Nyolc évtizedes rejtélyről kell írnunk, mert ma sem tudjuk bizonyítani, kik és miért bombázták Kassát. Egymásnak ellentmondó elképzelések a kezdetekből fogva léteztek, de ez természetes. Az gyanús, ha mindenki csak egyféleképpen látja a jelenségeket – mindenfajta bizonyíték nélkül. Viszont a világhálón is a valóságtól elrugaszkodott véleményeket, leírásokat lehet olvasni ebben a tárgykörben. A rendszerváltás óta megjelent munkák is különböző színvonalon állnak.
Hogy ezt a történetet legalább részben kibogozzuk, három részre kell bontanunk. Hogy pontosan mi is történt, azt tudjuk. Itt sincs ugyan tökéletes konszenzus, de a többség egyetért. A második részben azzal foglalkozunk, miképpen zajlott a bombázás kutatása. A harmadik részben górcső alá vesszük, ki állhatott, illetve nem állhatott a bombázás hátterében, milyen érdekek játszhattak szerepet. Ez persze már meglehetősen bizonytalan terület, de egy sor kérdést fel kell majd vetnünk akkor is, ha mindegyikre nem fogunk tudni kielégítő választ adni.
Csak reménykedhetünk, hogy a kutatás egyszer majd megnyugtatóan lezárja az ügyet. A német, magyar, szlovák vagy román levéltáraktól vélhetőleg már nem sokat várhatunk. De az orosz levéltárak még rejtegethetnek meglepő adatokat, ha időközben nem semmisítették meg azokat. Az oroszok ma is ellenérdekeltek abban, hogy esetleg kiderüljön, ők bombázták meg Kassát.
Legjobb tudomásunk szerint, a kutatás még nem merítette ki az összes lehetőséget, így van okunk reménykedni, hogy egyszer fény fog derülni arra, ki bombázott meg egy várost, mely olyan országhoz tartozott akkor, amelyik senkivel sem állt hadiállapotban.
1941. június 26-a, csütörtök szép nyári nap volt. Az emberek végezték mindennapi tevékenységüket. Európa már háborúban állt, de Magyarország a béke szigetének tűnt. Az emberek naivan úgy vélték, ez őket nem fogja érinteni.
A Kassán megjelenő Felvidéki Ujság egy nappal a támadás után első oldalán számolt be az eseményekről: „A Magyar Távirati Iroda jelenti: Csütörtök déli 12 órakor a Kőrösmezőről Budapest felé haladó gyorsvonatot Tiszaborkút és Rahó között a nyílt pályán szovjet repülőgépek géppuskatűz alá vették. A támadásnak egy halottja és három sebesült áldozata van.
13 órakor Kassa ellen intézett a szovjet légierő támadást. Néhány épületet találat ért…”
Ezután már pontatlan adatok következnek, ami természetes az adott helyzetre való tekintettel. A lap második oldalán beszámolt róla, Bukarestet is szovjet légitámadás érte (i.m. 4. évf., 145. sz.).
A Tűzrendészeti Közlöny 1941. augusztus 15-i számában vitéz László Árpád városi tűzoltóparancsnok cikkéből megtudjuk, hogy az egyes gépek 800, 1000 és 1500 m magasságból oldották ki 150 kg-os bombáikat. [Ma 100 kg-os bombákról esik szó.] 32 halálos, 60 fő súlyos és 220 könnyebb sérülést szenvedett.
A lehullott bombák
1942-ben a Felvidéki Ujság gyászkeretes első oldalán a következőket írta: „A bolsevista orvtámadás tragikus órájában a kassai utca a keresztény Európa és újjászülető Nagy-Magyarország boldogabb jövőjéért induló szabadságharc első arcvonalává magasztosult.” Ez már akkor sem volt igaz, a történelem alaposan rácáfolt erre. Alább azonban tárgyszerűbb sorok következnek: „1941. június 26-án déli egy óra hat perc volt… Kassán mindenki gyanútlanul folytatta megszokott teendőit. Sokan ekkor indultak munkahelyükről haza ebédre, sokan ekkor tértek vissza otthonukból munkahelyükre.
Bár az emberek gondolatait a négy napja megindult német-orosz háború villámgyors eseményei foglalkoztatták, senkinek sem juthatott eszébe annak a lehetősége, hogy Kassa a következő pillanatokban háborús vérzivatar színhelyévé válik. Ki gondolt volna erre, amikor Magyarország akkor egyetlen országgal sem állt hadi állapotban?
