Tavaly tavasszal, amikor a tűzvész pusztította krasznahorkai várat láttam, leírtam: „Számomra a lángokban álló krasznahorkai vár az egyik legmegdöbbentőbb látvány volt a második világháború utáni Felvidéken.
Szívem hatalmasakat kondult a fájdalomtól, miközben eszembe villant: talán Trianon utáni történelmünk testesül meg az elharapódzó lángnyelvekben: nem csak egy örök magyar jelkép pusztul a szemünk láttára az évszázadok óta jelenlétünket hirdető kincses építmény képében – a tűz mutatja azt is, miképp váltak hamuvá sokunkban az anyanyelv szavai és a hagyományaink.”
A napokban, -bő egy esztendővel a máig fájdalmas esemény után ismét megpillanthattam a megsebbzett történelmi építményt, és megdöbbentem. A látvány még riasztóbb volt, mint feltételeztem, hiszen már nem csak a kupolák hiányoztak, hanem az új, ideiglenes tető is, melyet letépett a szél. Krasznahorka vára így valamiféle torzóvá vált, a hegyen mintha néhány fal támaszkodna egymásnak, nyoma sincs az eredeti jellegnek.
Ki tudja, mikor láthatja majd az éppen eszmélő, történelmünkkel ismerkedő újabb nemzedék ugyanazt, amit mi, amikor iskolai kiránduláson vagy szüleinknek hála először vehettük szemügyre a várat kívül-belül? És ki tudja, a már most is elhúzódó helyreállítás mikorra fejeződik be és miként sikerül majd?
Talán nincs is olyan hazai magyar ember, aki ne hordozná máig a szívében Krasznahorkát, ha csak egyetlen egyszer látta is…
Baráti beszélgetéseken úgy tapasztalom, hogy senki sem bízik a helyreállítás sikerében, a munka minőségében, egyszóval abban, hogy régi pompájában ragyog majd a vár.
Én többszázszor elhaladtam alatta, s bárhonnan közelítettem meg, mindig jóérzés volt rápillantani utazás közben. Örültem a belső terek felújításának és örömmel hallgattam a hazai és idegenből érkezett turisták elismerő mondatait.
Mostanra csak a fájdalom és a keserűség maradt, pedig „…A várfalak épek maradtak! Az alapok éppen olyan erősek, mint eddig! Új jövő építhető rájuk?”
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”40188,39389,32902,32867″}
