Gyakran mondjuk 1920 óta kínunkban vagy önmagunkat nyugtatva: nincs hazánk, csak szülőföldünk, vagy éppen fordítva, szülőföldünk a hazánk, esetleg vágyakozva szülőföldünk legyen a hazánk. Nem gondoljuk végig, mit jelent a szülőföld, mi az anyaföld, mi a haza. Nem akarván belefeledkezni ezeknek a fogalmaknak az értelmezésébe, vagy elferdült értelmezésének a helyreigazításába, mégis áll a kérdés: földrajzilag tudjuk-e értelmezni, meghatározni a szülőföldünket? Tudjuk-e elhelyezni tudatunkban és a térképen azt a tájat, területet, tájegységet, amit szülőföldnek nevezünk és egyáltalán tudjuk-e megnevezni eredeti nevén a szívünkhöz nőtt, esetleg időközben elhagyott területet?
Induljunk el a vizsgálat útján egy meghatározható szilárd pontról.
Én, most Ipolyság városközpontjában állok, a hármas illetve négyes útkereszteződésben. Ha déli irányba nézek, az előre: Hont és Drégelypalánk felé mutat. Balra, Kürtös irányában az Ipoly- Nyék, Keszi, Gyarmat bortermő völgyei nyílnak, jobbra a hegyen túl a Garam völgye, Muzslától északnyugatnak Kürt felé nyúló, ugyancsak szőlőérlelő dombvonulata tárulkozik, északra a tót vidék – de nem azonnal –, hiszen Szalatnyán, az ásványvízforrások körletében még a mieink élnek és a felsőszemerédi késői gótikus templomot Kűrakó János mester építette, amiről a templomajtó fölé rovásírással vésett üzenete tanúskodik. Aki ezen a tájon született és élt egy darabig, pontosan tudja, hol állok: a néhai honti (palócosan: huntyi) vármegyeháza előtt.
Ezt a helyet most (2014-ben) Felvidéknek nevezik a magyarok. Ez rendben is lenne, hiszen a terület a reformkor előtt Felföldnek neveztetett, majd ezt követően lett Felvidék. Az Ipolysági főtér annak része volt, és most is az. Akkoron öt nagy földrajzi tájegysége volt a történelmi tájhazának, az Országnak: Felföld, Alföld, Dunántúl, Tiszántúl, Erdély. Hangsúllyal mondom: az Országnak, mert hamarább lett ország a Kárpát-medence, mint keresztény állam, még ha a késői avarok is feltehetően keresztények voltak. Az árpádkor-előtti körtemplom-maradványok erről tanúskodnak.
Maradjunk tájokozódási pontunkon, az ipolysági főtéren. Nyugati irányban Komárom és Érsekújvár felé, ha elérjük Zsitva-tőt vagy Zsitva-torkot Mátyus földjének tengelyébe értünk. Ez már nem Felföld, hanem Mátyus (Csák Máté) földje, egészen a Kis-Dunáig, annak vereknyei kiágazásáig. Innen délkeletre Csallóköz fekszik a Duna mai fő ágáig, onnan délre pedig Szigetköz. Ez a Kis-Alföld. Ez a terület soha sem volt Felföld, vagy később Felvidék része, viszont Bars az alsó Garam-völgye síkjának kivételével és Zobor alja mindig Felvidék illetve Felföld része volt.
Ha keletre tekintünk az Ipolysági főtértől, csak Felföldet vagy Felvidéket járhatja szemünk. Délen a budai hegyekig, kelet felé pedig a Börzsöny, Pilis, Cserhát (vagy Cserehát), Mátra, Bükk, Gömör-tornai Karszt (a pelsőci és a szilicei fennsík, az Alsó-hegy és a Felső-hegy) vidékével bezárólag Kassáig – azaz képzeletünk Nógrád, Gömör, Torna és Abaúj dombos vidékein kalandozhat. Ez a terület, a Garamtól egészen eddig Palócföld, aminek délkeleti részét Barkóságnak is nevezzük. De meg sem kell állnunk itt, hiszen Tokaj-hegyalja is a Felvidék része. Onnan keletre nézve azonban csak az észak-keleti dombok és hegyek alkotják Felvidéket, ahol a néhai fehér horvátok leszármazottai a góralok (guralok), rutének (ruszinok), huculok, legújabban ukránok élnek. Tokaj-hegyaljától egyenesen keletre Bodrogköz, Vízköz, Bodrog-zug, Tiszahát, Ung-vidék tárulkozik elénk, ami sem Felföld, sem Felvidék, hanem az, ami – részben dél-Zemplén, részben Ung, Bereg és Ugocsa. A teljesség kedvéért a Szepes-tokaji hegylánctól, pontosabban a Tapoly völgyétől nyugatra eső Felvidéket Észak-nyugat Felvidéknek, innen keletre eső részét Észak-kelet Felvidéknek nevezzük, egészen a Radnai Havasokig. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy Dél-Erdély szerkezetileg bonyolult hegyes-dombos vidékét a Törcsvári hágótól a Kazán-szorosig, avagy a Vaskapuig Dél-erdélyi Felvidéknek nevezzük (Cholnoky szerint), pontosabban neveztük Trianon előtt.
