Az első követ Mohács történelmi megítélésének nyugodt vizébe Nemeskürty István dobta 1966-ban megjelent Ez történt Mohács után című könyvével. A vita, amit keltett, még évekig zajlott, de a Nemeskürty maga gondoskodott az újabb témáról, a II. Magyar Hadsereg tragédiájáról, majd jöttek sorban a marxista történetírás különböző dogmáinak felülvizsgálatát célzó tanulmányok más szerzőktől is, a rendszerváltás pedig a tabuk döntögetését eredményezte.
A fő témákat a 20. század kínálta, a Mohács csak mint jelkép vagy metafora élt, a kort kutató tudósok nem számíthattak nagy közönségérdeklődésre. Nemrégiben azonban történészek egy csoportja úgy gondolta, hogy 2026-ra, a mohácsi csata közelgő 500. évfordulójára időben kell felkészülni.
Mint minden nemzedéknek, a mostaninak is át kell gondolnia viszonyát ehhez a történelmi eseményhez, amelyet a magyarok többsége történelmünk egyik legnagyobb tragédiájának tekint. Joggal, ám abban már nincs egyetértés, hogy min és kiken múlott a gyászos vereség és ami utána következett: a szörnyű hódoltság kora. A közelgő évforduló jó alkalom és ösztönzés arra, hogy a történészek újra megvizsgálják a magyar állam vereségéhez vezető utat, magát az ütközetet és annak következményeit, hogy reális ismeretekkel vértezzék fel a majdani ünnepségekre készülő országot.
Erre a feladatra vállalkozott az a kutatócsoport, amely a Magyar Tudományos Akadémia Kiválósági Együttműködési Programja támogatásával jött létre az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem együttműködésében, Fodor Pál és Pap Norbert vezetésével.
II. Lajos és I. Szulejmán
„Bár az előttünk álló nyolc év soknak tűnik, már most el kell kezdeni a felkészülést, hogy elvégezhessük azt a tömérdek feladatot, amely egy méltó megemlékezés-sorozat történeti megalapozásához szükséges. Mert ahogy a többi magyar történelmi fordulópont, úgy a mohácsi csata, annak elő- és utótörténete is tele van tisztázatlan kérdésekkel, áthidalhatatlannak tűnő értelmezési különbségekkel és immár évszázados toposzokkal, amelyek elfedik az eseménysor valódi jelentőségét. Arról nem is beszélve, hogy mintha az emlékezete, a vele kapcsolatos tudás is erősen megkopott volna és a magyar közgondolkodásban csak szórványos megjelenési formái maradtak volna. Annyira sokrétű tehát a tudományos és a közemlékezeti feladat, hogy egy-két ember erre nem elegendő; csak a korszak legjobb kutatóinak összefogásával valósítható meg. Erre vállalkozott az a több tucat szakemberből álló kutatócsoport, amelynek felállítását egy pályázat tette lehetővé. A pályázatot az MTA hirdette meg „Kiválósági Központok Támogatása” címmel; ezt nyerte el az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem konzorciuma „Mohács 1526–2026: Rekonstrukció és emlékezet” című projektjével” – írja Fodor Pál, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója.
A 2018 elején indult és hároméves futamidejű projekt résztvevői hat nagyobb témakörben folytatnak feltáró, összehasonlító és új típusú összegzéseket eredményező kutatásokat. Ilyen például Mohács és környezetének történeti földrajzi rekonstrukciója, hogy az ütközet főbb helyszíneit meghatározzák, amelyekről az utóbbi száz évben folytak viták, de ezekben nem vették figyelembe az elmúlt fél évezred klímaváltozását és annak hatását a táj átalakulására. Ugyancsak cél az események pontosabb rekonstruálása, a csatára, előzményeire és következményeire vonatkozó régi források újraértelmezése és új források feltárása, régészeti kutatások, az ütközet emlékezete a történetírásban, művészetben, irodalomban, fokklórban, zenében és néphagyományban, valamint Mohács és a hasonló (közép-európai és a balkáni) sorsdöntő csaták szerepe a nemzeti önértelmezésekben.
A mohácsi csata 1526. augusztus 29-én (wikipedia)
A 2018 elején indult tájrekonstrukciós munka máris szolgált olyan eredménnyel, hogy sikerült megtalálni a csata egyik helyszínén, a Törökdombon létesített, és a 20. században megsemmisült oszmán győzelmi emlékmű pontos helyét. Ez a szakrális építmény (egy keleti stílusú pavilon), amely Szulejmán szultánnak állított emléket, az eszék-budai hadiút mentén álló és a 20. század második felében megsemmisült Törökdombon állt. A csatatér rekonstrukciójának munkája folytatódik, a szembenálló felek táborainak, a csata centrumának azonosítása zajlik és a kutatók közelebb kerülnek ahhoz is, hogy az 1960-70-es években feltárt mindössze öt tömegsír számát bővíteni lehessen.
A csatatér kutatásának tétje túlmutat a tudományos dimenziókon, amiről Pap Norbert így nyilatkozott: „Úgy hiszem, hogy a soknemzetiségű haderő katonái maradványainak esetleges feltárása közelebb vihet bennünket egy egységesebb szemléletű Közép-Európa-tudat kialakításához. Így a miénk nem csupán tudományos misszió. A tömegsírok több közép-európai nép, köztük a magyarok, csehek, lengyelek, horvátok, szerbek és németek katonáit rejtik és természetesen oszmán harcosok maradványait is. Ezeknek a síroknak meghatározása, megjelölése, a halottak emlékének ápolása erősítheti a közép-európai összetartozást, továbbá a megbékélést is segítheti az egykori ellenségek között.”
Székely Bertalan: II. Lajos tetemének feltalálása
A másik fontos eredmény a korabeli történetírás teljes körű vizsgálata, amely kimutatta, hogy rögtön a csata után megkezdődött a mai napig is folyó bűnbakkeresés. Ennek elsősorban a Jagelló-uralkodók és Szapolyai János estek áldozatául. Lejáratásukban nagy szerepet játszottak a trónra áhítozó Habsburgok, s az ő szempontjaik szivárogtak át a későbbi magyar történetírásba is. A mohácsi vereség okai között Trianon hatására erősödött meg a „Nyugat árulásának” sztereotípiája. A kutatócsoport vizsgálatai ezt a torzképet igazítják helyre, rámutatva, hogy az ország vezetői becsülettel teljesítették kötelességüket, s nem rajtuk múlott, hogy még „visegrádi együttműködéssel” sem tudták feltartóztatni a hatalmas oszmán-muszlim birodalom hadigépezetét.
A kutatás folytatódik, és talán már ez év őszére valódi szenzációkkal fog szolgálni.
Fodor Pál főigazgató a program szándékát így összegezte: „Azt szeretnénk, ha munkánk eredményeként a mohácsi csatához tapadó negatívum (nagy nemzeti tragédia) identitásfejlesztő eszközként pozitívra változnék (helytállás), és mindez beépülne a magyar történelmi közgondolkodásba. A rengeteg sztereotípia hátrahagyása megszabadíthatna bennünket a múlt eme terhétől, és egyben közép-európai világunk sajátosságainak és egymásrautaltságának jobb megértését is szolgálná.”
