Jósló-varázsló hiedelmek és praktikák, előírások és tilalmak.
Köztudott, hogy Luca napjához számos tilalom, előírás, szerelmi és időjóslás is fűződött. A szóban forgó területen tilos volt például e napon a varrás, „mer´ akkor bevarrták vóna a tyúkok seggit”, s nem lett volna elég tojás. Ugyancsak tiltották a tökmagtörést, nehogy törjenek a tányérok a következő évben.
Ha valaki Luca napján fonni próbált, azt azzal riogatták, hogy: „Luca majd bevetyi orsóját a kemencébe.” Az alábbi adatközlést Ipolyfödémesen jegyeztem le az 1970-es évek végén: „Törtínt eccer, hogy Luca estéjjin valamellyik asszony a faluba´ font, oszt Luca bedobott neki az ablakon vagy a kürtön egy zsák kendert. Azt mind meg köllött neki ott fonnyi. Hát azóta oszt nagyon fétek ettöl.” (Csáky K., 1987. 26. l.) Azt is mondogatták, hogy a fonónak Luca „bevetyi az orsójját a kemencébe”. A fonás tilalmának megszegése Perőcsényben hasonló bajt okozott volna, mint a varrás: „Luca napján nem fontunk, mert befontuk a tyúkok seggit, és nem tojtak.” (Diószegi V., 1962. EA 7072. 27. l.)
Óvakodtak a kenyérsütéstől is, merthogy ilyenkor „Luca ráűt a lapátra, oszt összenyomta a kenyeret”. Ehelyett lepényt kellett neki sütni. (Csáky K., 1987. 26. l.) A berneceiek szerint a Luca-napi kenyerek szénné változtak. Azt is mondogatták, hogy ilyenkor nem szabad sütni, mert a kenyér megég, és a gazdának egész évben kiszárad a termése. (EA 14775. 1. l.)
A lugzás tilalmával kapcsolatban ipolynyéki adatközlőmnél jegyeztem le a következőket: „Valamikor egy asszony Luca napján lugzott. Oszt az ugy kővé maradt, hogy mindég csurgott neki a lugzóbó´ a lúg.” (Csáky K., 1987. 26. l.)
A lugzás miatti kővéválásról már hiedelemvilágunk jeles kutatója, Ipolyi Arnold is írt Magyar Mythologiájában. Az általa lejegyzett „szántói eset” így történt: „Hontban a szántói hővíz források közt látható egy lugzókatlan alakú szikla, fölötte álló ember alakkal, alóla pedig kénköves forrásvíz bugyog elő; a rege szerint Luca napján a szokás ellenére lugzott egy komámasszony, szomszédja látta, megbotránkozott, s rá kiálta: hej komámasszony, mit lugoz kié Luca napján! Míg a Luca megjő, felelte a másik, meglugzom én addig. De alighogy kimondta, máris kővé vált lugzójával együtt.” (Ipolyi A., 1854. 118. l.) Bernecén azért nem volt szabad Lucakor mosni, mert a víz vérré vált. (EA 14775. 1. l.) Perőcsényben aki ilyenkor mosott, annak megfájdult a szeme. (EA 7072. 9. l.)
A kölcsönadást szintén tiltották. Ha valaki mégis kölcsönkapott valamit, az „elvitte a szerencsét” is. Bernecén a tejesgazdák ilyenkor az aznap fejt tejet sem adták el, mert akkor elvitték volna a szerencséjüket is. (EA 14775. 1. l.) Ugyanitt nem lehetett baromfit se vágni Lucakor, mert akkor egész évben pusztult volna a jószág. Tiltották a favágást is, mert a balta szintén kővé válhatott. Perőcsényben akkor döglött volna a baromfi, ha a látogató a sparherthoz „dörgölődzik”. A „kajdászás” itt azért volt tilos, hogy a tyúkok „ne tojjanak szét”. (EA 7072. 27. l.)
