathoz? Finnország azon szigeteiről van szó, ahol 25 ezer svéd éli világát úgy, hogy közben esze ágában sincs megtanulni finnül. Már csak azért sem, mert az helyi „államnyelv” a svéd, finn nyelven pedig nem kötelező tanítani az iskolákban. A hivatalos szerveknek viszont nagyonis kötelező bírni a svéd nyelvet. A finn védelmi miniszter tehát – ha a román kollégája színvonalára kívánna süllyedni – legfeljebb turistaként nézhetne körül Alandon, letelepedéshez már svéd nyelvvizsga szükségeltetne. A törvények ugyanis ilyen és ehhez hasonló megoldásokkal biztosítják az etnikai viszonyok fenntartását, kezdve azzal, hogy magát a régiót is eleve egynyelvű területként határozza meg az autonómiát biztosító törvény.
Ez tehát a helyzet északon: hitleri idők Finnországban.
Bezzeg Románia.
Bezzeg Szlovákia…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
