„Gagyi (melléknév) – nem eredeti, hamis (áru), olcsó utánzat. Rossz minőségű (termék, tárgy), amely vacak, értéktelen (lom). Igénytelen (termék, eredmény), ami különösebb szakértelem nélkül készült, rossz minőségű, hevenyészve összetákolt értéktelen dolog” (értelmező szótár).
Megragadta figyelmemet ez a mindennapi nyelvünkben is használatos kifejezés, amit én nem használok. Értelmét keresve rájöttem, találó, igaz, mindennapi életünk minősítése (persze tisztelet a kivételnek – mert még van hála Istennek –, mégis szólni kell róla).
Miről is van szó? A társadalom szinte minden területén találkozunk az értékrend, kultúra, hagyomány, művészeti értékek gagyinak is nevezhető hanyatlásával, egyszóval az értékek eltűnésével, vagy eltüntetésével.
Ez utóbbit nem fognám rá semmilyen globális, liberális folyamatra, mert hiszen rajtunk múlik minden.
Hogy kezdjük az „elején” soha nem fogom megérteni – sőt szóvá is tettem olykor, nagy sértődések ellenében – hogy csak a „fajtámnál” maradjak, hogy egy falusi elődökkel rendelkező, sőt falun nevelkedő ifjúnak – de ma már vénnek is – hogyan változhat akkorát a jelleme (gerince), hogy felvegyen egy számára idegen páncélt vagy álarcot, mert éppen városra költözött, mert a szomszédnak is „divatos” az öltözete, háza, bútora, vagy már diplomája van a barátnőnek, hát már csak megszerzi ő is. S a szülő még boldog is, hogy titulus van a gyermeke neve előtt. Csak éppen eme fiatal, éppen az egykori szlogen miatt „tanulj fiam, ne dolgozz annyit, mint én” valahogy elvégezte a kilenc plusz 4-6 évet, s lám fejére került a diploma sapka, a talár. Megtörténtek a parádésnál parádésabb szalagavatók, ünnepi vacsorák.
S kilépve az életbe kiderül, hogy az egyre gyengébb színvonalú felsőfokú iskolák, ahová a fiatal bekényszerült, érdektelenség nélkül, semmit nem adtak a közben évei szerint felnőtté vált, de éretlen fiatalembernek.
Hallottam olyat is, hogy a mai szülő tiltakozik a magyar nyelv oktatásánál, hogy minek kell a gyereknek fejből annyi verset (sokkal kevesebbet tudnak, mint régen), megtanulni, mire lesz az jó? Fogalma nincs az ilyen szülőnek, mit ad a vers a gyereknek, még felnőtt korában is.
A magyar hagyomány és népművészet minden területe a világ leggazdagabb kincsestára, melyen évszázadokon keresztül generációk nőttek fel, jellemükben formálva az embereket.
Az otthonok melege, a családok szerepe, mind a régi életmód hagyományaiból táplálkozott. S mindaddig, míg ezeket apáról fiúra adták át, megvolt az ISTEN, HAZA, CSALÁD fogalma, és léte a társadalomban – még a legnagyobb problémák, tragédiák idején is. Annak a kornak s ennek a nem hangoztatott, csak megélt hármas fogalomnak a mindennapi életben ott volt a gyümölcse, mely megteremtette a: TISZTELET, BECSÜLET, MUNKA hármas fogalmat.
A régi otthonokban nem rangra, titulusszerzésre ösztönözték a gyermekeket, de megélhetést adó munkára, a család és háztartás vezetésére, természetszeretetre, közösségi együttlétre (rokonság- és testvéri szeretetre), valamint istenhitre.
Igen, mert istenfélő világ volt, mely magában hordozta a reményt is bármily szükségben (háború, betegség). Ma már az istentelenek nagy része maga játssza az istent. A hagyomány sajnos főleg a népművészet, a kézművesség területén abszolút átment giccsbe, idegen motívumok, megnevezések hódolata hódít.
Minek is nevezhetném másnak, finoman szólva csak gagyinak, amikor egy kisvárosi kultúrház programjára felkerül a vetkőző férfiak (valamilyen együttes) műsora, nem kis belépővel, és az érdeklődés nem alacsony, és sokféle korosztály, de gondolom inkább a fiatal lányok az érdeklődők?
Hosszan sorolhatnám jó példaként akár a polgári élet egykori emberközpontú szabályait, a nemesi családok etikai, erkölcsi normáit, melyek szintén generációkon keresztül öröklődtek, mígnem ezek is divatjamúlttá váltak.
De tudjuk, mi történt (vagy ha nem tudjuk, legalább ismertessük meg) a II. világháború utáni mindent lesöprő, kisöprő politika egyenlősdi „játékára” gondolva. Lassan a régiek kimúltak, akik abból a világból jöttek, aztán az utánuk jövők már mindent elhittek, s gyerekeiknek már a jobb világ meséit is beprogramozták. Ha politikailag nem lehetett az egyenlősdit megszegni, beindult a versenyszellem, a nagyobb házért, a több pénzért, a nagyobb autóért. S ama bársonyosnak mutatkozott 90-es évek alatt kiszabadult a szellem a palackból, s a Nyugat szelleme, szennye beáramlott nagyon gyorsan a mi világunkba is. A falvak elnéptelenedtek, egy része betonrengetegbe ment a régi falusi házakból, az udvarok, kertek, befüvesedtek, de inkább már betonosodtak, csak dolgozni ne kelljen.
Mindent elhagytunk az élet minden területén: egyház, kultúra, életmód, s nincs félelem, csak száguldás, cserbenhagyás, gyilkosság, rablás és ma már az emberek többségének az ISTENE az ego, az önszeretet.
Hosszan lehetne folytatni, miért jutottunk el a gagyi megnevezéshez, értve alatta e társadalom minden területét. S mindezen felsorolt vagy nem sorolt ferdülések miatt lett az életünk üresebb, értéktelenebb, igénytelenebb, istentelenebb – mert (az a) valami nincs sehol.
Egy reményünk lehet: művészettel, Istenbe vetett hittel nevelni, példát mutatni – erről szóltak a minap is a magyar televízió vitaestjén, újra felszínre hozni azt, aminek gyökerei még talán nem vesztek ki. Mindenkinek nem is a távoli, de közeli múltjába kell visszakerülni, kutatni, meríteni a jót, mert az Isten, haza, család mindezt tartalmazza, ha nem a digitális világ rabjai leszünk.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