Ennek a lapnak a szerkesztőségében éppen a lapzárta előtti lázas munka folyt, amikor a szerkesztőség és nyomda üvegtetőzete fölött hatalmas búgással repülőgép süvített át, majd pillanatok múlva fülsiketítő robbanások és dörrenések rázkódtatták meg a falakat. A vakolat hullt. Mintha az egész épület kimozdult volna a helyéről. Recsegett, ropogott minden! Kívülről zűrzavaros lárma hallatszott, majd rohanó emberek özönlöttek a kapun az óvóhely felé. Közben felzúgott a szirénák üvöltő hangja és összeolvadt a robbanások mennydörgő zajával.” (i.m. V. évf.)
1939-ben a náci Németország és Szlovákia, a hű szövetséges ugyan megtámadták Lengyelországot, melyet a sokáig titkolt Molotov-Ribbentrop paktum értelmében már korábban felosztottak. Magyarország befogadta a lengyel menekülteket. Ennyit érzékelt a legtöbb magyar a háborúból. Igaz, a náci Németország miután lerohanta Nyugat-Európát, Finnországgal és Romániával megindult a Szovjetunió ellen, de Magyarország ebből kimaradt. Sajnos, csak öt napra!
Ahogy ma már egyre nyilvánvalóbbá válik, mindkét totalitárius hatalom ugyanarra készült. Megtámadni a másikat. Csak a nácik megelőzték a szovjeteket. Ezért voltak oly nagy veszteségeik az elején.
Kalmár Márta 1982-ben megjelentette visszaemlékezéseit Örökség (Magvető, Bp.) címmel. Ebben olvassuk: „A ruhaszalon, ahol tanulólány voltam, a Fő utca és a Salétrom utca sarkán volt, a nyolcadik emeleten.” Vagyis a Nyolcemeletesben dolgozott. Onnan ment ezen a napon is haza ebédelni. Pár száz méter volt ez csupán. „Éppen beértem az udvarra, léptem volna a szobába, Apuka már otthon volt az üzletből, amikor az ajtók és ablakok nagy zajjal rázkódni kezdtek. «Földrengés» – kiáltott Apuka, és valamennyien kiszaladtunk az udvarra. Ekkor már a csattanásokat hallottuk egész közelről. A bombák a Rákóczi körúton csapódtak be. [Ez tévedés!] Letámogattuk nagymamát a pincébe. Egy darabig ott maradtunk, a szomszédok is. Arra nem emlékszem, fújtak-e légiriadót vagy sem. Minthogy aztán csend volt, felmentünk az udvarra. Ekkor állt ott Pubi, és megnyugodva látta, nincs bajom. «Hitlert az isten verje meg» – ordította egy hang az utcán. Csitították a többiek, jaj, meg ne hallja valaki (mindenki hallotta). Egy áldozat hozzátartozója volt. Senkiben sem merült fel, hogy ne németek dobták volna azokat a bombákat.” (i.m. 211.) Ne feledjük, ez a visszaemlékezés már a kádári Magyarországon jelent meg. A szerzőt olvasmányai is befolyásolták, hiszen maga írja, hogy azon a napon reggel óta repülőgépeket látott. „Német gépeknek néztük őket, nem láttuk, hogy idegen, szemünknek szokatlan gépek lettek volna. Olyan gépek voltak, amilyeneket mindig láttunk, bár később, a felszabadulás után úgy olvastam, hogy orosz gépeknek voltak álcázva. De nem értek én a repülőgépekhez.” (i.m. 210.) Pont fordítva!
A támadó érdeke az volt, hogy hazai gépeknek tűnjenek. Csak így volt esély a célpont észrevétlen megközelítésére.
Itt viszont egy fontos megállapítást kell tennünk. Anélkül, hogy hosszadalmas és bonyolult magyarázatba bocsátkoznánk, le kell szögeznünk a tényt, hogy valamilyen érthetetlen oknál fogva, a Magyar Királyi Honvédségnél nem esett szó a potenciális ellenség repülőgépparkjáról. Csak a szövetséges gépek felismerésére oktatták a katonákat! Sok tizenéves fiút is érdekeltek a repülőgépek, de ők is csak a német és magyar, esetleg olasz gépeket ismerték. Többen német vadászgépeknek nézték a bombázókat, de azok természetesen bombaterhet nem szállíthattak. Tény, hogy mindmáig nem tudjuk, milyen típusú gépek voltak és honnan szálltak föl, hová távoztak!
