Több mint nyolcvan évvel ezelőtt a Korunk első oldalán, Fábry Zoltán a lap csehszlovákiai szerkesztőjeként ezt a címet adta meg. Igaz, már a húszas évek derekán megjelentek írásai a Romániába szakadt magyar közösség folyóirataiban, többek között a kolozsvári Keleti Újságban, a Geniusban, az Új Géniuszban, majd Periszkópban, de termékeny és hosszabb távú együttműködést a Korunkkal alakított ki. Dienes László már az indulásnál bevonta a folyóirat munkatársi gárdájába, Gaál Gáborral pedig évtizedes, baráti kooperáció eredményeként Fábry Zoltán lett – az ő szavaival mondva – a Korunk szlovenszkói mindenese. Azt, hogy az idősebb és tapasztaltabb főszerkesztővel való együttmunkálkodása számára is eligazító pont volt, ekképpen nyugtázta: Én forrtam, sisteregtem, ő nevelt. Írásaimat szenvedély fűtötte, őt fegyelem vezette, értelmi megállapodottság.
A Fábry által eredetileg megadott cím: Fábry Zoltán, Štos via Košice nemcsak a két háború közötti időszakban használt postacíme volt, hanem a (cseh)szlovákiai (felvidéki, felföldi, szlovenszkói) magyar közösség sorsának is egy megkerülhetetlen fejezetcíme, ami a mai napig a kisebbségi sorsvállalás sajnálatosan aktuális konklúziókkal szolgáló leckéje – breviáriuma. Ahogyan ő összegzi életét és munkásságát: Tanú és tanulság voltam…, …nem a tanúság volt a legfontosabb, de a tanulság!
Szülőhelye, Stósz, Felső-Bódva menti német település, lakosai a tatárjárás után érkeztek erre a vidékre, és a bányák közelében elszórtan laktak. A bányák kimerülésével a porták egyre jobban egymásra tolódtak – stószolódtak -, innen lett a település neve: Stósz. Lakóit, és a közeli Mecenzéf lakosait, a környékbeli magyarok mántáknak nevezték, ahogyan az Szepességben cipszereknek, vagy Észak-Gömörben a dobsinai németeket bulénereknek. Stósz annyira Abaúj északi csücskében, a Szepesség közelében van, hogy a hét alsó-szepességi bányavárosok közé is sorolták. Bányáiban gazdagon volt ezüst, réz; Stósz rézműves céhe az egyetlen volt Magyarországon.
Városi szabadalmait maga a Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc is megerősítette, mert Mecenzéf és Stósz nemcsak kurucokat adott, de kardokat és szuronyokat is szállított. Hasonlóan az 1848/49-es szabadságharc idején a mánták magyar honvédekként harcoltak, fegyvert kovácsoltak, szuronyokat köszörültek, ahogyan a szólásmondás is felmaradt: Mecenzéf kovácsolt, Stósz köszörült. Fábry Zoltán mindig büszkeséggel emlegette apai nagyapját, a negyvennyolcas nemzetőrkapitányt és evangélikus esperességi egyházfelügyelőt, aki a későbbi szülőházát is építette, és a Stószon átfolyó Bódva patakocska mellé hársfasort telepített: a stószi Unter den Linden-t, ami a mai napig a település ékessége és jellegzetessége.
A millenniumi évek után egy esztendővel, 1897. augusztus 10-én itt születik Fábry Zoltán, Fábry József és Jäger Zsuzsanna – magyar apa és német anya – második gyerekeként. Elemi iskolába Stószon jár, majd 1908 és 1915 között a Rozsnyói Evangélikus Főgimnázium diákja.
Észak-Gömör fővárosa, Rozsnyó, életének fontos állomása. Nem csoda, hogy a két főgimnáziummal (katolikus, evangélikus), saját lappal (Sajó Vidék) és az évszázados bányász tradíciókon alapuló gazdag kulturális élettel rendelkező város – az ő megfogalmazásában: a Drázus-parti Athén – idillikus hangulatába robban be a nagy háború kitörése. Korosztályához hasonlóan ő is hadi érettségit tesz, utána besorozás az osztrák-magyar hadseregbe, rövid kiképzés, majd irány a galíciai front.
