Vidékünkön zajlik az aratás. Hozzátartozik a nyárhoz. Régóta. Persze, az egyes korokban más és más módokon, mára már modernizálódott formában, de ugyanazzal a céllal. Az aratás mindig nagy szerepet játszott a magyar nép életében. A XVI-XVII. században még a katonák is hazamentek, mert a gabonát idejében be kellett takarítani. Aratáskor „ősi szokás szerint még a törvénylátás is szünetelt, sőt még a rabokat is kibocsátották, hogy kenyeret szerezhessenek maguknak télire” – olvasható egy régi feljegyzésben.
A magyar nyelv szépsége és gazdagsága mutatkozik meg az aratási idő elejére eső ünnep – a „Sarlós Boldogasszony” – elnevezésében is. A megbecsülést érdemlő, forró nyári munkák végén pedig nagyon sok helyen szokásban volt/van az aratási koszorú készítése.
„Az aratás utolsó napján a csoport leányai koszorút fontak a legszebb és legérettebb búzakalászokból. Koszorúnak nevezték, de a valóságban zárt királyi koronához hasonlított, melyet földíszítettek piros, fehér és kék vadvirágokkal. Ezek a virágok úgy ragyogtak azon a búza-koronán, mint királyi aranykoronán a drágakövek. (…) A csoportból előlépett hajadonfővel a legöregebb ember. Egyszerű, de mélyen átérzett szavakkal köszönetet mondott Istennek az aratásért” – idézi fel az időszak hangulatát egyik művében Wass Albert.
Az aratás egyfajta jelképe annak a többi fontos munkafolyamatnak is, melyek megelőzik, illetve követik azt, hogy kenyér kerülhessen az asztalra. Vagyis az aratók munkáján túl mindazok fáradozásért is hálásak vagyunk, akik egyéb módon részesei a fizikai és szellemi munkák sorozatának.
„Uram, áldalak a nyárban. Aranykalászos határban száll most hálával teli trónusod elé az ének, tüzéért a nap hevének, mert a szemet érleli” – fogalmaz Túrmezei Erzsébet Nyár c. gyönyörű költeményében. Verse soraival a teremtő és világot fenntartó Isten nagyságára csodálkoztatja rá az olvasót: „Minden kicsi búzaszemben térdre kényszerítesz engem, csodatevő Istenem.” Mert nemde a mindenség bőkezű Istenének csodás ajándéka az, hogy a megtermett és learatott búzaszemből kenyerünk lesz, amit a föld terméseként és az emberi munka gyümölcseként köszönünk meg neki?! A Miatyánkban is kért mindennapit – mit megtörve másokkal is megoszthatunk –, s az Élet Kenyerét is Neki köszönjük.
Sok kicsi búzaszem, s abból származó még több parányi lisztszem szükséges ahhoz, hogy aztán a friss, ropogós kenyér finomságát ízlelhessük. Sok kicsi sokra megy – tartja a mondás.
Fogyatkozó „magyar kisebbségként”, és egyre inkább keresztény értékrendünkkel is kisebbségi helyzetbe kerülve a nagy káoszban hajlamosak vagyunk kétségbeesni és szinte feladni: a mi kis igyekezetünk itt már úgysem segít… Jusson eszünkbe a kicsi búzaszem!
Búzaszemnyi, kalásznyi személyes döntéseink is rendkívül fontosak! Ünnepeljük keresztény és magyar ünnepeinket! Lehetőség szerint éljünk a magyarul felkínált lelki programokkal! A szülők a nem egyházi magyar iskolákban is bátran és határozottan tegyék szóvá, ha a nevelés iránya (divatból) eltér a valóban normálistól! Imádkozzunk továbbra is magyar papi és szerzetesi hivatásokért, magyar főpásztorért! Politikusaink ténylegesen az érdekeinket képviseljék! Merítsünk a magyar kultúra és irodalom gazdagságából… Néhány hét múlva pedig, s még sok-sok további éven át, mikor templomainkban hálát adunk az új kenyérért, kerüljön rá a piros-fehér-zöld szalag! Hogy a jövő keresztény és magyar nemzedékeinek is legyen „aratni valója”…
A szerző vezércikke a Remény című hetilapban jelent meg először.
(Molnár Tamás/pozsonyikatolikusok.sk/Felvidék.ma)
