Hát kifogtuk. Itt van, itt vergődik, karácsonyra jó is lesz. Mint egy hatalmas ponty, amit ránk sóztak, és most csapdos kegyetlenül hálós szatyrunkban; tessék, vigye haza, fogyasszák egészséggel.
Ha húsz éve, ha harminc éve… De ennek semmi értelme, nem harminc éve van, hanem ma. Kérdőjelekként merednek ránk a határon sebtében felállított táblák: behajtani tilos.
Ha húsz éve, ha harminc éve. Hogy megdöbbentünk volna, ha a határt őrző pribékek farkasvigyorral közölték volna velünk, hogy menjünk csak, indulás, Isten hírével, ők mindig is erre vágytak. (És a pártlap publicistája is megírta volna, hogy kádárista, aki nem a Pártot követi.) Ha Czinege Lajos és Apró Antal álltak volna a behavazott átkelőn, hogy ott szerencsétlenkedjenek a beragadt sorompóval; körülöttük „rázta volna a farát” a pártsajtó, ugyanazok a lelkes sajtómunkások, akik mára kissé levitézlett fővel, alkoholizálásuk miatt táskás szemekkel és fura arcszínnel osztják az észt és buzgón nacionalistáznak.
Istenem, ha harminc éve mutattak volna rá orosz szociológusok arra, amire egy most közölt felmérésükben, hogy „a Komszomol a kapitalista élet iskolája volt.”
Felnyitották a sorompókat; tessék, bambák, itt van a kapitalizmus (a Komszomolban is ezt oktattuk, nem érted, te rohadt, reakciós osztályidegen?!), mindenki vehet belőle 50 dekányi fejadagot. Keményvalutát nem adnak az utazáshoz, de hát azt harminc éve sem kaptunk; a szomszéd, két szomszéd is euróval fizet, s ha nem szavazunk úgy, ahogy a haladás megkívánta, akkor mi is úgy fizethetnétek ma; na, még az kellene nekünk. Az euró. Euróval Európába. De hát Európa ez? Ezért toltak vissza minket a kényelmes, puha Ázsiába? Ki a fenének kell itt ilyen gyanús valuta. Hogy tudnánk akkor péterfilléreket kapni, mivel vernénk hitelbe a házainkat, adnánk el tizenkilencezrekért a hazánkat, és miből telne arra, hogy megforgassák neknük a különös emberek egy kicsit a pénzt. Euró? Nem ebben állapodtunk meg, hanem abban, hogy nem kell sokat melózni, inkább tütükélni kell szépen; s ebből a régi, jó pénzecskéből kell, hogy eltartsanak minket a reakciós bunkók, azok a lúzerek, akik még dolgoznak.
Nyitva a határ, lehet bejönni ide, meg el lehet innen menni, kérem. Igen, el lehet menni, mit néztek, ti primitív csürhe? Persze, ahhoz is hülyék vagytok, hogy ünnepeljetek. Meg is írta az egyik legnépszerűbb és legkapitalistább lap, hogy mi nem ünnepelünk, mert Magyarország olyan sötét, hogy nem képes ünnepelni. Pedig itt van a megmondó- és végrehajtó elit, egy tucat különös ember, akik vagy hatvan éve szerencsétlenkednek, hogy kiműveljenek minket.
Mi meg itt élünk, ugye, „Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a múlt síkos hala”. Csak ráng, csapkod jobbra-balra. Kinyitják a határokat, oszt nézd, a marha magyar ki se megy rajta. Ja, hogy nincs pénze még arra sem, hogy Érd-Felsőig elutazzon? Biztos elitta. Mert nemcsak idióta, de alkoholista is. Még a népdalaiban is erről énekel: „Ha van valamije / Azt mondják, hogy lopta / Ha semmije sincsen / Hogy elkorhelkodta.” Itt élünk mi, kezünkben a súlyos hálóval, és alig találunk haza vele. „Te haza, ne nyugtalankodj. Most ébred álmából barátom, a mesterlövész”.
A határ meg se’ nyílt, de már rándul, körülfog a háló. Először is, megszólal a határ egykori őre. Azt mondja egy hetilapnak a vasfüggönyön fennakadt, tehát a taposóaknák által széttépett, vagy a lábát letépő robbanás következtében a helyszínen elvérzett, legéppisztolyozott, vagy az elemi emberi jogaikkal élni kívánó, a helyszínen kutyás őrökkel elfogott és bebörtönzött magyarokról, németekről a nyugalmazott alezredes, hogy nem sajnálta őket, „ahogy a tanár sem sajnálja a diákot, ha egyest kell neki beírni”. És mi csak annyit tehetünk, hogy ezt végigolvassuk, és lapozunk egyet.
Lapozzunk: felnyílnak a határok és azonnal le is zárják őket. A Zempléni-szigethegység alján fekvő, szlovák többségű Tótújhely (Slovenské Nové Mesto) úgy döntött, azonnal „behajtani tilos” táblákkal tűzdeli tele a sátoraljaújhelyi határátkelőhelyet, nehogy már behajtsanak oda a gépkocsijaikkal a magyarok. Pedig a magyar oldalon leszedték a sorompót. És az országvesztéskor Ausztriához került Várvidéken, Szentmargitbányán (Sankt Margarethen im Burgenland) és Fertőmeggyesen (Mörbisch am See) is kikerült a magyaroknak behajtani tilos, bocsánat, az autóval mindkét irányból behajtani tilos tábla. Fertőrákos most azt tervezi, ők meg az osztrák gazdák által használt földutakat zárják el.
Nyílt kérdésként most (egy ideig?) a határok nyitva maradnak. De: „magyaroknak behajtani tilos”. Átlátogatni, szomszédolni tilos. Csak elmenni, elmenekülni lehet innen: kell a hely. A múlt ismét megkezdődött.
MNO