A sors kifürkészhetetlen véletlenje, hogy negyven évvel később Fábry Zoltán alma matere nekem is otthont adott – genius loci? -, igaz nem evangélikus gimnáziumként, hanem pedagógiai iskolaként. Be kell vallanom, hogy a szecessziós épületben – azokban az ötvenes években! – az evangélikus gimnázium múltját hallgatás kísérte, Fábry Zoltánról is kevés szó esett, kevesebb attól, ami eshetett volna! Hetvenedik születésnapjára a város díszpolgárságot adományozott neki, és a rendszerváltás utáni években az evangélikus gimnázium jeles magyar és szlovák diákjait megörökítő emléktáblán az övé is ott szerepel. Az idén mi is szerettünk volna elhelyezni az épület bejáratához egy kétnyelvű emléktáblát, amely arra emlékeztetett volna, hogy az épületben nyolc évig (1953-1961) pedagógiai iskola működött, amely a iskoláink újraindulásának időszakában több mint 300 alsótagozatos magyar pedagógust biztosított, de a helyi evangélikus gyülekezet elöljárósága ezt nem tette lehetővé. Különben is az asszimiláció az elmúlt félszáz évben Rozsnyó magyarságának a soraiban is elképesztő tarolást végzett. A valamikori döntő többségében magyar városban a 2011-es népszámlálás szerint a magyarok aránya nem éri el a 20 (!) százalékot. Az asszimiláció (erőszakos és rafinált), mellett veszteségeink okozói: állhatatosságunk hiánya, naivitásunk, megosztottságunk, egymás elleni feszüléseink – csepp a tengerben – az egész felföldi magyar közösség tükörképe, amire – égi magasságokból – Fábry Zoltán is döbbenten tekint!
A nagy háború, később: első világháború, döntő befolyást gyakorolt életére, s vele együtt milliók életére, de az ország és a nemzet életére is, aminek máig ható következményei vannak. Valahol azt írja, hogy az ő generációját a háború utaztatta meg: elvitte őket Szerbiába, a fenyvesektől illatozó Galíciába, majd a kietlen karsztokra merevített olasz frontra. Kezdetben őt is a győzelemben vetett hit hevíti, szüleihez címzett szürke tábori lapokon több figyelmet szentel az elkallódott csomagoknak, mint a temetetlen hulláknak. A stószi lányoknak irt hasonló lapokon olyan hangnemben ír, mintha kiránduláson járna. A háborúról szóló információit a hazafias csinnadrattától visszhangzó Pesti Hírlapból veszi, ezért is kéri szüleitől a kormánylap előfizetésének a megújítását. A komolyabb harci bevetések előtt még illatosnak véli a lövészárkok fenyőfából ácsolt gerendáit, lakályosnak az inkább patkányoknak való földodút, és ha a kisebb csetepaték után a Holnap antológiáját is olvassa, Ady látnoki szavai még érintetlenül hagyják.
Aztán jött a döntő élmény (máshol: gyilkos élmény), nem is egy, hanem kettő. Az első a mindent elsöprő orosz roham közepette szemtől-szemben találja magát egy orosz altiszttel, aki már-már szúrásra emelte fegyverét, de a gyerekember Fábryt látva, megkegyelmezett neki. A másik: a vesztes csata után a nagy felfordulásban vele szemben az ellensége orosz katona, egyedüli menekvése, hogy megrántja a ravaszt… és az út szabad volt, s én egy örök élmény foglya és elkötelezettje. A lelki trauma mellett jött a testi: a tüdőcsúcshurutból kialakult tüdőbaj. Mindezek következményeként: A háború rokkantjaként buktam vissza a stószi menedékbe. A háború veszteségeit látva: több mint hatszázezer halott, másfél millió sebesült, nyolcszázezer fogoly, s hozzá országvesztés, a nemzet feldarabolása, arra készteti, hogy Adyval átkot szórjon a bűnösökre, az ország volt vezetőire:
…s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet,
Sírjukban is megátkozott gazok.