A háború után
A második világháború után természetesen nem firtathatta senki a győztes oroszok szerepét ebben az ügyben. Az a felfogás vált uralkodóvá, amit Kovai Lőrinc Fekete vetés (1946) című regényében írt le. A nagyon termékeny írót a szocialista realizmus egyik ígéretének tartották. A következőképpen harangozták be munkáját:
„A magyar könyvkiadás első nagy regénye, melyben a kiváló író a világháborút, Budapest ostromát és a nagy társadalmi átalakulást dolgozza fel az irodalom eszközeivel” „az első világháború végétől, a második világháború végéig, Orgovány-pusztától Budapest romjaiig.” Regénye 1948-ban Áradat néven jelent meg. Ez leírja a kassai bombázást.
Mellőzzük a szöveget, mivel az író csak a fantáziájára támaszkodott. Majd a kommunista korszakban variálgatott sorokat olvassuk: „Néhány nap múlva Bárdossy László miniszterelnök, minden törvényt és jogszokást félretéve, hadat üzent a Szovjetuniónak, azzal okolva meg Magyarország hadba lépését, hogy Kassát orosz repülők bombázták. A szovjet kormány kijelentését, amely szerint az orosz gépek ebben az időben nem jártak magyar terület felett, a magyar sajtó nem közölte. Molotov népbiztos táviratát, amelyben a szovjet kormány biztosította Magyarország függetlenségét és területi sérthetetlenségét a semlegesség esetére és amelyet Kristóffy, moszkvai magyar követ táviratilag közölt Pesttel, Bárdossy nem közölte a nyilvánossággal. Egész Európa összefogott a Szovjetunió ellen.” (Kovai i.m. II., 354.)
Kép: Wikipédia
Kovai megállapításait természetesen fenntartással kell fogadnunk. Kezdjük azzal, hogy bizalmas diplomáciai üzeneteket nem szokás nyilvánosságra hozni. A Magyar Honvédség Vezérkarához befutott jelentések egészen mást bizonyítanak, mint amit Kovai mond. Június 26-án ugyanis Magyarország északkeleti és keleti határa mentén élénk légi tevékenység volt tapasztalható. 6:10-kor Kőrösmezőnél három gép jelent meg. 6:29-kor Rahónál 3 egyfedelű gép. 6:45-kor a Tatárhágónál három hárommotoros bombázó. 7:10-kor Beszkidnél hat egymotoros gép. 12:10-kor Kőrösmezőnél három gép. 12:25-kor ismét Beszkidnél három gép. 13:10-kor Kassánál három gép. 13:45-14:00 között Bustyaházánál három gép.
Tehát nyolc esetben 27 idegen repülőgép hajtott végre berepülést Magyarország légterébe. Ezek többsége vélhetően felderítés céljából történt, hiszen a háború már 5 napja folyt a Szovjetunió ellen. A Vörös Hadsereg parancsnokságának viszont szüksége volt adatokra a magyar honvédség tevékenységéről.
Érdekes módon, még a kommunista korszakban sem vitatták, hogy a rahói vonatot szovjet vadászgépek támadták. Legfeljebb hallgattak róla.
Kovai kijelentésével kapcsolatosan még egy dolgot kell a helyére tennünk.
Thomas L. Sakmyster amerikai történész érdekes összefüggésre mutat rá ezzel kapcsolatosan: „Horthy Miklós, Magyarország kormányzója emlékirataiban azt állította, hogy Magyarország hadba lépését a második világháborúba Kassa megrendezett bombázásával provokálták ki, amit német pilóták hajtottak végre. Horthy szerint néhány magyar tiszt, aki nyomást gyakorolt a kormányra, hogy Magyarország csatlakozzék Hitler Szovjetunió elleni hadjáratához, szintén részt vett ebben az összeesküvésben. Ezt az elméletet az akkori konzervatív-nacionalista rendszer sok képviselője magáévá tette. Ugyanakkor eléggé meglepő módon, a konspirációs teória a jelenkori magyar marxista történészek között is széles körben, szinte egyhangúan nyert elfogadást. Az egykötetes Magyarország történet-ben, melyet a legjelentősebb magyar történészek készítettek, egyértelműen megállapított tény, hogy Kassa bombázását a német és a magyar vezérkar készítette elő, annak érdekében, hogy Magyarországot hadba vonják.” Itt a szerző Pamlényi Ervin által szerkesztett History of Hungary (Bp. 1973) című munkára utal. Majd így folytatja: „Ez bizonyosan egyike azon ritka eseteknek, amikor a marxista történetírás Magyarország legújabb kori történetének egyik eseményével kapcsolatban teljes mértékben a Horthy-interpretációt használja fel.” A szerző ugyan akkor ezzel a nézettel egyetértett, de néhány fontos megállapítást tett, melyek kétségessé teszik ezt a lehetőséget. „A felszabadulás utáni Magyarország azon” történészei, „akik a kassai bombázással foglalkoztak, …abból indultak ki, hogy a Szovjetunió nem tehető felelőssé a bombázásért.” Tehát eleve módszertani hibát követtek el. Bizonyítaniuk kellett volna, hogy a Szovjetunió kizárható a potenciális támadók köréből. Erre akkor természetesen a megszállt Magyarországon semmilyen esély sem volt. Sakmyster ebben a tanulmányában rámutat egy másik nagyon fontos tényre.