A fenti tilalmakkal szemben ajánlatos volt viszont néhány előírás betartása. A fosztást például azért javasolták, hogy a tyúkok a következő évben „jó szétrepőjjönek, sokat tojjonak”. Perőcsényben azt mondogatták, hogy ha ilyenkor fosztanak, „kinyitják a tyúkok seggit”. Valaminek a bontását is azért ajánlották, hogy jobban „szétbontsák a tyúkok seggit”. Ugyancsak a tyúkok jobb tojóképességét segíthette elő a forgácshordás a „favágatótuskóról”. Pereszlényben a szomszéd favágatójáról lopott forgácsot hasonló céllal tették a tyúkólba. A szalma tyúkok alá helyezése a szomszéd kazalból Perőcsényben azt segítette elő, hogy „a szomszéd haszna is oda menjen”. A lópatkóból kiszedett sarat is tyúkok alá helyezték, hogy azok jobban megheverjenek. A tojást kalapból kellett a tyúk fészkébe tenni, hogy sok kakas legyen.
A jó tojáshasznot vélték biztosítani azáltal is, ha a zsákokat szájjel felfelé akasztották fel, vagy a szemetet a gazdasszony alá söpörték. (Csáky K., 2001. 166–167. l.) Bernecén a háziasszony Luca napján diót dobott a ház minden sarkába, hogy jól heverjenek a tyúkok. A gazdasszony ugyanitt ilyenkor lefekszik az asztal mellé, hogy sok kotlósa legyen. Reggel a ház asszonya szénavonóval „megkeveri” a tyúkokat, hogy a jövő évben többet tojjanak. (EA 14775. 2–3. l.) Ha a Luca-napi tojást ugyanitt a tyúk alatt hagyták, akkor az jobban megült.
Perőcsényben ha Lucakor kimostak, akkor a tyúkok jól tojtak. Ugyancsak ebben a református faluban „korán reggel a nagy kerékkötő láncot körbe terítették”, és abba tették a búzát, hogy a tyúkok ne tojjanak szét. A Diószegi Vilmos gyűjtötte iménti adatot még nekem is sikerült felgyűjtenem 2001-ben. Sőt adatközlőmtől azt is megtudtam, hogy a mágikus cselekedetet napjainkban is végzi: „Luca-napkor láncba´ etettük a jószágot, baromfit. Letettük a nagy kerékkötő láncot, és akkor abba tette mindig nagyanyám az ennivalót, hogy összetartsanak, ne menjenek szét az állatok. Ezt még én is megcsinálom még most is.” (Bugri Józsefné Darányi Eszter, 1934) Hasonlóképp vélekedett egy másik itteni adatközlőm is: „A tyúkokat meg, kevertek össze mindenféle élelmet – kukoricát, búzát, árpát – egy nagy vékába, oszt abbó etettük Lucátó karácsony böjtjéig minden nap. Vót ollyan nagy kerekkötő lánc, aztat ugy körbe izétük, oszt abba adtuk nekik, hogy nehogy szét menjenek.” (Csenki Istvánné Koczó Erzsébet, 1919)
A néprajzi szakirodalom szerint a mai magyar néphitben szereplő Luca valamiféle anyaistennő lehetett, aki a női munkát ellenőrzi, a szaporodást pártfogolja. Azért az a sok munkával kapcsolatos, elsősorban pedig a női munkára vonatkozó (mosás, fonás, fosztás, lugzás stb.) megannyi jóslás és tilalom, melyekről a fentiekben szóltunk részletesebben. S azért a szaporodást célzó mágikus cselekedetek és tárgyak gazdag tárháza, az ezeket kísérő varázsszövegek változata.
A Luca napjához kötődő házasságjóslások valószínűleg Szent Lúcia alakjával, szüzességével is összefüggnek, ahogyan az időjóslások is kapcsolatba hozhatók a fényváltozásokkal, a természet átalakulásával, a jó terméssel stb.
A szerelmi jóslások közül az Ipoly mentén valamennyi megkérdezett adatközlő emlékezett például a „cédulázásra”. A lányok papírszeletekre fiúneveket írtak, s gombócba tették azokat. A gombócokat forró vízbe dobták, majd azt, amelyik elsőként feljött a víz színére, kikapták, s megnézték a benne elhelyezett cédulát, illetve az arra írt fiúnevet. Ez jelentette ugyanis a lány jövendőbelijének a nevét.
Egy másik esetben a kíváncsi lányok a papírszeleteket egyenként a tűzbe dobták. Csak az utolsó cédulát hagyták meg, mert az arra írt fiúnév jelentette a lány jövendőbelijének keresztnevét.