Még a vég bekövetkezése előtt felmentik a frontszolgálat alól, Budapesten egyetemi tanulmányokkal próbálkozik, de a körülmények folytán: betegsége, új határok, édesapja halála, végérvényesen hazakerül Stószra. A betegség lehorgonyzott Stószra, a fenyvesek gyógyító ózonjába, ahonnan 1970-ben bekövetkezett haláláig ritkán utazik el, néha egy előadói körútra, aztán Kárpátaljára, később ha csendőrök kísérik ki a falujából, hogy Kassára, Illavára börtönbe vigyék, majd élete utolsó éveiben, ha mentőkocsi viszi a kassai kórházba.
Ötvenéves (1920 – 1970) írói, közírói munkásságának állandó témája a kisebbségi sors minden rezdületének a feltérképezése: a kisebbségi lét és lélek, a kisebbségi irodalom, s ezen belül a kisebbségi sajtó hányatott és kiszolgáltatott helyzete, a kisebbségi oktatásügy, kultúra és más területei, amely egyre erősödik, akár Stósz alatt a Bódva, de búvópatakként ott található egyéb írásaiban is. Kiszakadás az ezeréves hazából valóban az árvaságra jutottak sorsát asszociálta: A mi életünkbe nyilalló élességgel hasított 1914 és ami utána következett: Trianon. Váratlanabbul nem ért még változás magyar generációt, mint minket. A hatás főbekólintó volt, úgy nemzeti, mint világnézeti szempontból. Mi voltunk a háborús nemzedék, melynek sorsa a bűnhődés sohase tudott vétkekért, és csak mi lehettünk azok, akik mindenre elsöprő tabula rasa-val feleltünk.
A Csehszlovákiába szakadt magyar nemzeti közösség küldetésének a megfogalmazása nem volt mentes messianisztikus elemektől sem. A kezdeményezések összegzője, névadója Győry Dezső volt Újarcú magyarok megnevezéssel, ami verseskötetének a címe is lett.
A világnézeti szempont pedig baloldaliságot jelentett. Az első világháborút követő európai értelmiségi kezdeményezések a baloldal környékén fogalmazódtak. Ebben nem volt kivétel Fábry Zoltán sem (akárcsak Márai Sándor). Fábry Zoltán ideológiai bolyongásának mélypontját rappista korszaka jelentette, amikor az esztétikai követelményeknél előbbre valónak tartotta az ideológiai kritériumokat. Tévelygéséből a Molotov-Ribbentrop- paktum(1939. augusztus 23.) ébresztette fel, amikor megdöbbenéssel állapította meg: a sztálini bolsevizmus és a hitleri nácizmus egy tőről fakad.
Fábry Zoltán a kezdetektől a fasizmust és a nácizmust az emberiségre leselkedő legnagyobb veszélyként aposztrofálja. Számára a fasizmus tágabb értelmezést kap, minden kizárólagosságot és tekintetnélküliséget a humánum ellen. A hitleri nácizmus kialakulásának nagy ívű tablóját Európa elrablása (1966) című művében dolgozza fel.
Az első bécsi döntés értelmében Stósz és Mecenzéf a Tiso-féle szlovák államban marad, ami ellen a mánták tiltakoznak, mert az évszázadok folytán német öntudatuk magyar hazafisággal párosult, és abból a józan realitásból is, hogy készítményeik, szerszámaik jelentős részét a délebbre fekvő magyar mezőgazdasági vidékeken értékesítették. Fábry Zoltán élete is veszélybe kerül. A hitlerista stószi evangélikus lelkész, Adalbert Hudák a német evangélikusok lapjában arra biztatja híveit, hogy pakolják szekérre Fábry fertőző könyvtárát, és a Stósz feletti Mária-hegyen – a katolikus kápolna előtt! – égessék el.
Fábry Zoltán 1939 és 1948 között némaságra volt ítélve, ami azt jelenti, hogy nem, illetve alig jelent meg írása. Ő azonban ír, jegyzeteket készít, naplót vezet. Háborús naplója a visszavonuló front alatt – mindnyájunk veszteségére – eltűnt.
