Hogyan került vissza az elrabolt monstrancia Bukarestből Nagyváradra?
Legszebb váradi emlékeim Tempfli atyánál tett látogatásaimhoz fűződnek. Kanonok sori lakásában, finom szilvapálinka kortyolgatása közben mesélte el a Püspök úr, hogyan szerezte vissza a monstranciát (szentségmutatót) Bukarestből. „Közeledett Szent László szentté avatásának 800. évfordulója. Elhatároztam, az 1992-es ünnepségre visszahozom a fél évszázada elrabolt monstranciánkat.
Végül is itt a helye a lovagkirály városában, amikor reá emlékezünk. Időpontot kértem a kulturális minisztertől, felvettem a püspöki reverendámat, vonatra ültem, és megfogadtam magamnak, csak a szentségtartóval jövök vissza.
Tudtam, nehéz feladatra vállalkozom, hiszen a 127 drágakővel díszitett aranyozott ezüst szentségtartó, mely 1750-ben Bécsben készült, komoly értéket képvisel. A miniszter kelletlen udvariassággal fogadott, hellyel kínált, és megkérdezte, mi járatban? Nyugodt hangon azzal kezdtem, úgy fogadjon engem, hogy egy katolikus magyar ember jött kéréssel egy román zsidó emberhez. Gyanakvó szemmel, kérdőn nézett rám.
Nemes egyszerűséggel közöltem, hogy a Nagyváradról jogtalanul elhozott egyházi monstranciánkat szeretném haza vinni, méltó helyére.
Meglepte a szándékom, talán az is, hogy ilyen nyílt egyszerűséggel adtam elő, személyesen, nem írásban. Szokatlan lépés volt, az igaz. Rövid kertelés után kijelentette, szó sem lehet róla, hiszen az román nemzeti (!) kincs, bukaresti múzeumban van a helye. Én sem várattam sokáig, közöltem, én addig innen el nem megyek, míg nem kapom vissza. Hozzátettem azt is nyomatékkal, nem azért jöttem püspöki reverendában, hogy dicsekedjek, hanem azon okból, ha miniszter úr kidob innen, lássa a nép, kit dobott ki. Merőn nézte a mellemen lévő keresztet, majd elgondolkozva mondta, megbeszéli a szakértőivel, várakozzak kint az előszobában.
Fotó: archívum
Elhelyezkedtem az egyik szófán, és lassan teltek az órák. Az izgalom annyira eluralkodott rajtam, hogy nem is éreztem, reggel óta egy falatot sem ettem. Csak az elém helyezett ásványvizet fogyasztottam szaporán. A délután ilyen megalázó helyzetben telt el. Munkaidő végeztével kijött a titkárnő, és közölte, nincs még válasz, foglaltak nekem egy szállodai szobát, átkísér engem oda.
Nem megyek sehova, közöltem, itt maradok, amíg el nem végeztem a dolgomat.
Tanácstalanul bement, majd kis idő múlva megismételte a javaslatot. Látva eltökéltségemet, eltűnt a párnázott ajtó mögött. Attól kezdve egy teremtett lelket nem láttam reggelig. Nyilván egy hátsó ajtón mentek el a főnökével, ami már teljes megalázás volt. De én elszánt maradtam, megkeményedett bennem az akarat. Végig feküdtem a szófán, és félálomban vártam a reggelt.
Nyolc óra tájban frissen, ruganyos léptekkel lépett be a román kultúra ügyének pillanatnyi letéteményese. Jó hírem van, mondta megnyugtató mosollyal. Betessékelt a szobájába, teátrálisan leültetett, itallal kínált, majd így szólt: már csomagolják a kegyszert, itt írja alá! Figyelmesen elkezdtem olvasni a szöveget, de csak a közepéig jutottam.
Ott az állt, a monstranciát a Szent László évfordulós ünnepségek végén, de legkésőbb 1992. december 31-ig, vissza kell vinni a bukaresti múzeumba.
Letettem a papírt, és száraz hangon közöltem, nem hozom vissza soha, mert az a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye tulajdona. A miniszter elsápadt, nem akart hinni a fülének, és ismét időt kért. Ilyen csökönyösségre nem számított. Pláne nem egy kisebbségi magyartól (másodrangú állampolgár!). A növekvő feszültség ellenére, meglepetésemre, figyelmesebb ellátást kaptam.
Már nem az előszobába kísértek vissza, hanem egy külön szobába, ahol nagy tál szendviccsel, ásványvízzel és borral kínáltak meg. A végén még kávét is kaptam. Délután négy tájban belépett a román kultúra főembere, mögötte két egyenruhás alak. Kettejük között kis bőröndben érkezett a monstrancia.
Furcsa, kettős lelkiállapotban fogadtam a szentségtartót. Boldogságtól dobogott a szívem, de ugyanakkor valami érthetetlen félelem szorongatott. Hogyan viszem haza? Végül úgy döntöttem, a reverendám alá rejtve, szorosan testemhez kötözve viszem haza hosszú fogságából. Útközben állandóan arra ügyeltem, karomat úgy tartsam, ne domborodjon ki a monstrancia. Amikor Váradon feltettem az oltárra, földön túli boldogság áradt szét egész testemben.”
Csóti György/Felvidék.ma