Pereszlényben a lányok 12 papírszeletre írtak fiúneveket. A Lucát követő napokon ezekből dobtak egyet-egyet a tűzbe. Az utolsót meghagyták, mert az rejtette a jövendőbeli nevét. (Csáky K., 1987. 30. l.)
Bernecén a kíváncsi lány Lucakor férfinadrágot tett a feje alá, s akivel álmodott, az lett a férje. Ugyanitt a lánynak délben ki kellett szaladnia az udvarra a mákosgaluskával, s amilyen nevűt ott a nőtlen férfiak közül meglátott, olyan nevű lett jövendőbelije. (Kocsmáros L., EA 14775. 29–30. l.)
Több helyen gyakorolták a kazalverést, illetve az esztrirázást. Ha Bernecén e művelet közben a szalmakazalból rozsszalma esett ki, akkor szegénylegény, ha pedig búzaszalma, akkor gazdaglegény vette feleségül a lányt.
Perőcsényben a „cédulázás” összetettebb műveletét jegyezte le 1962-ben Diószegi Vilmos. Ezt közölte vele az egyik adatközlő: „Kis gölödineket főztünk, ahány évesek voltunk, annyit. Oszt írtunk cédulára neveket, azt beletettük. Bedobtuk a fazékba, azt emelik előbb főgyütt, kanálval kikaptuk, azt megnéztük, hogy milyen név van benne. Azt ha nem tetszett, vártunk, hogy gyüjjön föl másik is. Azt megnéztük. Ha teccett, kimentünk az uccára, hogy gyün-e olyan nevű vagy nem. Ha nem gyütt, azt montuk, hogy nem igaz, hogy ilyen nevű lesz a férjünk.”
A piros alma is egyik eszköze volt a jóslásnak Perőcsényben. Ugyancsak Diószegi gyűjtéséből ismert az alábbi adatközlés: „Nagymamám monta, hogy Luca napján reggel éjomra karácsony bőttye reggelig minden nap egy harapatot /eszik/ egy piros almából. És karácsony böjtyi reggel kiáll a kisajtóba, és akkor megeszi, ami megmarad alma. Azt amillen nevű ember vagy legény gyün arra, ollan nevű lesz az ura.” (Diószegi V., 1962. EA 7072. 29–30. l.)
Vannak adataink az esztrirázással és az almaevéssel kapcsolatban Kelenyéről is. 1941-ben Manga János jegyezte le, hogy itt „Lucakor az esztrit is rázták. Akinek pók esett a kötényébe, arra azt mondták, hogy juhász vagy kanász lesz az ura.” Ugyanitt „A leányok Luca napjától karácsonyestéig minden nap beleharapnak egy piros almába, aztán a leány karácsonyestéjén ezzel az almával szótlanul megy az éjféli misére, és útközben a maradékot megeszi. Amilyen nevű férfi szólítja meg közben, olyan nevű lesz a férje.” (EA. 508. 1. l.) A hiedelem szívósságát mutatja, hogy az idézett adatközléshez hasonlót az 1980-as évek közepén még nekem is sikerült lejegyeznem szülőfalumban. Igaz, mindez már csak az emlékezet szintjén maradt meg: a mágikus cselekedetet nem végezték, a hiedelem így funkcióját vesztette.
Mint említettük, a karácsonyi ünnepkörbe tartozó Luca napja alkalmas volt az időjóslásra is. A Lucát követő tizenkét nap időjárása alapján például a következő év hónapjainak időjárására jósoltak. Ipolynyéken többek közt így mondogatták: „Ha az első nap mongyuk esett, akkor január is essős lett. Ha a másogyikon fujt a szé: akkor a február is szeles vót. A harmagyikon ha hideg vót, akkor mácius is ollyan lett. Oszt így tovább.” (Csáky K., 1987. 30–31. l.)
Bernecéről Kocsmáros László gyűjtött időjóslással kapcsolatos anyagot: „Ha a Luca utáni napokban, pl. 7 napig esett a hó, akkor 7 hónapban lesz hó.” (EA. 14775. 3. l.)