A második világháború vége Fábry Zoltán életében és vele együtt a csehszlovákiai magyarok életében kataklizmák sorozatát hozzák, amit Janics Kálmán könyve szerint A hontalanság évei- ként került a köztudatba. 1945. április 5-én Kassán sor kerül az ún. kassai kormányprogram kihirdetésére, ami Illyés Gyula szerint a náci Lebensraum jegyeit hordozta magában. A magyar és német kisebbséget háborús bűnössé nyilvánítja – köztük engem is három évesen! –, a németek és magyarok vagyonát gondnokság alá helyezi, elrendeli az árulók és kollaboránsok megbüntetését és internálást és egyéb kollektív megtorlásokat foganatosít. Csehszlovákia visszaállítása után a Londonból hazatért elnök, Eduard Beneš (a müncheni szerződés után lemond elnöki posztjáról!), elnöki dekrétumokkal irányítja az országot. Az idén volt hetven esztendeje (1945. augusztus 2.) a hírhedt 33. számú rendeletének a közzététele, mely a kollektív bűnösség alapján megfosztja állampolgárságuktól a csehszlovákiai magyarokat és németeket.
Fábry Zoltán tiltakozásként emlékiratot (memorandumot) készít elő, de hasonló lépéseket terveznek pozsonyi írótársai: Szalatnay Rezső és Peéry Rezső is. Hosszú előkészítés után Fábry Zoltán befejezi (1946. május 1.) A vádlott megszólal című memorandumát, amely az 1945. február és 1948 tavasza között írt Üresjárat naplójegyzeteivel közírói munkásságának és a csehszlovákiai magyarság méltatlan és embertelen meghurcoltatásának dokumentumai lettek. Különösen az utóbbi lett megrázó krónika a kitelepítésekről, deportációkról, lakosságcseréről, reszlovakizációról és más kollektív bűnhődésekről, amelyeket a (cseh)szlovákiai magyarság a második világháborút követően elszenvedett.
Memorandumára, melyet szlovák fordításban eljutattak a cseh és szlovák politikai, közéleti és értelmiségiek címére, érdemleges választ nem kapott. Közzététele is problémát jelentett, Csehszlovákiában teljes terjedelmében csak a Stószi délelőttök (1968) című kötetében jelent meg. Naplójegyzetei pedig Üresjárat 1945 – 1948 címmel, illetve: Napló a jogfosztottság éveiből alcímmel csak a rendszerváltás után, 1991-ben látott napvilágot. Fábry írásait expresszív stílus jellemzi, idegen tőle az akadémikusan hömpölygő körmondatok áradata; rövid mondatokban fogalmaz, néha a szövege szabad versre emlékeztet. Gyakran használ szokatlan szóösszetételeket, amelyek célja a nagyobb hatás, megdöbbenés kiváltása.
Az 1948-as kommunista puccs után szomorú volt a körültekintés számára, hiszen évtizedes írótársai Szalatnay Rezső, Peéry Rezső, Győry Dezső, valamint már írók, értelmiségiek, pedagógusok kényszerből (kitelepítés, lakosságcsere) Magyarországra távoztak, ő maga amolyan egyszemélyes intézmény lett, a csehszlovákiai magyarok mindenese. Ő irt beköszöntőt az Új Szó indulásához (1948. december 15.) Üzenet címmel, amelyet kegyetlenül megkurtítva Az első szó címmel közöltek. Ott volt a Csemadok megalakulásánál (1949. március 5.), amelynek örökös díszelnöke lett. Az Irodalmi Szemle indulását (1958. szeptember) Ideje már bizony című bevezetőjével köszöntötte, az 50 évvel ezelőtt indult kassai Batsányi Körnek tiszteletbeli tagja, támogatója, mecénása volt, és az 1967-ben ugyancsak a Kassán induló Kazinczy Nyelvművelő Napokat Kazinczy elkötelezettségében című előadásával (betegsége miatt távollétében felolvasták) köszöntötte.
Peéry Rezső találóan a jellem szerzetese címmel illeti. Hetvenedik születésnapja (1967) az elismerések, kitüntetések ideje. A pozsonyi Irodalmi Szemle tematikus számmal köszönti, Illyés Gyula szentszagú európainak nevezi, Németh László Észak oszlopának. Amikor 1968-ban Czine Mihály társaságában magyartanárokkal felkerestük, akkor magáról keveset szól, átadja a szót Czine Mihálynak, mondván, hogy hetvenedik születésnapjára ő irt róla a legtalálóbb jellemzést és köszöntőt.
