A huszadik század tragédiái Szilice életében is máig ható következményekkel jártak; az első és második világháború, deportálás, kitelepítés, reszlovakizáció, rendszerváltást követő kollektivizáció, és a több mint kilencven éve elszenvedett kisebbségi sors…
Amikor egy komoly operáció után lábadozva arra az elhatározásra jutottam, hogy szülőfalum, Szilice történetét megpróbálom egy könyvecskében összefoglalni, csak azt sajnáltam, hogy nem korábban döntöttem így, de akkor még azzal mentegettem magamat, hogy ezt majd biztosan elvégzi valaki más, mondjuk valamelyik történész, vagy hivatásos krónikaíró.
Közben az évek haladtával sok értékes adatközlő „költözött ki” a szilicei temetőbe, akik nagyon hiányoztak a könyv megírásakor. Mivel a magamnak megszabott idő gyorsan szaladt – egy év! -, a kezdetben mindenünnen elmaradó támogatás arra sarkallt, hogy a könyv terjedelmét csökkentsem. Így lett 160 oldalnyi (Máté László: Sziliceföld, Sziliceföld… – 2009 – magánkiadás), mellőzve sok latin okirat részletesebb tárgyalását (műveltségem hiánya: nem tudok latinul), egyéb dokumentumok és fotók közreadását.
A huszadik század tragédiái Szilice életében is máig ható következményekkel jártak; az első és második világháború, deportálás, kitelepítés, reszlovakizáció, rendszerváltást követő kollektivizáció, és a több mint kilencven éve elszenvedett kisebbségi sors. Adatgyűjtésem során jutottam el a (cseh)szlovákiai magyarok embertelen deportálásának utolsó szilicei élő elszenvedőjéhez – áldozatához: Bodnár Imréné Kovács Sárához (1927 – 2010), aki nekem – mint minden sziliceinek – csak – a korkülönbség ellenére – Sárika volt; én pedig neki, Lacika, mert 14 évesen kerültem el szülőfalumból, és az idősebbek így tartottak meg emlékezetükben.
Sárika elmondta az otthonból kiszakítás rettenetét, amiben neki szüleivel és öccsével volt része, az embertelen utazási körülményeket, a megaláztatások, megpróbáltatások végtelen hullámait. Szerencséjüknek tartotta, hogy nem a Szudéta-vidékre vitték őket, hanem a morvaországi Žďár nad Sázavou-i járás Rozsochy települése melletti Vojatin tanyára.
Így jellemezte: Gazdánk, Ladislav Škorpil áldott jó ember volt, ez volt a szerencsénk. Persze, a munkából kijutott a hét minden napjára, a gazda emberségesen bánt velük, öccse a közeli település iskolájába kezdett járni, ha pedig kapcsolatot kerestek a környékre deportált magyarokkal, ebben nem gátolta. Szemük előtt csak egy cél lebegett, a hazavezető út, ezért a beállt változások után az első adódó alkalommal indultak haza, Szilicére.
Sárika krónikás hűséggel összefoglalt egyéni és családi drámája emlékeimbe idézte az általam gyermekként megélt eseményeket, a több mint egyhónapos álló frontot a község határában, ami alatt a falu többször gazdát cserét. Civil áldozatai is voltak a harcoknak.
Alig köszöntött be a háború vége, futótűzként terjedt a faluban: a magyarokra kollektíven kitelepítés vár! Talán a lehető büntetések közül a legnagyobb: az erőszakos elszakítás a szülőföldtől. (A sziliceiek sosem beszéltek kitelepítésről, deportálásról, hanem: lakoltatásról, kilakoltatásról. Sokat mondó: lakolni az el nem követett bűnökért!) A férfiak nappal igyekeztek a határban vagy az erdőben maradni, mert az a hír járta, hogy ha a ház előtt megáll egy tehergépkocsi, s ha együtt van a család, felpakolják, és már viszik is. A mai napig a csapott elejű Studebaker katonai tehergépkocsik úgy maradtak meg emlékezetemben, mint valami undorító óriáspajorok, amelyek üresen, ásítozva lestek a falu lakosaira. (Csak később értettem meg, hogy a felsorakozott tehergépkocsiknak az erődemonstráció, az elrettentés volt a célja; megmutatni a lakosságnak: ki a korlátlan úr a faluban, az országban!)
