Janics Kálmántól tudunk a még mindig eltitkolt tömeggyilkosságról, ami 1945 július elején történt Ligetfalu határában.
E térségben bekövetkezett békét arra használták csehszlovák garázdálkodók – mivel német helyett röviddel újra csehszlovák-ország lett -, hogy nyugatról hazafele tartó, mit sem sejtő kilencven 16 és 20 év közötti magyarországi illetőségű leventét galádul kifosszák és a még meglévő futóárkokban legyilkolják. A tömegsírt 1947 májusában véletlenül fedezték fel, amikor egy pozsonyi polgár holttestét kutatták, s helyette kilencven meggyilkolt magyar katonajelölt holttestét találták meg. Legálisan csupán 1994. május 22-i Vasárnapban olvashattunk a történetről (meg 1998. november 5. a napilapban Vojtek Katalin két szóban tesz róla említést), majd az 55. évfordulón, júliusában adtam hírt a duna-parti megemlékezésről, amikor a városrész polgármesteréhez is levélben fordultam, hogy támogassák kezdeményezésemet, aki műemlékvédőkhöz utalt. Azóta gondjainkkal terhelt egy tucat év telt el, hiába szólítottam fel minden illetékest megemlékezésre… Csemadok helyi szervezetét, JAIKot… nincs hozzá akarat. Több alkalommal igyekeztem szent misét kérni a legyilkoltakért… egy alkalommal ferencieknél. M.István idős, nagytekintélyű tisztelendő vállalta, miután nagyon elérzékenyült a leventék katasztrófájától. A napilapban is hirdetve volt, de mégsem került rá sor.
Utóbb megismerkedve egy jelenleg 90-ik évében járó őslakos ligetfalusi H. Pál úrral, bátorkodtunk meghirdetni Halottak Napján a temető első világháborús emlékművénél a megemlékezést, amire hármunkon kívül egyetlen érdeklődő és négy alkalmi magyar temetőlátogató vehetett részt. H. Pál úr mutatott egy sírhelyet, ahol az 50-es években tudomása szerint volt egy levente-sír . Letűnt korunk tanúja felelevenítette még, hogy 1932-ben a régi ligeti templomban volt elsőáldozó, amelyet azután lebontottak és épült helyére a modern-stílusú, ahonnan 1994-ben önkényesen kitiltották a vasárnaponkénti magyar miséket.
Gyertyát gyújtva emlékeztünk a 37 Pozsonyban eltemetett magyar II. világháborús honvédre is (Heiszer volt nagykövet úr nemrég értesített, hogy a vár-alján mostanság jelenlétében tártak fel egyet), akiknek sajnos nincs emléktáblájuk, mint csaknem mindenhol vidéken már van.
A kilencven legyilkolt magyar fiatalról kötelességünknek tartjuk a jövőben rendszeresen megemlékezni, mivel a gazdanép saját bűnei elhallgatása mellett a mieink felnagyítása igen megérett a felülvizsgálatra! Itt kell megemlíteni a pozsonyi Bikszárdy Vincét, akit még 1939 április 24-én kínoztak halálra . Említhetjük a csucsomi bányába élve behajigált másféltucat magyart, a Tátra alatti Encián hotelnél 16 magát megadott honvéd, nemzetközi jogot sértő legyilkolását, nagykemencei 150 fegyvertelen magyar legyilkolását, de akár Túrócszentmártonban leszállított , és partizánok által 1944. augusztus 29-én álnokul legyilkolt Ottó-csoport 33 tagja közötti vétlen magyar áldozatot: Rozboly Ferenc szabadságos honvédet…( vajon meddig fogja még tábla hirdetni az állomáson e „dicső tettet”?)
Mindezek ellenére, felvidéki magyartól még nem hallani, hogy a szlovák a magyar ősi ellensége. Kiderülhetne már az is, hogy a szlovák népnek az ún. „1000 éves elnyomás” alatt kevesebb az áldozata , mint amennyi a Felföldön népünkből igen rövid idő alatt esett.
Szeretnénk, hogy akadjanak fiatalok, akik tudni fogják a történelem tanítását, hogy mit jelentett a levente szelleme, akik Kovács Ferenc rossz tapasztalatai ellenére is 56-ot, úgy mint nagyszüleik 1914/15-ben, megelőzni igyekeztek.
Zilizi Tihamér, Felvidék.ma