1968 történései – a prágai tavasz – az újraéledő agresszív szlovák nacionalizmus miatt megrettentik, de a kisebbségi intézményi rendszer kiszélesítése reménységgel tölti el, különösen a nemzeti kisebbségek helyzetéről szóló 144/1968. számú alkotmánytörvény elfogadása, amelyet később meghamisítottak, majd elhallgattak, de ezt már Fábry Zoltán nem éri meg. Tényként így is el kell mondani, hogy több mint kilencvenéves kisebbségi státuszunk idején ez volt az egyedüli próbálkozás jogaink törvényes rendezésére, mert a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad alatt (10 éves magyar kormányzati jelenlét mellett!) még csak kezdeményezésre sem került sor helyzetünk megoldására egy kisebbségi törvény formájában!
A címben szereplő irány Kassa (via Košice) Fábry Zoltán számára nemcsak egy megyeszékhelyet jelent, hanem a Várost, amely a magyar történelem, nyelvművelés, irodalom, kultúra fontos központja, ahol olyan barátai éltek, mint dr. Simai Béla és családja, dr. Berzeviczy János és családja, akiknél gyakran megfordul, de színházba, moziba is beruccan Kassára. A város huszadik századi pálfordulásai előtt ő maga is érthetetlenül áll, mert a háromnegyednyi magyarságot 1930-ra az új hatalomnak sikerült 20% alá csökkenteni (ennyi volt az első republikában a kisebbségi nyelvhasználati küszöb), hogy 1941-ben ismét háromnegyed lett a magyarok arányszáma. A magyarok és németek likvidálását meghirdető kassai kormányprogram után keserűen állapítja meg: Košice megtagadta Kassát! Ez a folyamat – kis kitérőkkel – a mai napig tart. Példaként szolgál a 2011-es népszámlálás, amikor a város 240 ezer lakosából 6382-en vallották magukat magyarnak (2,7%), igaz közel ötvenezren nem adtak meg semmilyen nemzetiséget. Kassa jelenlegi városvezetése Kassa Európa Kulturális Fővárosa 2015 program keretében látványosan mellőzte a város magyar történelmi és kulturális hagyományait, pedig a cím elnyeréséhez a legnyomósabb személyiség éppen Márai Sándor volt. (Márai és Fábry együtt indultak a Kassai Naplóban: két különböző sors, két különböző érték. Márait az előbbi rendszerben hallgatták el, Fábryt most!…) Kassa szórványosodása – magyartalanítása! – tovább folyik és tart!
Fábry Zoltán a változni és változtatni elve szellemében a kezdetekkor sokszor türelmetlenül és méltatlanul mondott kritikát kortársairól (Móricz Zs., Mécs L., Márai S., Esterházy J., akiket később megkövetett; tiltakozott Esterházy János halálos ítélete ellen és védelmébe veszi a mártír grófot. Az összetartozók összefogásának a módját két világháború tapasztalata alapján a jézusi útban látja: Minden más közösségi erkölcs eltörpül a jézusi mellett…
Az anyaországhoz való viszonyulása különféle skálán jelenik meg. A két háború közötti időszakban – ideológiai beállítottsága folytán – a Horthy-rezsimet félfeudális avíttsága és német orientációja miatt elfogadhatatlannak tartotta. Megfogalmazása szerint a határon kívül rekedt magyar kisebbségi közösségek érdeke, hogy Magyarországon olyan gazdasági, szociális és társadalmi közállapotok uralkodjanak, amelyre a kisebbségiek feltekinthetnek, és a mindenkori magyar kormány álljon ki a magyar a magyar kisebbségek érdeke mellett. Erre volt is példa – igaz halála után -, amikor 1984-ben Budapest keményen beszólt Prágának a magyar iskolák létét veszélyeztető szlovák oktatási törvénytervezet ellen, aminek következményeként – és a magyar közösség egységes fellépése mellett – a törvénytervezet visszavonásra került. Nem elég argumentáció a jó államközi viszonyokra a gazdasági együttműködés, miközben az elmúlt húsz évben a szlovákiai magyarok száma több mint százezerrel csökkent (1991 – 560 ezer, 2011 – 458 ezer), az asszimiláció fűnyírójaként szolgál a diszkriminatív szlovák nyelvtörvény, az magyar iskolák felszámolásának a szándéka tovább tart, Malina Hedvig perbe fogása folytatódó justizmord!…, akkor nem beszélhetünk magyar-szlovák problémamentes kapcsolatokról, mert ez – gömöriesen mondva – parasztvakítás!
