Az Európai Bizottság által Ursula von der Leyen vezetésével 2019. december 11-én bemutatott Európai Zöldmegállapodással (European Green Deal) az Európai Unió szigorúbb és ambiciózusabb dekarbonizációs célokat tűzött ki, mint az Egyesült Államok vagy Kína, azzal a céllal, hogy az EU 2050-re klímasemlegessé váljon. Majd 2025 novemberében a Európai Parlament megszavazta az uniós klímatörvény módosítását, amely 2040-re 90%-os kibocsátáscsökkentési célt tűzött ki az 1990-es szinthez képest.
A stratégiát azóta is számtalan bírálat éri. A gazdasági versenyképesség gyengülése, az agráriumra nehezedő túlzott nyomás, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek mind a megállapodás főbb kockázatai és hibái közé tartoznak. A szén-dioxid-kibocsátás árazása miatt dráguló termelés hátrányos helyzetbe hozza az uniós cégeket a globális piacon.
Tény, hogy a globális felmelegedés veszélyeit és az ennek fékezésére irányuló harc szükségességét senki sem vitatja, annak mikéntjét illetően azonban már egyre inkább megoszlanak a vélemények, és a bírálatok most már a „zöldek” részéről is hangsúlyosabbá válnak.
Krzysztof Bolesta lengyel klíma- és környezetvédelmi miniszterhelyettes például rendkívül élesen bírálta az Európai Unió kibocsátáskereskedelmi rendszerét (ETS), amely az európai ipar szén-dioxid-kibocsátásának csökkentését célozza. Egyenesen őrültségnek nevezte, ahogy az EU csökkenti a nehézipar számára biztosított ingyenes szennyezési kvótákat. Az uniós zöldszabályok felülvizsgálatát sürgette, mert a szigorú klímavédelmi célok és a megnövekedett kibocsátáskereskedelmi költségek miatt a lengyel ipar szereplői (főként az acél- és a gépjárműgyártás) versenyképtelenné válnak. Mi több, a lengyel kormány és a szakszervezetek szerint
a jelenlegi ütemterv már közvetlenül veszélyezteti az európai ipar túlélését és a munkahelyeket. Arra figyelmeztetnek, hogy az átállást csak úgy lehet végrehajtani, ha az nem vezet az európai nehézipar leépüléséhez.
Az EU klímaügyi biztosa, Wopke Hoekstra pedig önkritikát gyakorolt, amikor kijelentette, hogy ha összevetik a klímahelyzet súlyosságát azzal, amit az elmúlt évek alatt ténylegesen elértek, akkor az eredmények egyszerűen „kiábrándítóak”.
A klímavédelmi törekvéseket ráadásul jócskán megnehezíti a világpolitikai helyzet. A geopolitikai feszültségek és az energiapiaci válságok miatt a kormányok prioritásai áthelyeződtek, a nemzetközi klímacélok betartása pedig jelentős kihívásokkal küzd.
És amiről ritkán esik szó, hogy miközben a klímavédelmi követelmények gúzsba kötik az ipart, addig a világszerte dúló háborús konfliktusok sem válnak finoman szólva a klímahelyzet javára, hiszen nehezen képzelhető el nagyobb környezetkárosítás a háborús tevékenységnél. Erről azonban a fegyverkezési lázban égő Európa nem vesz tudomást, immár évek óta elmulasztva azt a lehetőséget, hogy a békekötés kezdeményezője, előmozdítója legyen az orosz–ukrán konfliktusban.
Európa tehát abba az álságos illúzióba ringatja magát, hogy élenjáró a klímavédelem terén, viszont ideje lenne mérlegelnie, hogy mindez megéri-e olyan áron, hogy közben elveszíti az iparát, amikor gazdaságilag és egyéb geopolitikai jelentőségét tekintve is erősen lejtmenetben van.
Mivel az Európai Bizottság júliusban felülvizsgálja az ETS-rendszert, mindezt az a várakozás kíséri, hogy a testület bizonyos területeken enyhítheti a szabályokat, és hosszabb ideig engedheti az ipar számára a kedvezményes kibocsátási lehetőségeket, cserébe elvárva, hogy az érintett vállalatok bizonyíthatóan beruházzanak a kibocsátáscsökkentő technológiákba.
NZS/Felvidék.ma
