A meghallgatás Isten adta egyetemessége és magyar valósága
Elképesztő, lenyűgöző, rabul ejtő csodák áradatában élünk. Csak szem és szív kell az észrevételükhöz! Miközben naponta negatív optikai és auditív hatások özöne tikkasztja lelkünket, van teremtett földi létünknek egy másik, szellemibb, pneumatikusabb, azaz Isten Lelke által összhangzatos egyetemes dimenziója.
Ez az optikai és auditív, a látás-hallás világkultúrája, amit a teremtés első pillanatától Isten hozott be földi létünkbe. Digitális korunkra is érvényesen.
Ebből a csenddimenzióból, az igazi látások és hallások világából hozok ízelítőt az Olvasónak Exaudi vasárnapja alkalmából. Elképesztő, hogy a kortárs japán zeneszerző, Jo Kondo, a szintén kortárs német protestáns teológus, a meghallgató emberről, a homo audiensről írt remek könyv szerzője, Thomas Nisslmüller vagy a lipcsei Tamás-templom karnagya, Bach ugyanarról tesz bizonyságot.
A korokon áthúzódó egyetemes meghallgatás kultúrájának gyönyörű világhálózatáról. Részesei lehetünk ennek, ha meghalljuk, mit üzen a Lélek (Jelenések 2-3. fejezet). Felekezeteken innen és túl, hiszen „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által” (Róma 10,17). S ha hozzáveszem, hogy éppen Exaudi vasárnapján suhan át rajtunk mindez ilyen összhangzatban, akkor ez valóban térdre roskasztó pozitív élmény.
Mai vasárnapunk kulcsigéje: „Halld meg, Uram, hívó hangomat! Könyörülj rajtam, hallgass meg engem!” Latin eredetiben, ahonnan ez az Úr napja elnevezését kapta, ez áll: „Exaudi, Domine, vocem meam” (Zsoltárok 27,7). Isten meghallgató. Nem csak odahallgató, vagy némán hallgató. Az a „süket Isten” nincsen.
A választott népnek, a zsoltáros Dávidnak az a tapasztalata, hogy Őt lehet kérni meghallgatásra, amint a református 86. zsoltárénekben hangzik:
„Hajtsd hozzám, Uram, füledet, / És hallgasd meg kérésemet„.
Exaudi Lipcsétől Tokióig – fülhallástól a szívhallásig
Olyan egyetemes csodáról van szó az optoakusztikai világlátásban (a látásesztétikai csodákról a magyar festészettörténet alapján külön cikkben tervezek írni), aminek részleteit, finomságait korunk német és japán alkotói, a belső hallású kozmikus akusztikai jelenségek meghallói mondják el.
Különös utat jártam be magam is pillanatok alatt, a Lélek pneumatikus egyidejűsítő kreativitásában. Most fordítok egy izgalmas könyvet, aminek közepén, a 300. oldal tájékán akadtam rá Thomas Nisslmüller német protestáns teológus nevére, aki Homo audiens – a hallgató, meghallgató ember címmel írt remekművet.
Döbbenetes benyomást tett rám, a hallás, meghallgatás esztétikájával. Ez fokozódott azzal, hogy megtudtam vallomásából, lassanként lecsökkent, elfogyatkozott a fülhallása. De felerősödött szívhallása. Fantasztikus könyvéből itt most csak ennyi: 95-féle hallásmódozatot különböztet meg. Például: együttérző meghallgatás, eukarisztikus, Istennek örvendező, reflektáló, innovatív, katartikus, megnyugtató, gyógyító, beleérző meghallgatás. Mi a különbség szerinte a passzív hallgatás és az aktív, odaforduló meghallgatás
Utóbbi a távolságtartó, személytelen zenehallgatástól például abban különbözik, hogy a meghallgatás, amire éhezik a mai emberiség, nem a fül aktusa pusztán, hanem az egész személyiségé, tisztelő-érdeklődő odafordulás szívvel-lélekkel, figyelemmel, önmeghaladással, önexodussal, önmagukból való kilépéssel a másik ember vagy Isten felé.