Luca estéje – zajkeltés, alakoskodás
Luca estéje a néphit szerint mindenekelőtt a boszorkányoknak volt kedvező időpont. Már Mikszáth Kálmán is írt szülőfaluja boszorkányos Luca-estjéről. A jó palócok Galandáné asszonyom című elbeszélésében többek közt ezt olvashatjuk: „A juhászbojtárok hozzáfogtak a Luca-szék faragásához, a kocsisok keresztet pingáltak fokhagymával az istálló-ajtókra, a gonosz boszorkányok hatása ellen, mi gyerekek pedig remegve néztük: hogyan esteledik s mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei.” (Mikszáth K., é. n., 176. l.) Az ördögök orsója című elbeszélésében meg a falu egyik boszorkányának Luca-napi jelenéséről így ír: „A zúgolódás most már egész erővel kitört az özvegyasszony ellen s megindult a falusi pletyka, hogy Luca napján fekete kutya alakjában látták bandukolni a temető felé, máskor meg lúddá változott s a házak, pajták tetején sétált és gágogott.” (Mikszáth K., 1968. 655. l.)
Manga János írta 1939-ben: „Luca estéje valóságos ünnep a palócoknál.” Napnyugta után mindenkinek otthon kellett lennie. A kanász ilyenkor tülkölt, kolompolt, ostorával pattogott az utcán, akárcsak Gömörben a 15-16 éves suhancok. (Manga J., 1939. 211–241. l.; Lásd még: Ujváry Z., 1990, 190. l.)
Vannak zajkeltésre vonatkozó adataink az egykori Hont megye több községéből is. Bernecebarátiban Luca napján például a kanász végigtülkölte a falut, hogy a kürt szavára kikergesse a dögöt. A Luca-napi tülkölés itt egészen az 1930-as évek végéig szokás volt. A kanász ezért pénzt is kapott. (Kocsmáros L., EA 14775. 2–3. l.)
A református Boriban Luca előestjén lámpagyújtáskor a gyerekek láncokat csörgettek, vasdarabokat vertek össze az utcán. A pásztorok ostorral pattogtak, trombitáltak és dudáltak-tülköltek „Luca emlékezetére”. (Manga J., 1939.; Uő: EA. 903. 1. l.) Hasonlóképp cselekedett Luca estéjén a közeli Deménden /katolikus falu/ is a kanász. Pattogott és tülkölt ő is az utcán, a fiúgyermekek pedig láncot csörgettek és kolompoltak (Manga J., EA. 907. 3. l.), hogy a rossz szellemek elhagyják a házat.
A távolabbi Mátraszelén a fiúk és a lányok este Lucának öltöztek: egymás ruháját öltötték magukra, sorra járták a házakat, „megsuprálták” a lakókat, meszelővel dörzsölték a falakat. A fehérleples alakoskodásra a Nyitra megyei Kolonban is sor került, máshol a legények ilyenkor kicserélték a porták kapuit, a gazdák szekerét szétszedve a padlásra vitték stb. Az utóbbihoz hasonló tréfákra egykor vidékünkön is sor került, s halványan emlékeztek az alakoskodásokra is.
Érdekes Luca-napi szokásról olvashatunk Györffy Györgyné 1952-ben Vámosmikolán gyűjtött recens anyagában. Az asszonyok december 13-i „pincézéséről” közöl adatokat a kutató. Az asszonyok itt Lucakor „heverni” jártak a pincébe. „Asszonyok mentünk csak. 5-6 összefogott. Egyik pincéből ki, a másikba be. Táncótunk, danoltunk. Forralt bort ittunk, cukros bort. Vót aki hevert, berúgott. Ugy is mondtuk »lucázni«.” (EA. 1952. 26816.)
A Luca-napi antropomorf maszkos alakokkal Ujváry Zoltán is foglalkozik egyik kötetében. A jelmezes Luca-asszony kapcsán az alábbiakat írja: „A fehér leples alakoskodók mind a Kárpát-medencei, mind általában az európai népek hagyományában nagyfokú hasonlóságot, sőt, egyezést mutatnak. /…/ A katolikus szentként emlegetett maszkos alak sokkal régibb múltra tekint vissza, mint a kereszténység elterjedése Európában. A téli ciklus »pogány« maszkos alakoskodói köréből maradt fenn, felruházva keresztényi vonásokkal.” (Ujváry Z., 1997. 295. l.)
