„Abban nyilvánul meg az Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk általa.”
1.János 4,9 Egy olyan karácsonyi Igét olvastunk, amelyben nincs szó a „karácsonyi kellékekről”, hanem a Karácsony lényegét fogalmazza meg a Szentlélek vezetésével János apostol. Róla tudjuk, hogy legfiatalabb tanítványként nagyon érzékeny volt a szeretetre. Talán azért is, mert a családi hátteret egy becsvágyó édesanya jelentette, aki számára a közel levő üdvösség helyett fontosabb volt az elérhető földi méltóság. Fiai – Jakab és János – számára még az Isten országában is szeretett volna előnyöket biztosítani. Észre sem vette, hogy fiai számára valami más lenne az igazán fontos. Az igazi anyai szeretet, amely nem belesulykolja gyermekeibe saját elvárásait, hanem segít számukra belenőni az Isten szeretetébe. János számára az Isten szeretete azért kerül hangsúlyozottan az előtérbe, mert Krisztusban megértette és elfogadta, hogy a cselekvő szeretet kegyelemben részesít! Számára Jézus születése nem emlékünnep, nem „munkaszüneti nap”, hanem mindannak beteljesedése, amit semmilyen földi személy, vagy hatalom nem adhat meg. Ezért nem foglalkozik a látványos, de szoborrá, képpé merevedett külsőségekkel, hanem az Isten éltető szeretetével.
Milyen a mi Karácsonyunk? Gyerekként mindig azt vártam, hogy az előttünk levő Karácsony felülmúlja majd az előző évit. Nagyobb lesz a karácsonyfa, értékesebb lesz az ajándék, és jobban érződik az ünnepen a szeretet, hisz évről évre nagyobb lettem én is, és így a karácsonyi kellékeknek is nagyobbaknak kell lenniük. De a karácsonyfák sem nőnek az égig, az ajándékok értékét is behatárolják az anyagi lehetőségek, s mi is megállunk a növekedésben. Sokan ilyenkor nemcsak „megállnak”, hanem le is állnak. Megállnak és leállnak az elérhető magasságú karácsonyfánál, az elérhető árú ajándéknál, az elért sikereknél, a megélt csalódásoknál, szeretteik sírjánál, évtizedes szokásoknál, haragnál, gyűlöletnél és még ki tudja megmondani minél. Megállnak a szoborrá merevített „Betlehemnél”, csak a szívükben nem történik semmi. Folyton csak ismételgetik: bennem megvolt a szeretet mégis becsaptak, én mindig csak jót akartam, én mindig csak segítettem! Észre sem veszik, hogy a szobor kellékek között maguk is rideg lelkű emberekké váltak, akik számára az Úr születése csak egy a világ sok-sok látványossága közül.
Észre sem veszik, hogy a szeretetről, emberségről, megértésről, békességről már csak múlt időben beszélnek és gondolkodnak. Valamikor megvolt, de már nincs! Ez azonban még nem jelenti azt, hogy nem is lehet. János apostol épp azért hangsúlyozza a Karácsony lényegét, hogy ha ilyen önsajnáló, fájdalmas „szoborrá” merevedett volna szívünk és életünk, akkor vegyük észre, hogy Isten jobban szeret minket, mint mi önmagunkat, mert az Ő szeretete cselekvő, megbocsátó és újjáteremtő szeretet. Egyszülött Fiát küldte el, hogy általa ne a látvány életet éljünk, hanem a megváltottat. Ez csak úgy lehetséges, ha az Ő szeretete megmarad bennünk. A szeretet csak úgy marad meg bennünk, ha elfogadjuk, hogy Isten Fia nemcsak az én bűneimet bocsátotta meg, hanem az engemet megbántókét, a nekem csalódást okozókét, az irántam szeretetlenekét is! Így nekem nincs okom haragra, békétlenségre, szeretetlenségre, de van lehetőségem a lelki és hitbeli növekedésre, és minden nap megtapasztalom, hogy a krisztusi élet egyre életerősebbé, cselekvővé tesz az Úrtól kapott küldetésben. Ezért van lehetőségem az áldott és megszentelt ünneplésre.
Csoma László, Felvidék.ma
a szerző deregnyői református lelkipásztor