„Mégis, az elmélet széles elfogadása ellenére, meglepően csekély számú bizonyíték áll rendelkezésre. Semmiféle hivatalos kormánydokumentumot nem találtak – akár német, akár magyar részről –, amely az állítólagos összeesküvéssel kapcsolatba hozható. (…) Sem a nürnbergi vagy magyarországi háborús bűnperekben, sem a memoárirodalomban nem ismerte be senki bűnrészességét a kassai bombázásban.” (Sakmyster: Magyar katonatisztek és Kassa bombázása, in: Történelmi Szemle 18. évf., 1985, 2. sz., 367.) Mindmáig ez a helyzet!
Nem árt, ha szem előtt tartjuk, hogy ha „a kassai bombázás valóban átgondoltam szervezett provokáció lett volna, annak tervezése, előkészítése, végrehajtása száznál több személy bevonását kívánta.” (Borsányi Julián: A magyar tragédia kassai nyitánya, Kerék-könyvek, München 1985, 181.)
Ez az elmélet három személy állítására épült. Egyikük, Krúdy Ádám (1907–1973) oktató repülős tiszt állítására, mely szerint levelet írt volna Bárdossy László miniszterelnöknek, akit személyesen ismert. Ebben azt állította volna, hogy tudomása szerint német gépek bombázták Kassát. Mondandója súlyának alátámasztására utólag a kassai repülőtér parancsnokává nevezték ki. Krúdy nyilatkozataiban egymásnak ellentmondó állításokat hozott nyilvánosságra, illetve nyilatkozott, amit egykori kollégái cáfoltak. Mégis ez kiirthatatlan megállapításnak bizonyult, mert még most is átveszik ezt a hamis állítást (l. Tarján M. Tamás: 1941. június 26. | Ismeretlen repülőgépek bombázzák Kassát, Rubicon, /) Halálakor is a kassai repülőtér parancsnokának nevezték! (Magyar Nemzet 1973. 5. 26.) Érdekes, hogy a 70-es évek végén abbamaradt a Krúdyra való hivatkozás, legújabban azonban mégis elővették! Pedig ez a levél sohasem került elő. A másik két személy hanyagolható.
Hogy valami nincs rendjén, jelezte Ránki György (1930-1988) Kossuth-díjas történész, akkor az MTA levelező tagja, az Élet és Irodalom 1979. április 21-ei számában, majdnem egész oldalas cikket írva Ki bombázta Kassát? címmel. Ezzel megkérdőjelezte korábbi állítását, miszerint „köztudomású, hogy Kassát német gépek bombázták”, hiszen felszólítja a kutatókat, addig vizsgálódjanak, míg cáfolhatatlan eredményre nem jutnak.
Már akkor felvetette azt a lehetőséget, hogy az eltévedt szovjet kötelék Eperjest és nem Kassát akarta bombázni.
Borsányi Julián értesülései szerint Ránki ezért a cikkéért komoly dörgedelemben részesült, de hát nemzetközileg elismert szakember lévén, ez nem akasztotta meg karrierjét.
Ezt fejelte meg Csoóri Sándor (1930-2016) költő és esszéíró, amikor a szegedi Tiszatájban ezzel kapcsolatos esszéjét közzétette. Ez viszont nem váltott ki olyan nagy figyelmet.
„Emlékszem, Kassa bombázását nagybátyám kifakadása véste belém: ő ugyanis részt vett a Felvidék visszacsatolásában s látta Kassán Horthyt is, a székesegyházat, ahol II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugosznak s a város bombázását szinte személyes kihívásnak tekintette. Visszavágást követelő gaztettnek.”