A fonóházhoz kötődő Luca-alakoskodás kapcsán Manga János ezt írja: „Felsőszemeréden a fonóban egy legény menyecskének öltözködik, kosarat vesz a kezébe, és kéregetni megy a többi fonóházakhoz. Amit kap, azt elviszi és közösen elfogyasztják. Ezek a Luca-napi fonójátékok a farsangjárással is kapcsolatot mutatnak, de szereplőiket éppúgy kölcsönözhették a Gergelyjárásból vagy az adventi diákverbuválásból.” (Manga J., 1942. 15. l.)
A boszorkányok kultusza – fokhagymázás, lucaszék készítése
A fentiekben már említettük, hogy Luca napja a boszorkányság kedvező időpontja volt. Részben a zajkeltés is ezzel kapcsolatos: a boszorkányok elleni védekezés egyik formája valójában.
Manga János írta 1930-ban, hogy hajdan „a falu öregasszonyai a Luca estéjét teljesen a boszorkányság kultuszának szentelték”. Hittek ugyanis a boszorkányok létezésében meg azoknak a gazdaságban való hasznos és kártékony „közreműködésében”. (Manga J., Hét. 1930/50.) Nem is csoda, hisz Hont megye egyik szabad királyi városában, Korponán 1675-től 1744-ig 18 boszorkánypert tárgyaltak, s állítólag itt égették el Magyarországon az utolsó boszorkányt is.
Luca estéjéhez még a harmincas években is egész sor misztikus szertartás fűződött. Az állatok fejét például fokhagymával dörzsölték be, hogy a boszorkányok meg ne rontsák azokat. De bekenték az istálló ajtaját is, eléje pedig hamut szórtak, hogy a macska képében ott járt boszorkány nyomait felszedhessék.
Mielőtt a ház népe lefeküdt volna, mindenkinek meg kellett ennie egy gerezd fokhagymát. És összeszedték a seprűket is, hogy a boszorkányok ne nyargalhassanak azokon Szent Gellért hegyére.
Kelenyén a ház ablakaira meg az ólak ajtóira fokhagymával keresztet „írtak”, hogy „a gonosz szellem azokon be ne menjen”. A bűvös szerrel egymás homlokát is bedörzsölték.
Pereszlényben is fokhagymagerezddel „dörzsőték” az ólak és a ház ajtaját, miközben ezt mondogatták: „Űzd el, Isten, házunk tájáró´ az ördögöt!” A gazdasszony a ház lakóinak homlokára keresztet vetett a fokhagymával, hogy „a gonosz lélek ne vegyen erőt azokon”. (Csáky K., 1987. 27–28. l.)
Fokhagymával dörzsölték Bernecén is az ajtókat meg az asszonyok homlokát, hogy a rossz szellemek elmenjenek. Ugyanitt Luca napján az öregek /akik 50 éven felüliek voltak/ bekenték a szemöldökfát fokhagymával, hogy a boszorkányok be ne mehessenek a lakásba. (Kocsmáros L., EA 14775. 2. l.)
A közeli református Perőcsényben „Az öreg Mestra kanász mondta, hogy Luca estéjén meg karácsony böjtye estéjén visszakézből fokhagymával keresztet kell húzni az istállóajtóra kívülről. Akkor nincs ereje a boszorkaságnak.” Az öreg Mestra egyébként nem a faluból való volt, csak ide jött kanásznak. (Diószegi V., 1962. EA. 7072. 6. l.)
Az asszonyok, sőt a férfiak egy része is e napon a boszorkányságnak áldozott, hisz december tizenharmadika a tudománykapásnak is alkalmas időpontja volt. Sokan Luca éjjelén nem aludtak, mert igyekeztek a szomszéd teheneit titokban megfejni. A tejet aztán elvitték a keresztútra, ahol ceremóniák közt kérték a boszorkányokat, hogy a megfejt tehenek tejét is saját tehenüktől fejhessék ki legközelebb.
