Borsi Balázs, a nagyváradi Reggeli Újság főszerkesztője reagált a néhány nappal ezelőtt portálunkon Ladó Balázs tollából megjelent „Egy mindenkiért” című publicisztikájában megfogalmazott gondolatokra. A partiumi zsurnaliszta – az alább olvasható – Mindenki egy ellen címet viselő levelében egy kicsit árnyalni kívánta a Ladó által, önmaga bevallása szerint is, már-már talán idillinek tűnő képet. A reakció megjelenését Ladó Balázs örömmel fogadta, mert mindenképpen szeretné elkerülni, hogy a felvidéki olvasók valami nem létező, hamis képet lássanak a romániai közállapotokról, és úgy általában az ottani magyarság helyzetéről.
Ladó hozzátette, „az is az igazsághoz tartozik, hogy az ominózus cikkemben én egy 2009-es példát hoztam fel szemléltetés gyanánt, és mutattam egy pillanatfelvételt az akkori helyzetről. Hét esztendő nagy idő, a politikában pedig pláne, és a helyzet sajnos ott is sokat romlott azóta. Azt Borsi Balázs is elismeri, hogy a romániai magyarok helyzete valamivel még mindig jobb, mint a felvidékieké, vagy akár a kárpátaljaiaké, de azért bizony ők is nagyon messze van a kívánatostól.” Most pedig álljon itt Borsi Balázs írása:
Mindenki egy ellen
Érdeklődéssel olvastam újságíró kollégám, Ladó Balázs Egy mindenkiért című írását, melyben az erdélyi, illetve a romániai magyarok helyzetét állítja párhuzamba a felvidéki magyarokéval. Traian Băsescu korábbi államfőnek a tusnádfürdői kampányszereplését említi annak a példájaként, hogy a románok – akárcsak a kampány idejére is, de – képesek félretenni ellenérzéseiket a magyarokkal szemben, még ha nyilván csak a szavazatszerzés szempontjából is.
Szerzőtársamnak helyes a meglátása, ugyanakkor romániai magyarként hozzátenném: a helyzet nagyot változott Băsescu ominózus szereplése óta.
A legutóbbi romániai államelnök-választáson egy kisebbséginek tartott politikust, Nagyszeben akkori polgármesterét, Klaus Iohannist választották meg az elnöki hivatal élére. A magyarság – a jelölés bejelentése után – nagy reményeket táplált aziránt, hogy az ortodox dominanciájú, maradi román államban precedens születhet azáltal, hogy egy kisebbségi, ráadásul katolikus (mert Romániában ez is döntő feltétel: a megfelelő jelölt egyébként „hűséges román” és ortodox „kell legyen”) államfő kerülhet az ország élére, aki ráadásul erdélyi is. Tudniillik Iohannis dél-erdélyi szász család sarja.
A magyarság azt remélte, hogy ha egy erdélyi, kisebbségi politikus kerül a jelentős befolyással bíró elnöki hivatal vezetői tisztségébe, akkor a magyar kisebbségnek is hatékonyabb lehet az érdekképviselete. Persze, józanabb hangok már az elején figyelmeztettek, hogy kár hiú ábrándokat táplálni, de a magyarság jelentős része ennek ellenére is hitt abban, hogy Klaus Iohannis, aki felvirágoztatta és Európa kulturális fővárosává tette Nagyszebent, majd „németes” precizitással és akkurátus jellemével hozzájárul ahhoz, hogy az ország dolgai jó, vagy legalábbis jobb irányba forduljanak.
A remények egy része akkor oszlott szét, amikor még a választás előtti kampányban Iohannis kijelentette, ő „büszke román”, majd amikor nyilvánosságra hozott elnöki programjában egy szó sem szerepelt a nemzeti kisebbségekről. Megválasztása óta sok víz lefolyt már a Dâmbovitán (ez a folyó szeli ketté a román fővárost, Bukarestet), és a fővárosi – balkáni – politizálási módszer erősen ráragadt a Szászföldről odaszakadt államelnökre is. Akiről egyébként nehéz megállapítani, mit gondol komolyan, hiszen nyilatkozataiban általában mond is valamit, meg nem is – de ez már más téma.