A Nagy Trianon palotában meghozott hatalmi-politikai döntést követően kezdett rajtunk eluralkodni egy sajátos szemléleti-tudati kór, ami fokozatosan átalakította tudatunkat, nyelvhasználatunkat, fogalmainkat. Ebben az időben keletkezett a „szlovenszkói magyar” majd a „felvidéki magyar” fogalma, ami kezdetben a tájegységi elnevezéseket szorította háttérbe majd később kikezdte a helyhez kötődő azonosságtudatot is. A két új fogalom keletkezésének az oka az új helyzetben kialakult közös sors volt, a történelmi országtól és államtól, a nemzet nagyobbik maradékának tömbjétől való elszakítottság. Ennek az új helyzetnek a nyelvhasználatban való megjelenése egyszerre volt természetes és rendellenes. Természetes azért volt, mert egyképpen akarta meghatározni a közös sors által sújtott nemzetrészt. Politikusai, képviselői egy közösségi alanynak tekintve tudták megszólítani őket. Rendellenessége abban rejlett, hogy a Trianonban elszakított területek kiterjedése, fekvése olyan volt – például a Felső-csallóközi és a kelet-bodrogközi magyar lakóhelye között több mint ötszáz kilométeres távolság feszül – ami miatt az új alannyá válás inkább tudati zavart keltett, mintsem az összetartozás tudatát. A közös gondolkodást legfőképpen az új helyzet elutasítása alapozta meg, vagy pl. az, hogy a cseh rendőrtől nem félni kell, hanem meg kell őt verni.
Míg a „szlovenszkói magyar”, „felvidéki magyar” megnevezés magyar szellemi termék volt, a „Kárpátalja” tisztán cseh állampolitikai produktumnak tekinthető, ugyanis a történelmi Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegye túlnyomó része Csehszlovákiához csatolva Podkarpatská rus néven Prága felügyelete alá tartozó külön közigazgatási egységként lett beiktatva a csehszlovák államba. Ennek a cseh elnevezésnek „Kárpátalja” lett a magyar (nem hivatalos) változata, mert így jobban illeszkedett a magyar nyelvbe (pl.: hegyalja, Kemenesalja, Mátraalja stb.). A szlovák változata Rusínsko (ruszinszko) lett, ami az ott élő ruszin (rutén, azaz kisorosz) etnikumra utalt. Ezek az új elnevezések fokozatosan elnyomták az eredeti magyar tájegységek nevének használatát, olyannyira, hogy ma már szinte kiveszett a köznyelvből a tiszaháti, beregi, ungi, ugocsai, és ezek helyett mindenki kárpátaljai lett.
Az 1918 után kialakult új államszerkezet azonban Románia, a Szerb-, Horvát-, Szlovén Királyság, ami később, 1928-ban a Jugoszlávia elnevezést öltötte magára valamint Ausztria vonatkozásában is kikényszerített magyar nyelvi torzulásokat, nyelvi felületességet.
Ekkor keletkezett a „romániai magyar” közigazgatási fogantatású elnevezés, amit korábban a moldvai csángókra vonatkoztatva lehetett volna alkalmazni, de nem tettük. Viszont a „romániai magyar-t”, ami nyelvileg nem helytelen csak tudatilag szokatlan szókapcsolat volt, a magyar köznyelvben felváltotta az elfogadhatóbb „erdélyi magyar”, ami szintén nem nyelvileg volt helytelen, hanem tartalmilag vált torzzá, ugyanis így jelölték mindazokat a magyarokat, akik az új Romániának nem csak az erdélyi területén éltek, hanem a részekben (Partium), Aradban, Temesben stb.
Az új délszláv állam (nem ország, hiszen a Versailles-i békerendszer államalakulatként hozta létre, akárcsak Csehszlovákiát) területéhez szakított magyarok egyszerre váltak délvidékiekké, Szerbia területén pedig vajdáságiakká, pedig egy része csongrádi volt, egy része baranyai. A mura vidékieket nem sorolták a délvidékiek közé. Délvidékiként azonban elsősorban az Újvidék környékén élőket lehetne/lehetett volna nevezni.