Annak átélése, hogy figyelmünkre „méltatjuk” a másik embert, türelemmel meghallgatjuk. Ami nem kevés az egymás túlkiabálásának, a monológok világkorában! A meghallgató ember mindig abban a tudatban hallgatja meg a másikat, hogy Isten is meghallgat engem. Ebből adódóan az is lehet a feladatunk, hogy a meghallgatások, a panaszok, a töprengések, a vívódások, a siralmak vagy az örvendezések emberi zörejeit, szavait Isten elé vigyük.
Másokét – mi! Az ima a meghallgatott ember és a meghallgató Isten közötti láthatatlan verbális híd. Szóhíd, őszinteség-híd, gyógyulás-híd. Ez annyira fontos, hogy Nisslmüller egyenesen „a létezés sarokkövének” nevezi a meghallgatást.
Szerinte a keresztyének „akusztikus lények”, akik a hit hallásából, Isten hallásából élnek. Gazdagon illusztrálja az Ó-, és Újszövetség hallás-meghallás-meghallgatás-
Jo Kondo vertikálisan lineáris, Istenre „hajazó” zenéje
A pneumatikus világhálón már kapcsolatba lépésük előtt is létező egybehangzások alakultak ki a német hallás-antropológus és a japán zeneszerző között. Jo Kondo a magas kultúrájú szigetországban az egyik legünnepeltebb élő zeneszerző. Hogyan gondolkodik? A zenéről mint „a hallgatás közös tárgyáról” elmélkedik, ami a hallgatás, az odafigyelés kreativitásában egybeölel zeneszerzőt, karmestert, zenészeket, közönséget, hallgatóságot. Egyenrangú partnerekké. A kultúra legmélyebben értelmezett Isten előtti egyenlőségével.
Nem demokrata, nem republikánus, nem liberális, nem illibi, nem keresztyén vagy más vallási gyökerű lényegeként, egyetemesen ragadja meg a zenét, miként a zene sem válogatja szét hallgatóit az előbbi kategóriákra. Mivel az evangélium, az örömhír is – egyetemes.
Ő is ugyanazon címen írta kottákkal illusztrált könyvét a hallgató emberről, a homo audiensről, mint a német kortárs.
Az nem véletlen, hogy a világ távol eső, de szellemileg egymás mellett oda fel, Istenre, és egymásra hallgató emberei találkoznak abban a másik dimenzióban, ami nem a hírkocsma hőbörgésével egyesít, hanem a templomok szakrális titkaival. Könyvében, ami akarva-akaratlan szellemi párbeszéd Nillsmüllerrel, így fogalmaz: „A komponálás végső soron hallgatás, és a hallgatás révén az Én megnyílik a külső, a Másik felé. Így lesz belőle meghallgatás„.
Micsoda találkozás! Az pedig mennyei hab a kettejük és a hallás, a meghallgatás világtortáján, amiként Jo Kondoról fogalmaz a kortárs kritika: „Fő hozzájárulása az 1960-as évek utáni zenei modernizmushoz az, amit a zeneszerző ‘lineáris zeneként’ (vagy vonalként és árnyékként) fogalmazott meg”.
A zene áradása, hangfolyamai elárasztják a hallgatóságot, a világot. Így visz közelebb a zene a másik emberhez és Istenhez. Innen már csak egy „kiberugrás”, és máris Bachnál vagyunk.
Minden idők legnagyobb protestáns komponista fejedelmeként a lipcsei Tamás-templom akusztikai tere és a jelenlévő gyülekezet belső tere, szívük akusztikai végtelenje számára komponálta az Exaudi kantátát. Az 1724-es BWV 44-et és az 1725-ös BWV183-at, már előre tekintve az anyaszentegyház születésnapjára, pünkösdre.
Lenyűgöző, ahogyan a testünkön túli, de testi hallásunkat és szívünk meghallgató képességét is csúcsra segítő Exaudi vasárnapon micsoda áradó, hömpölygő tanúságtétel, gazdagság sodor, vonz, segít bennünket Isten felé – Dávid hárfájától a genfi zsoltárdallamokon át Nillsmüller auditív kultúrájának vonzásával, el egészen Jo Kondóig. Ki tud ennek ellenállni? Én nem – s nem is akarok! Valóban csodálatosak a Te műveid, dolgaid az emberek javára, Urunk!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