Majd alább így folytatja:
„A hivatalos álláspont egyértelmű volt. A gépek kelet felé távoztak, tehát csakis szovjetek lehettek. Ha a kormány ismerte volna Molotov üzenetét, elképzelhető, hogy ez az elhamarkodott vélemény akkor sem lép elő vezérgondolattá, ha a németbarát katonatisztek a háborúba lépés elháríthatatlan okát láthatták is benne. Akadtak persze olyanok, akik azon melegében a németekre gyanakodtak. Mások bosszúra szomjas cseh tisztekre, akik a szlovák hadseregben rekedtek. Kéri Kálmán vezérezredes, vezérkari tiszt, a szovjetek kizárása után a németeket is kizárja ebből a túlontúl jól sikerült provokációból. Mert hiszen mit bombáztak az «álarcos» gépek? Laktanyákat, és a kassai postát! Kéri Kálmán szerint, ha a németek mindenáron bele akarnak sodorni bennünket a háborúba, mért olyan laktanyákat veretnek szét, ahol a holnapi, holnaputáni gyors mozgósításra kell felkészülni? Jó, tekinthetjük ezt még a gaztett hitelesítésének is, a teljes félrevezetés iskolapéldájának. De a posta bombázása a németek részéről már ügyetlenségnek számított volna, mivel a kassai posta egyik legfontosabb hírközlő csomópont volt. (…)
A máig tisztázatlan kérdésben minden lehetséges változatot megpendítettek a hadtörténészek s a történész kutatók. Fél füllel hallottam, hogy a feltevésekből eddig teljesen kihagyott románok szerepét is bolygatni kezdték némelyek. A késlekedésből az is látszik, hogy minden előítélet nélkül.
A feltevésnek egyébként egyszerű a logikája: Antonescu marsall már néhány napja kint harcol a fronton. Az, hogy a magyarok még kussolnak: a románoknak félig jó, félig rossz. Jó, mert a győzelem esetén nem kapnak jutalékot; de rossz is, mert ha alkalmas pillanatot nyernek a sorstól, elveszik Dél-Erdélyt is és lejátszódhat a románokkal Trianon fonákja.
Elérkezik június 25-e. A szlovákok is hadat üzennek a szovjeteknek. A magyarok vajon hol maradnak? Mire számítanak? Ha megkérdezhetik ezt a németek és a szlovákok, mért ne kérdezhetnék meg a románok is? Erdély miatt, amely a mai Magyarországnál alig kisebb, elvileg nekik volt a legizzóbb érdekük belerángatni a magyarokat a háborúba. Ez persze bizonyíthatatlan gondolat egyelőre. Lehet, hogy az is marad, de ahol sok a bűnös, és sok a bűn, kivétel nélkül mindenkit végig kell tapogatni. Hiszen a képtelenségeknek főszerep jutott a huszadik században.
Persze, akárki volt is a beugrató, a legsúlyosabb vétséget nem ő követte el, hanem a magyar kormány.
A gyanúsítottól — a szovjet kormánytól — meg se kérdezték Horthyék: mit szólnak a feltevéshez? Vagyis elmulasztották a diplomácia legelemibb szabályát betartani.
Elmulasztották?
„Az embernek egyszerre eszébe jut Horthy »becsületes magyar lovagiassága« Hitlerrel. Amikor az egyre bizonytalanodó végjátszmában a Führer már Horthy hűtlenségével is számol, és ezt szóvá teszi neki, a magyarok főkormányzója, valódi magyar balfácánként, azzal nyugtatja meg, hogy ha ő el akar pártolni, azt majd kerek perec a szemébe mondja.
A Horthy-féle nyíltság a diplomáciai hülyeség világcsúcsa! Mintha egy nép becsülete azonos lehetne egyetlen vezetője «becsületével». De ha Horthy ilyen «karakán úr» volt Hitlerrel, mért nem volt ilyen «szemtől szembe úr» a szovjetekkel is? Mulasztása súlyosabb ténynek számíthat Kassa bombázásánál, mert azt árulja el, hogy a magyar kormány nem bizonyítékokat akart. Jobban megfelelt neki a föltételezés, mert saját bizonytalan hitét ez borzongatóan meghosszabbította.” (A magyar apokalipszis, Tiszatáj, 34. évf., 1980, 5., 14-15.)
1989-ig ezután már komolyabb állásfoglalásra nem is volt példa tudomásunk szerint a kommunista Magyarországon. A cseh és szlovák történetírás ignorálta e kérdést, mintha semmi köze sem lenne hozzá, illetve átvette a magyar dogmatikus megállapításokat.
Természetesen van még ezzel kapcsolatosan mondanivalónk, amit a folytatásban közzéteszünk.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
