Így karácsony előtt, szinte mindenki nagytakarításba kezd. Gondoltam, én is hozzálátok, és legalább néhány könyvesszekrényt leszedek, leporolok. Ez másoknál – legalábbis én úgy képzelem – gyorsan megy. Nem úgy nálam. Ilyenkor beleolvasok néhány könyvbe, máshova teszem, mondván, elolvasom a közeljövőben.
Ha már elhatároztam, hozzá is láttam az egyik kisebb szekrény rendbetételéhez. Már nem emlékeztem rá pontosan, mi mindent rejtettem ide, csak azt tudtam, ezen a szekrényen duplasorban vannak a könyvek és itt bújnak meg a kiadványok nagyapám hagyatékából is.
Egyikre-másikra igencsak büszke vagyok, hiszen az egyik könyvet Jávor Pál dedikálta, 1938-ban, a visszatért felvidéki testvéreknek, másikban nagyapám kézzel írt jegyzetei egészítik ki az olvasottakat.
Mindaz mellett, hogy ezeket ismét megcsodáltam, felfedeztem régi jegyzetfüzetemet is.
Néhány évvel ezelőtt (2017-ben) Németbélen jártam az akkor 90 éves Szalay Manci néninél, aki azóta jobblétre szenderült. Sokat emlegettem őt, mivel bűbájos néni volt és a régi időkre élénken emlékezett, azokról vidáman, néha ironikusan mesélt. Talán másként ki sem lehetett volna bírni azokat az éveket, amelyeket fiatalon megélt, háború, jogfosztás, szocializmus, csak iróniával.
Nagyjából ebben az időszakban, adventkor jártam nála, mint ahogy most megtaláltam a füzetet, melybe kézzel leírtam az egész beszélgetést. A karácsonyi szokások között szóba került Lúcia napja is.
Szent Lúciáról természetesen ő is tudta, hogy szűz mártír volt, de azt is tudta, hogy több mindenki védőszentje, így a földműveseknek és a vakoknak is.
Amikor a szokásokra kérdeztem rá, akkor Szalay Margit néni kitért arra:
„Németbélen is készült Luca széke, 13-án kezdték el a férfiak készíteni. Mindennap dolgoztak rajta egy keveset, de csak fából készült, nem tehettek bele vasszöget, szentestére el kellett készülnie. A férfiak és a fiúk készítették a Luca székét.
A lányok pedig beöltöztek Lucának, fehér lepedőt tettek a fejükre, eltakarták magukat, hogy ne ismerjék őket fel. Vittek magukkal feszületet, és a Jézust mindenkinek meg kellett rajta csókolnia. Amikor bementek a házakba, a helyiek tollsöprűvel kezdték takarítani a házat, így akarták megóvni a gonosztól a háztartást.
A gyerekeket azzal ijesztgették, ha rosszak lesznek, elviszi őket a Luca. Féltek is tőlünk a kisgyerekek, mikor beöltöztünk“ – mesélte nevetve fiatalkori emlékeit.
Luca napkor nem volt szabad varrni, hogy a tyúkok fenekét nehogy bevarrják, mert akkor a következő évben nem lesz tojás – tudtam meg Manci nénitől, pedig a tojás fontos volt a paraszti világban, hiszen alapélelmiszer volt és a felesleget el tudták adni a piacon.
Lucázás (forrás: mek.oszk.hu)
A beszélgetés legérdekesebb része egy rövid párbeszéd volt.
– Volt boszorkány a faluban, Manci néni?
– Volt.
– Ismerte?
– Hogyne. Én ugyan nem láttam meg Luca napkor, de féltem tőle. De Nagy Fánira azt mondták a faluban, hogy boszorkány. Karácsonykor is háttal ült az oltárnak, mivel boszorkány volt. Apám mondta, hogy a Nagy Fáni ráült a mellkasára, amikor az istállóban aludtak, ő aludt a szélén. Aztán cseréltek, de amikor nem ő aludt a szélén, akkor is az ő mellkasára ült a Fáni. A gyerekek, fiatalok jó időben az istállóban aludtak – ez akkor történt. Azt akarta ez a Fáni, hogy apus vegye el a lányát, de ő nem akarta, helyette a mamust vette el. A Fáni lányát Hajnalnak hívták.
A történet valódiságát már nem tudjuk meg, de érdekes falusi legenda, és mivel a Mátyusföldnek ezen a részén tollat fosztani az adventi időszakban is szoktak és tudjuk, hogy ilyenkor sok rémtörténet elhangzott, feltételezhetjük, hogy Manci néni is ilyenkor hallotta az esetet.
A történet a népi hagyomány egyik szelete, amelyből itt Pozsony mellett, sajnos kevés maradt fenn, hogy éppen Luca nap előtt fedeztem fel, talán a sors keze.
Mindenkinek nyugodt, boszorkányoktól mentes Luca napot kívánok!
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
