Pomogáts Béla október 22-én töltötte be hetvenötödik születésnapját. Váratlanul ért a hír, hogy nincs is időm végiggondolni, mióta ismerem Bélát, a száguldó irodalomtörténészt, aki minden jelentős kassai rendezvényen megjelent, s előadást tartott, vitatkozott, véleményt formált távolról sem irodalmi, hanem társadalmi kérdésekről egyaránt.
Budapesten született. A Piarista Gimnáziumban érettségizett, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett tanári oklevelet. Egy olyan ízig-vérig társadalmi elkötelezettségű ember mint ő, nem maradhatott ki az 1956-os forradalomból, amiért „természetesen” internálótáborral „tüntették” ki. Szabadulása után sem volt egyszerű az élete. Végül sikerült technikumi tanárként elhelyezkednie (1961–1965), s azután a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa (1965), majd osztályvezetője, igazgatóhelyettese lett (1992–1996). Tudományos pályája ezután már töretlenül ívelt fölfelé. Az irodalomtudomány kandidátusa, majd doktora lett.
Negyven önálló kötete jelent meg, a két világháború közötti és az 1945 utáni magyar irodalom, a határon túli magyar irodalom történetével foglalkozik. Azt is mondhatjuk, hogy Czine Mihály bő köpönyegét vette vállára. Számos folyóirat arculatát határozza meg. A Literatúra főszerkesztője, a Nyelvünk és Kultúránk valamint az Európai Utas szerkesztőbizottságának elnöke, a Magyar Nemzet, a Vigília, a Valóság szerkesztőbizottságának tagja, az Illyés Alapítvány kurátora volt, de azt 2007-ben megszüntették. Ebben a tisztségben elég sok harcot kellett megvívnia a politikával. 1992-től a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia a Magyar Írószövetség elnöke (1995-2001).
Díjai is egyre szaporodnak. József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet (1991), majd Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott (1996). A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével (1994) és Széchenyi-díjjal tüntették ki (2003).
Mindez persze csak az életrajz „hivatalos” része. Akik ismerik tudják, Bélát nem lehet száraz adathalmazok mögé bújtatni, hiszen sziporkázó, gyakorta ironikus szelleme, anekdotázó és viccmesélő kedve megmutatkozik előadásai alkalmával is, melyekben egyáltalán nem csak az irodalomtörténet talaján mozog, hanem közéleti szereplése okán a kultúrpolitika visszásságait is kendőzetlenül bírálja. Úgy látta, hogy a mindenkori magyar kormányzat olyan mint az a rabbi, akitől Kohn tanácsot kér. – Rabbi mit csináljak, döglenek a teheneim. – Hm. Hol legelteted őket? – A folyónál. – Hm, Hm. Az nem jó, nem jó. Vidd őket a domboldalra.
Egy hét múlva Kohn megintcsak megjelenik a rabbinál. – Rabbi, nem jó tanácsot adtál. Továbbra is döglenek. – Hm. Hm, nem jó, nem jó. Akkor vidd őket az erdő mellé.
Egy hét múlva Kohn szomorúan közli a rabbival, hogy az összes tehene megdöglött már. – Milyen kár – mondja a rabbi. – Mennyi jó ötletem lett volna még!
Hát így kísérleteznek a magyar kormányzatok is a határon túli magyarokkal egészen addig, míg ki nem pusztulnak.
Tudom, hogy szeretnél még egyszer hatvanéves lenni, de ez már nem fog sikerülni. Ám arról sohasem beszéltél nekünk, hogy szereted a macskákat. Valahogy mindig más témát találtunk. Igaz, alighogy megjelentél elmélyedtünk a beszélgetésekbe, mintha tegnap hagytuk volna abba. Néhány éve azt írtad, hogy „Mindig szívesen utazom a gyönyörű felvidéki városba, hiszen történelmi központja szinte újjászületett a mögöttünk lévő évtizedben (…), a nevezetes főtér barokk és klasszicista palotái, az egykori jezsuita templom és kollégium, valamint a magyar építészettörténet egyik grandiózus emléke: a gótikus Szent Erzsébet-székesegyház az egyik legszebb és leggazdagabb közép-európai építészeti együttest alkotja (…). És mindig szívesen találkozom kassai barátaimmal, közöttük többen az anyanyelvi mozgalom régi, hűséges munkatársai…”
Kedves Béla, szeretném egyszer térképen látni, hol mindenütt fordultál már meg a Kárpát-medencében és azon kívül is. Talán kiderülne, alig van fehér folt, ahol ne jártál volna. Ha mégis lenne, kívánjuk, jussál el oda is minél hamarább, de azért rólunk se feledkezzél meg. Szeretettel várunk vissza minden alkalommal.
November 4-án a Magyar Írók Szövetsége köszöntött föl Téged ebből az alkalomból. Mi is csatlakozunk a jókívánságokhoz.
Isten éltessen, adjon Neked erőt, alkotókedvet, egészséget és humort, hogy mindannyiunk örömére és okulására sziporkázzál és száguldozzál továbbra is szokásod szerint!
Balassa Zoltán