Az évekig tartó feszültséget, amely ott lebegett a falu fölött, jól példázza az alábbi eset is. Úgy az ötvenes évek elején, amikor teherautót pillantottam meg a hozzánk közeli Kovács-dombon; ráadásul bútorokat pakoltak rá, kifulladva rohantam haza …lakoltatják, lakoltatják, Kovácsékat, Kovácsékat…,riasztva édesapámat, hogy meneküljön otthonról, mert minket is elvihetnek; miközben az ottani idősebbik lány ment férjhez, és a teherautó a kelengyéjéért, bútoraiért érkezett!….
Később a faluban megjelentek a kitelepítési bizottság emberei, akik végigjárták a családokat. Máig magam előtt látom a bizottság nyeszlett elnökének riasztó látványát, aki csak törte a magyart, mellette egy tagbaszakadt csendőr, fehér köpenyben egy orvos, és helyi kísérőjük – kiszolgálójuk. A helyi ember jóindulatúan megemlítette, hogy édesapám egyik lába rövidebb, ő rokkant. Gyermekkorában leesett a fáról, eltört a lába, és a szövődmények – és az elmaradó egészségügyi ellátás hiányában – a bal lába rövidebb lett. Sántított rá. A biztos intett, hogy az semmi, de az orvos tüzetesen megvizsgálta, és állította, hogy alkalmatlan, nem kell felvenni a lajstromba. (Édesapám élete végéig emlegette, hogy annak a zsidó orvosnak köszönhetjük, hogy a mi családunk nem került fel a kitelepítési listára.)
A Popély Árpád kutatásai alapján nyilvánosságra került a „nagy háborús bűnösök” névjegyzéke és a kitelepítésre kijelölt személyek névsora, amely Szilicén a családok közel a felét érintette. A sziliceiek úgy szokták emlegetni: Szerencsénk, hogy a kitelepítés megállt Panyitnál (Gömörpanyit), mert ha nem, akkor minket is vittek volna…
A több mint negyvenezer Csehországba deportált magyar döntő többsége Csallóközből, Mátyusföldről, és a tőlünk nyugatabbi vidékekről került ki. A Rozsnyói járás 14 községéből 100 családot, 380 személyt vittek el kényszermunkára, 6 családot Szilicéről, ami 19 személyt jelentett, közöttük Sárika családját, szüleivel és Géza öccsével együtt.
Amíg mi itthon – magyar iskolák hiányában – szlovák iskolába kényszerültünk, Sárika öccse, Kovács Géza (1938 – 2007) cseh iskolába került. Nem volt könnyű nekünk sem, mert az első évben még írni-olvasni sem tanultunk meg, de nálunk is nehezebb volt a sorsa Gézának, aki a nyelvet sem tudta, barátai sem voltak, míg mi az állandóan távolmaradó tanítónő (egy finánc felesége) mellett vidáman viháncoltunk az iskolaudvaron, magyarul itthon. Mikorra megnyílt a magyar iskola Szilicén, már ők is hazatértek. Négy évvel felettem járt, jól emlékszem, hogy nekünk negyedikeseknek a nyolcadikosok igazi nagylegények voltak, közöttük az unokatestvérem, Várady Zoltán, vagy Kovács Géza. Aztán hallottam, hogy megnősült, kezdetben Szilicén laktak, majd Rozsnyóra költöztek, és elég korán, a hetvenedik születésnapja előtt szólította magához a Teremtő.