Ipolykeszin Luca éjjelén a keresztútra ment „az egyik boszorka nászasszonya is, hogy ő is ollyan legyen. Oszt látták is őtet ottan a lucaszékrő´ macska meg nyúl képibe´.” A kelenyei Benkó István arra emlékezett, hogy szülőfalujában, Felsőtúron Koncz Sándor igáskocsis Luca-napkor fiatal legényeket vitt a keresztútra, hogy átadja nekik tudományát, s aztán ők is tudós kocsisok lehessenek. A legények éjféltájban mentek a kijelölt helyre, vitték magukkal ostoraikat is, s közben erősen csattogtatták azokat. A keresztúton a kocsis egy kört rajzolt a földre, annak a közepébe feküdtek az „inasok”. Hirtelen elaludtak, majd az öreg égő papírdarabokat dobált a levegőbe. Mikor a fiatalok felébredtek, nagyon megijedtek, s szaladtak volna valamennyien hazafelé. A gazda azonban nem engedte őket. Éjfél után egy óráig a kör közepén kellett maradniuk. Közben „keresztet hagyigátak magokra”, majd a kocsis azt mondta: „Most mán elmehettek, mer mán kocsisok lettetek.” (Csáky K., 1987. 29–30. l.)
A tudományszerzésről Diószegi perőcsényi gyűjtésében is olvashatunk: „Vót az öreg Kocó bácsi, az kanász vót, ő a Lenkétől tanúta ezeket a boszorkányságokat. Mennyen el véle éjjel 12 órakor a kemencei templombó´, de vissza ne nézzen. A két hüvejkujját szoríjja a markába. Oszt ollyan nagy zörgés, csattogás volt utánuk, mintha egy század katonaság ment volna utánuk. De mindig azt mondta: vissza ne nézzen! Mikor a kemencei templomhó értek, a templom ajtóhó, ott mán mentek ollyan állatok, oroszlányok, vaddisznyók, meg ollyan nagyszarvú bikák. És a szájukon ugy gyütt ki a láng! Oszt onnan mentek a temetőbe. Kilenc sírró kilencféle virágot meg fé marék földet minden sírró, oszt azon az éjjelen 9 temetőben voltak. Ugy ki vót merűve a fáradságtól. Oszt hazagyüttek. Még azon az éjjelen kimentek a keresztutakra, oszt mondta neki, vágjon ollyan csipkevesszőt, olyan hajtást, ami abba az évbe nőtt, azt kerekijjen magának avval egy kört. Akarmiféle állat megy oda, ne engeggye magához, mert mentek mindenféle állatok. Mer hogyha magához enged valakit, akkor kivégzik. A kemencei templomba azért mentek, mer onnan loptak szentelt vizet. Avval rontottak. Avval rontottak, amit a temetőből hoztak. És avval a vesszővel védte magát. Mer akkor tanulta.” (EA. 7072. 3–4. l.)
December tizenharmadikára népünk hiedelemvilágában jellemzőbb volt a boszorkányok elleni védekezés megannyi praktikája, mágikus cselekedete. Fontosnak tartották azt is, hogy a boszorkányokat felismerjék, valami módon felfedezzék. Ennek egyik hatásos eszköze volt a lucaszék. A „készül, mint a Luca széke” szólást jól ismerték a Középső-Ipoly mente községeiben is. A „sámlihoz” hasonló támlátlan szék, amely a „boszorkányfelfedezés” egyik eszköze volt, december 13-tól karácsony böjtjéig készült. Naponta végeztek rajta valamilyen munkát. Éjféli misekor aztán erre álltak rá, hogy „megláthassák a falu boszorkányát”.
Pereszlényben a lucaszék kilencféle fából készült: kökény-, boróka-, jávor-, körte-, som-, jegenyefenyő-, akác-, cser-, és rózsafából. Szöget sem lehetett beleütni, az ékek bükkfából voltak kifaragva. Miután ráálltak s meglátták a boszorkányt, a lucaszéket nyomban elégették. Ha nem ezt tették volna, a hiedelem szerint „csudára elverték vóna őköt a boszorkányok”.