Fábry Zoltán végrendeletében a Csemadokot, és rajta keresztül a (cseh)szlovákiai magyarságot jelölte meg örököseként. Temetése a prágai tavaszt követő normalizáció kezdetén kiállás volt a Fábry Zoltán által képviselt kisebbségi jogok mellett. A halála utáni évtized amolyan Fábry-reneszánszként is értékelhető. 1971-ben elindultak a Fábry Zoltán Irodalmi Napok, 1974-ben válogatás jelenik meg írásaiból szlovák nyelven Vox humana címmel, 1975-ben szülőháza Fábry Zoltán Emlékházzá alakul, 1977-ben Balogh Edgár stószi és kassai látogatásakor megszületik az emlékház benépesítésének tervezete, 1980-ban megjelenik Összegyűjtött írásai I. kötete, 1983-ban a Csemadok mellett Fábry Zoltán Emlékbizottság alakul, 1987-ben a Csemadok Fábry Zoltán-díjat alapit, amelynek átadására évenként a Fábry Napokon kerül sor, 1990-ben a Csemadok Fábry Zoltán Alapot létesít, 1991-ben megjelenik az Üresjárat 1945 – 1948, amely releváns tanúságtétel Fábry Zoltán elvhű és sziklaszilárd kiállására a legnehezebb időkben. 1991 – 1992-ben vita bontakozik ki Fábry Zoltánról, amely elfordulást eredményez a Fábry örökségtől. Az író születésének centenáriumán a betegséggel küzdő Czine Mihály tart méltó emlékbeszédet, de Összegyűjtött írásai 12. kötete hosszú halogatás után, csak 2001-ben jelenik meg. Az új évszázad pozitív fejleményei közül kiemelendő, hogy 2000-ben a rozsnyói magyar iskola felveszi Fábry Zoltán nevét, és 2005-ben Szepsiben leleplezték Fábry Zoltán köztéri szobrát.
Születésének 110. évfordulója inkább protokolláris siker, mint konkrét eredmény. Részt vesz rajta a Magyar Országgyűlés elnöke, a Kassa Önkormányzati Kerület elnöke pedig beszédében hangsúlyozza, hogy Fábry Zoltán életműve és Emlékháza a magyarok és szlovákok közös öröksége. Tóth László összeállításában megjelenik Fábry Zoltán Az őrhely megszólal 1945 – 1948, Napló, emlékiratok, levelek (Kalligram, 2007) címmel.
A Fábry Zoltán Emlékház – apró javítások ellenére – méltatlan a legészakibb magyar kulturális intézmény státuszához, a Fábry Napok kisugárzása egyre csökken, a Csemadok megvált a Fábry-díjtól (?!), közben Fábry Zoltán életének és munkásságának az elhallgatása tovább folyik. Az idén volt halálának a 45. évfordulója, két év múlva lesz születésének a 120. évfordulója. Aktuális teendő volna életművének további kutatása, válogatott írásainak és levelezésének a közzététele, az Emlékház felújítása, és életművének valóságos betagolása közel százéves kisebbségi sorsközösségünkbe. Mert a név és a hely kötelez:
Fábry Zoltán, Štos via Košice!
Máté László, Felvidék.ma
Megjelent a kolozsvári Korunk októberi számában. A cikk megírása óta eltelt időben a stószi Fábry Zoltán Emlékházon a Bethlen Gábor Alapítvány támogatásával állagmegőrző és felújítási munkálatok lettek elvégezve.{iarelatednews articleid=”57718,56458,56319,56318,56088,56087,56031,55794,55793″}
