Válent János és Ilonka szép hosszú életet kaptak, 93 és 91 évesek. Rimaszombatban élnek. 2025-ben ünnepelték platinalakodalmukat: hetven éve, 1955. november 8-án kötöttek házasságot. Ez az igen ritka évforduló Isten áldásával, boldog családi körben telt. A Harkácsi Községi Hivatalban házassági fogadalmukat is megerősítették.
Juhászok leszármazottja – egy megpróbáltatásokkal teli gyermekkor
Svanter Ilonka édesapja, sőt nagyapja is juhász volt. Harkácson – mai nevén Gömörfalván – nőtt fel. 1934. október 18-án született,
gyermekkorát beárnyékolta a háború és a kitelepítés.
„A juhászok csak összetartottak egymással. Nagymama nagyon haragudott, mert mindkét fia nem juhász lánynak udvarolt. Édesapám Lévártról nősült, és Harkácson elkerültek a Saul-pusztára. A háború alatt a Spanyol család erdejénél laktunk, majd onnan Perpes-pusztára költöztünk. Tartottak kondást, bojtárt, annyi jószáguk volt – s nekünk ebből nem maradt semmi. Lelőtték a fias disznónkat, tizenhat malacot hajított ki belőle az orosz” – idézte fel Ilonka néni.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
Kitelepítés Csehországba – sírás, nélkülözés, remény
Svantner József (1904. október 19.) és Radnóti Hermin (1911. március 5.) négy lányának – Mariskának, Ilonkának, Sárikának és Katókának – élete a Beneš-dekrétumok hatására gyökeresen megváltozott. Az egész családot kitelepítették, miközben három gyermek még kiskorú volt.
Amikor megjelentek a katonák, Balázs Mihály tisztelendő úrhoz fordultak tanácsért, aki orvosi papírért küldte őket.
Vincze doktor azonban őszintén megmondta: hiába a papír, úgyis kiviszik őket. A faluban 16–20 családot írtak ki. Mire hazaértek, a teherautó már ott állt, és dobálták fel rá a holmikat. A nagyszülők otthon maradtak, eladták a jószágot, s a fiuk után küldték a pénzt Csehországba.
„Azt mondták, mi burzsujok vagyunk, azért kell elmennünk. Netolice mellé, Rabín Dvůrra kerültünk. Tíz család volt ott, köztük németek is. Anyám másfél évig, amíg Csehországban voltunk, állandóan sírt. Mindig azt mondta: Józsikám, vigyetek haza, mert én itt halok meg. De addig nem volt szabad elmenni, amíg ők meg nem engedték. Az intéző jó ember volt, csodálkozott is, minek vittek oda bennünket kicsi gyerekekkel, mert ők önkéntes munkaerőt vártak” – mesélte Ilonka néni.
A férfiak az állattartásban dolgoztak, a nők a háztartásban, a gyerekek iskolába jártak. A bizonyítványok máig megmaradtak. Másfél év után három magyar család – köztük egy dunaszerdahelyi – úgy döntött, megszökik. Egy éjszaka felpakoltak, és hazajöttek.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
Hazatéréskor idegen az otthonban
A Válent családot Horažďovicére telepítették ki. Ők nem szöktek, csak akkor tértek haza, amikor már szabad volt. Otthon azonban nem költözhettek vissza a saját házukba: azt már szlovák betelepülők lakták.
Farkas Ottó Keserves nászút – Élet írta történetek című könyvében örökítette meg az esetet Spájzon át a szobába címmel.
Válent János 1932. május 4-én született Méhiben. Édesapja Válent János (1909. március 31.), édesanyja a méhi Kovács Jolán (1912. július 20.) volt. Sánkfalán nőtt fel egyedüli gyermekként.
„A bútorok megérkeztek a tornaljai vasútállomásra, de nem volt hová bepakolni, mert a házunkat egy szlovák család lakta. Lakást béreltünk a faluban. Egy évvel később visszakaptunk egy szobát, de Bunda – így hívták a családfőt – kijelentette, az ő konyháján nem járhatunk át. Rendben – mondta apám –, majd ajtót vágott az éléskamra külső falán, és a spájzon át jártunk be a szobánkba” – emlékezett vissza 2017-ben.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
Ma János bácsi már nehezen beszél, agyvérzésből épült fel, de Emil barátját ma is tisztán fel tudja idézni.
Barátságok, amelyek túlélnek határokat és időt
Csehországban ismerkedtek meg Emillel, akivel életre szóló barátságot kötöttek. Tartották a kapcsolatot. Amikor a család 2015-ben visszalátogatott egykori kitelepítésük helyszínére, Emilnek már csak a sírját tudták felkeresni, a fiával és a menyével azonban még találkoztak.
„Nagy dolgok voltak ezek. Jó, hogy túléltük. De miért nem lehet erről beszélni? A németektől legalább bocsánatot kértek, tőlünk nem” – keseredett el Ilonka néni.
Fotó: Pelle Judit archívuma
Szerelem, munka és család – egy élet története
A Perpes-pusztán juhászkodó Svantner József mind a négy lányának lagzit rendezett. Ilonka így került Sánkfalába, a Válent családhoz. Két gyermekük született: Verácska és Jutka. Nagy meghatottsággal beszélt a házasságkötésük 70. évfordulója alkalmából tartott ünnepségről.
János bácsi a Gép- és Traktorállomáson volt mechanikus, a tanonciskolában egy időben igazgatóként is tevékenykedett. Ilonka néni az állami gazdaságban raktárosként, majd a Jednotánál hivatalnokként dolgozott, később Tornalján szakács lett. Majd, hogy segítsék gyerekeiket, Rimaszombatba költöztek.
„Drága jó anyám mindig arra nevelt, ha jót nem csinálhattok, rosszat senkinek se tegyetek. Összetartotta a rokonságot – ezt én is tőle vettem át” – mondja Ilonka néni, majd hozzáteszi:
„Szeretett minket a Jóisten. Amit a gyerek a családjában tanul, az egész életén át elkíséri. Nekem a testvéreim gyermekei is olyanok, mintha a sajátjaim lennének.”
Mint megtudtuk, tizenegy keresztgyerekük volt, s még az ő gyerekeiket is számon tartotta, megajándékozta.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
Hetven év tanúságtétele
Válent János és Ilonka története nem csupán egy házasság krónikája, hanem egy egész nemzedék sorsának lenyomata. Kitelepítés, nélkülözés, újrakezdés és hűség – egymáshoz, a családhoz, a szülőföldhöz. Hetven közösen megélt évük csendes, de annál erősebb tanúságtétel arról, hogy a szeretet, a megértés és a hit még a történelem legnagyobb viharait is képes túlélni.
Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