A Habsburg monarchia feldarabolása után 1919-ben megalakított Ausztriához csatolt magyar történelmi terület, az Őrvidék ugyancsak elveszítette nevét, olyannyira, hogy csak a magyar helytörténészek és a néprajzkutatók nyelvhasználatában maradt fent. Helyét a Burgenland elnevezés vette át, amit Várvidékre magyarítottunk, ahelyett, hogy megtartottuk volna 10. századi eredetű nevét, ami a pozsonyi csata után kialakított gyepű belső peremére utal.
Nyilvánvaló, hogy a szlovákiai-, romániai-, vajdasági-, burgenlandi magyar tükröz egy új valóságot, amit a huszadik század szakított a magyarság nyakába. Nem nyelvi helytelenség, de azáltal, hogy háttérbe szorítja az eredeti földrajzi, néprajzi, tájegységekre utaló elnevezéseket sekélyesíti a nyelvünket és a tudatunkat, esetenként pontatlanságot eredményez, mint pl. a Felvidék, Délvidék illetve az „erdélyi magyar” vonatkozásban.
A Felvidék esetében azonban túllépi a pontatlanság tűréshatárát. Mert a 19. század második felében az elnevezés csak a történelmi Magyarország északi dombos-hegyes területére vonatkozott, az északi középhegységtől kezdve. A zűrzavar a trianoni békediktátummal kezdődött, mert elsősorban publicisztikai kifejezésként használták és a revíziós politikai szólamokban jelent meg az elcsatolt északi terület magyarok által lakott területére, vagy az elcsatolt terület egészére, tehát egész „Szlovenszkóra” vonatkoztatva. Viszont az 1938. novemberi, első bécsi döntés nyomán visszacsatolt területek esetében a magyar szóhasználat eléggé egyértelmű volt: visszatért Felvidék. Azaz: a visszacsatolt terület jelenti a Felvidéket, függetlenül attól, hogy eredetileg a Felvidék részét alkotta-e a terület vagy sem. A Felvidék kifejezés használatának vonatkozásában az említett zűrzavar azonban máig nem szűnt meg. Ezért azt lehetne tanácsolni, hogy a köznyelvben, publicisztikában a Felvidék kifejezést lehetőleg csak Szlovákiának a magyarok által lakott területére vonatkoztatva használjuk és nem egész Szlovákia megjelölésére. Viszont politikai és közigazgatási vonatkozásban a Felvidék megjelölést el kell kerülni. Nem kell hozzá túlzott intelligencia, hogy megértsük: méltán sérti a szlovákokat, ha Szlovákiát Felvidéknek nevezzük. Végül is a csallóközieket, a mátyusföldieket, a bodrogközieket és az ungvidékieket is sérthetné, hogy felvidékieknek nevezik őket, mert ők sem azok – csak a politika tette őket azzá.
A Trianon utáni szóhasználatunkban az említetteken kívül több olyan hagyományos fogalom, kifejezés fordul elő, aminek megváltoztattuk eredeti értelmét. Az új értelmezés vagy félreértelmezés sajnos nagyfokú szellemi rokkantságunkra utal és a nemzettudat teljes zűrzavarával hozható összefüggésbe. Nem mentes ettől a haza és a hon fogalma, a nemzet és a nemzetiség, legújabban az állampolgárság intézménye és az anyaország fogalom sem. Egyes fogalmaink torzulását a politikai és a közjogi műveletlenség okozza, ami ellen nehéz felvenni a harcot, mert a buta politikusnak a saját tévedése, a saját kútfőből merített félreértelmezésnek a sérthetetlensége a főerényei közé tartozik. Mi, hétköznapi talpasok, újmagyarul: gyalogok, gyalogosok, (tüzérek), ha tenni akarunk valamit eredendő értékeink megmentéséért, akkor tájneveinket mentsük meg az elmúlástól. Ne legyünk olyanok, mint az amerikások, ahol hazája csak az indiánoknak van, a többiek csupán ott születtek, de nincs szülőföld érzetük.
Azt javaslom, legyen a szülőföldünk a hazánk, hogy erről a szilárd pontról hódíthassuk vissza azt a Hazát, ami ugyan bennünk lakozik, de valósággá ismét akkor válik, ha belőlünk terjed ki és foglalja el helyét a soktengelyű anyagi és szellemi térben.
(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47537,47472,47471,47470,47469,46558″}