Sárika édesapjáról, Kovács Laci bácsiról (1898 – 1966) viszonylag éles kép maradt az emlékezetemben. Abban az udvarban laktak közeli rokonaim, ahol az ő házuk is állt. Ő arról volt nevezetes, hogy jellegzetes, hosszú paraszti házuk folyosójának az elejében üldögélt, akkor már két bottal járt, és hol énekelt, hol dalolt. Mint a szilicei református gyülekezet oszlopos tagja, presbitere, a református zsoltárok és énekek többségét fejből tudta, sokszor énekelte őket egekbe szálló, csengő hangján, de az is megesett, hogy pásztor-, katona-, és betyárdalokkal múlatta idejét. Még évekkel később is az elhurcoltatásuk után azzal gyötörte magát, miért került az ő családja rabszolgaként idegen földre?.., majd amikor megtört egészsége gátolta mozgásában, önkezűleg vetett véget az életének.
Sárika legszebb leányéveit távol az otthonától, mások szolgálatában töltötte. A keserűséget és szomorúságot nem csak Morvaföldön, de itthon is grammok, dekák helyett nehéz mázsákban, tonnákban adagolta neki a sors. Házasságából két fia született, felépítkeztek a falu végén, aztán – még kimondani is borzalom! – előbb férje, majd idősebbik fia távozott önként az életből.
A könyvemhez való anyaggyűjtés időszakában Sárikát is – hasonlóképpen édesapjához – az foglalkoztatta, hogy megköveti-e a holtakat és őt, az élőt, valaki a rajtuk esett sérelmekért, mert Szilicén is hasonló a regula, mint máshol: Megbocsátani csak annak lehet, aki bocsánatot kér, és igyekszik feledtetni (jóvátenni) az okozott károkat. Sárika – a sziliceiek közötti bizalommal és szolidaritással azt remélte, hogy én – a világot járó ember – ezt elintézem neki, és megnyugodva térhet meg Teremtőjéhez. Tehetetlennek éreztem magamat, lelkiismeret-furdalás gyötört, mentségképpen képviselők címeit adtam neki, hogy forduljon hozzájuk, leírtam a DÁLESZ (Deportálások Áldozatainak és Leszármazottainak Szövetsége) és elnöke, Krivánszky Miklós címét, hogy iratkozzon fel az általuk vezetett többezres listára. Tehetetlenségem mérhetetlen súlyként nehezedett rám, és nehezedik a mai napig!
Közben a házuk előtti kerítésnél készítettem róla egy fotót, amely találó egész életére. Úgy fogta meg kerítésüket, ahogyan a sors feszítette keresztre őt magát. Nem gondoltam, hogy ekkor látom utoljára. A könyv megjelent, a fotója (is) kimaradt, majd rövid idő alatt ő is követte szeretteit a szilicei temetőbe. Bocsásd meg nekem Sárika, hogy ez a fotó nincs benne a könyvben! Ott kellene lennie, ahogy még sok más egyébnek is.
Hetven év után már az égből szól és égre kiált Sárika és a több mint negyvenezernyi rabszolgamunkára kényszerített magyarok ügye. Nem tudtunk elégtétellel szolgálni nekik, sokszor csak a kimagyarázásokig jutottunk, ami kevés, hiszen nem használtunk ki minden lehetőséget, különösen akkor, amikor nekünk is kedvezőbb volt a csillagok állása, és lehetőség adódott a cselekvésre!
Az ország, melynek jogelődje saját polgárait üldözte, porig alázta, a mai napig nem szolgáltatott az üldözötteknek jóvátételt. Ha társadalmi szinten nem sikerült ennyi év után sem pokoljárásukra megnyugtató megoldást találni, közösségeink, településeink kötelessége emlékezni rájuk, újra és újra világgá kiáltani: ártatlan emberek ezrei, tízezrei szenvedtek a kollektív bűnösség bélyege alatt rabszolgaként itt, Európa közepén, és a mai napig nem kaptak semmiféle elégtételt!
Sárika, bocsáss meg nekem – nekünk!….