Ipolyvarbón a lucaszék tulajdonosának mákot is kellett magával vinnie az éjféli misére, hogy hazafelé ezt gyorsan szétszórhassa. Ellenkező esetben „szétszaggatták vóna őket a boszorkányok”. Kisné Bado Julianna /1908/ mesélte ezzel kapcsolatban az alábbi történetet 1984-ben: „Az öreg Bacsa csinát ollyan lucaszéket, oszt mellátta, hány boszorka van a faluba´. A széket aztán a templomajtóba tette, de nem várta be a mise végit. Elment, szétszórta a mákot. Éppen hogy az ajtóján beért, a hideg kitörte, mer mán elkapták vóna a boszorkák. Aszonták neki, hogy köszönd Istenednek, hogy hazaérté´.” (Csáky K., 1987. 28–29. l.)
Perőcsényben a széket Luca napján kezdték csinálni. Karácsony böjtjéig minden nap csináltak rajta valamit. Az utolsó nap éjfélkor, aki bátor volt, kiült rá a keresztúton, s várta, hogy lovagolnak a boszorkák. A széket itt szerelmi jóslásra is használták. A legények „karácsony böjtyin kiültek a ház elejibe, amilyen nevű ment arra nő, ollyan lett a feleségük”. (Diószegi V., 1962. EA. 7072. 3–4. l.) Ebben a faluban a mai napig megőrződött egy lucaszék, melyet a néprajzi kiállításon láthatunk.
Bernecén is hasonlóképp készült a lucaszék, mint Perőcsényben. Lévén azonban katolikus falu, itt is az éjféli misére kell elvinni. Ott rá kell ülni, s akkor készítője azt látja, hogy „a boszorkák hogyan akarják elhurcolni a plébános urat és azt is, aki a lucaszéket készítette. Felkapják a Luca székét, és hozzák kifelé a készítőjével együtt. Ezt azonban csak az látja, aki a széket készítette. Ha az illető nincs felkészülve erre, akkor a boszorkányok kihurcolják és jól elnáspángolják” – mondta az egyik adatközlő Kocsmáros Lászlónak. Egy másik adat szerint: „Elviszik a széket az éjféli misére és még egy tarisznya mákot is. Otthon ez alatt az idő alatt ég a kemencében a tűz. A széket a legény elviszi az oltárhoz, rátérdel, és meglátja a rossz szellemeket. Ezok reá rohannak. Szalad haza a székkel, és közben a háta mögé szórja a mákot. A rossz szellemek kapkodják a mákot. Az illető szalad haza, a széket bedobja a kemencébe. Ahogy a szék elég, a rossz szellemek ereje is megszűnik.” (Kocsmáros L., EA. 14775. 3–4. l.)
Drégelypalánkon Ádám atya nem ment el az éjféli misére; otthon állt rá a lucaszékre. Erre a „tarajos menyecskék” úgy megtáncoltatták, hogy majd meghalt. Aztán az egyik plébános betiltotta a lucaszék használatát. Azt mondta, hogy ha magukkal hozzák a templomba, többé nem csinál éjféli miséket. (Jancsovics Istvánné Urbán Margit, 1920.)
A fenti adatközlésekből látjuk, hogy a Középső-Ipoly mentén a lucaszéket elhelyezhették a ház előtt, a keresztúton vagy a templomban is. Az utóbbi helyen általában az ajtóban álltak rá, vagy az oltár közelében térdepeltek a székre. A felfedezésnek természetesen más módjai is lehettek. Manga János említi, hogy a Palócföld távolabbi településén, Mikófalván a Szent Antal-szobor tájékán ültek a lucaszékre a kíváncsiskodók. Ám aki arra ráült, afelett egy nagy malomkő forgott, s közben azt súgta neki valaki, hogy keljen fel, mert a kő ráesik. Persze nem volt szabad mozdulnia sem, mert ha így tett volna, a boszorkányok nyomban elvitték volna.
Karancsberényben a lucaszéken ülő tenyerével takarta arcát, s ujjai közt nézett az oltár felé. Ott aztán meglátta a gonosz asszonyokat.
Luca gazdag hagyományanyagával: mágikus cselekedeteivel, hiedelmeivel, előírásaival és jóslásaival sokáig és szívósan tartotta magát népünk hitvilágában. Töredékei jól gyűjthetők ma is: számon tartják a vele kapcsolatos babonákat; itt-ott a nagyszülők megtanítják unokáikkal a termékenység- és bőségvarázsló köszöntőket is.
Csáky Károly, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”57995″}