Az elmúlt bő másfél évben az elnöki kommunikáció módszeresen kerüli a kisebbségek valódi problémáját, amennyiben mégis szóba kerül a kérdéskör, azt halljuk, hogy Románia mindent megtesz a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítására, sőt a bukaresti jelentések egyenesen mintaállamnak állítják be az országot, ahol tiszteletnek és megbecsülésnek örvendhetnek a nemzetiségek. De, hogy ez mennyire nincs így, már az is hűen példázza, hogy az Alkotmány szerint Románia egy és oszthatatlan nemzetállam, ez pedig alapjaiban renget meg (és hiúsít meg!) mindenféle autonómiatörekvést.
Ha már az államelnökbe vetett bizalom megingott, mit megingott, szertefoszlott (nemcsak a magyarok, hanem a teljes lakosság körében, ugyanis a legfrissebb felmérések szerint Klaus Iohannis támogatottsága megválasztása óta a felére esett), újabb reményt adhatott a magyarságnak az, hogy a szocialista Victor Ponta kormányának feloszlása után úgynevezett szakértői kabinet jött létre, Iohannis javaslatára Dacian Ciolos miniszterelnökkel, aki – láss csodát! – szintén erdélyi, pontosabban szilágysági származású. Kormánya szakértelméről csak annyit érdemes most elmondani, hogy a sarkalatos kérdésekben nem foglal állást, csak amolyan tűzoltószerepet tölt be és azokat a programokat hajtja végre, illetve korrigálja, amiket az előző, szociáldemokrata párti vezetés megkezdett.
Annak ellenére, hogy a kormányfő jelentős magyar lakosságú vidékről származik, vajmi keveset hallani őt kisebbségi ügyekről nyilatkozni (most hirtelen egy esetet sem tudok megemlíteni). Ilyen nagypolitikai közegben a magyar autonómiatörekvések csak tervek maradnak, a megvalósítás útja és módja annyira homályos, hogy szinte láthatatlan.
Mint fentebb írtam, minimum alkotmánymódosítás szükséges ahhoz, hogy egy kisebbség vagy történelmi régió önrendelkezési státust kapjon Romániában. A mai románság és a többségi politikum azonban nem hajlandó kiiktatni az Alkotmányból a nemzetállamra vonatkozó tételt.
Valós, mélyreható párbeszéd pedig nincs erről a problémáról, mert nem sikerült tematizálni a közéletet, a magyar képviselet súlya ehhez kevés, ráadásul a romániai magyar pártok (a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt) és a zászlóshajó szerepét magukra vállaló, de önmagukban halovány támogatottsággal bíró civil szervezetek (kiemelten a Székely Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács) is vetélkednek egymással autonómiaügyben, tehát nincs konszenzus a kérdésben. A magyar pártok jellemzően csak kampánycélra használják az autonómia ügyét, amit sikerült is annyira kiüresíteniük, hogy a magyarság többsége jelenleg talán nem is látja már az esélyét annak, hogy valaha valóban – így vagy úgy – létrejöjjön az autonóm Székelyföld.
A fentiek tekintetében kijelenthető ugyan, hogy a szlovákiai vagy kárpátaljai viszonyokhoz képest Romániában békésebb, „normálisabb” körülmények között politizálhat a magyarság a saját nemzeti kisebbségi jogainak elérése érdekében, de megállapítható az is, hogy ameddig a nagy román többség nem dönt úgy, hogy „kegyelmet gyakorol” a nemzeti kisebbségekkel szemben, addig komoly változásra – legalább is területi autonómia tekintetében – nem lehet számítani.
A bukaresti politika sajátossága, hogy a magyar ügyekben nagyon nehéz ésszerű döntést kiharcolni. A mai román társadalomnak és képviselőinek először azt kell elmagyarázni, hogy ami a magyaroknak jó, az nem okoz kárt a románságnak. Ez pedig sokszor nem sikerül, értelmes javaslatokat söpörnek le az asztalról csak azért, mert magyarok kezdeményezték azokat (jellemző egyébként, hogy ezeket a kezdeményezèseket egy ideig „pihentetik”, majd átgyúrva, de lényegében meghagyva később a kormánypárt nyújtja be saját kezdeményezéseként).
Romániai magyar újságíróként, közéleti szereplőként sokszor az az érzésem támad, hogy valójában inkább a „mindenki egy ellen” elv érvényesül a romániai politikában a magyarokkal szemben, mintsem a kampányok idején oly régen hangoztatott „egy mindenkiért”.
A szerző, Borsi Balázs, a nagyváradi Reggeli Újság főszerkesztője.
