A Kassa Szépítését Támogató Egyesület május 15-én csendes megemlékezést szervezett a kassai zsidók Auschwitz-Birkenau haláltáborba való első transzportjának az elindítása alkalmából, amelyre 1944-ben, ezen a napon került sor. A kegyelettel emlékezők bejárták azokat a helyeket, ahol a város belterületén a három kisebb gettó működött, illetve a volt téglagyár területét.
Magyarország német megszállása után (március 19.) Kassa volt az első város, ahol megszervezték az első hazai zsidó gettót. A zsidók részére kijelölt városrész lezárása, a keresztény lakosság onnani kiköltöztetése, ördögi precizitással történt, ahová aztán rövid idő alatt összegyűjtötték Kassa és Abaúj zsidóságát. Az embertelen körülmények között összezsúfolt zsidó lakosság tragédiáját a város jó érzésű lakossága dermedten figyelte. A megsegítésükre való egyéni és közösségi próbálkozások kudarcot vallottak, mert a körülkerített gettókat minden oldalról szigorúan őrizték.
A fizikailag és lelkileg kiszolgáltatott tömeg között kétes hírek terjengtek arról, hogy rövid idő alatt jobb körülmények közé kerülnek, mert németországi munkával gondoskodhatnak magukról és családjukról, és az itthon elvesztett vagyon és egzisztencia helyett ott megélhetést biztosítanak nekik és családjuknak. Mások biztos információk alapján sejtették, hogy a gettóból a halálba visz az útjuk, de erről hallgattak, mert ennek terjesztéséért akár halálbüntetés is járt.
A gettóban kialakított szörnyű emberraktár már itthon szedni kezdte áldozatait a betegek, az öregek és a gyerekek között. A történelmi egyházak próbálkozásai abba az irányba, hogy legalább a kikeresztelkedett és keresztény (keresztyén) hitre tért zsidók lelki szolgálatát elvégezzék, esetleg segítséget nyújtsanak nekik, mind sikertelenül végződtek. Szomorú ténye az akkori időknek: voltak olyanok is, akik kárörömmel szemlélték az egekig kiáltó embertelenséget és szörnyűségeket! De mint mindig, akkor is akadtak olyanok, akik a terror, a megfélemlítés ellenére lelkiismeretük és keresztényi hitük szerint cselekedtek, mint Pfeiffer Miklós katolikus nagyprépost.
Küldöttség az emberiesség nevében
Dr. Szabó Lajos, akkori kassai református lelkész visszaemlékezései alapján (Szabó Lajos: Utolsó szalmaszál – 2000) tudjuk, hogy Pfeiffer Miklós nagyprépost rövid idő alatt megszervezett egy ökumenikus keresztény küldöttséget a város rendőrparancsnokához. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a küldöttséget dr. Madarász István megyéspüspök vezeti, de neki inába szállt a bátorsága, és maga helyett a nagyprépostot ajánlotta. Így a küldöttség vezetője dr. Pfeiffer Miklós lett. Katolikus részről ott volt még Tost Barna főplébános, és az ősi magyar családból származó báró Vécsey kanonok, egy görög katolikus pap, Mohr Gedeon evangélikus (költőként ismert) és dr. Szabó Lajos református lelkész.
A város katonai parancsnoka, egy rendőrtábornok, teljes katonai díszben, kitüntetéseit zubbonyára tűzve, fogadta őket. Nem adott kezet senkinek, csak főhajtással köszöntötték egymást a résztvevők. A megegyezés szerint a delegáció nevében a nagyprépost kezdett beszélni. Elmondta, hogy a történelmi keresztény (keresztyén) egyházak képviselői szeretnék elvégezni küldetésüket a keresztény (keresztyén) zsidók között, de nemcsak miattuk, hanem a gettóba zártakért – a humánum nevében – emberséges ellátást követelnek, mert tűrhetetlen az, hogy egy keresztény ország így bánjon a polgáraival. A kassai zsidók a két háború közötti időszakban kiálltak magyarságuk mellett, ami miatt sok hátrány érte őket. Ezért is indokolt volna a méltányosság érvényesítése irányukban.
A rendőrtábornok rezzenéstelen arccal és hideg udvariassággal köszöntötte a küldöttséget. Elmondta, hogy államtitkári bizottság vizsgálta meg a gettóba begyűjtött zsidók helyzetét, és mindent megfelelőnek talált. Határozottan leszögezte, hogy a zsidókeresztények fajilag zsidók maradtak, neki pedig nincs jogosítványa arra, hogy valakinek is kivételt adjon a gettó meglátogatására. Az sem hatotta meg, hogy a nagyprépost a kassai zsidók magyar ügyek melletti kiállásáról szólt, mert attól – szerinte – százszor több kárt okoztak. Egyben szúrós tekintettel jelezte, hogy nincs mit mondania, véget ért a találkozó.
Az öreg Vécsey kanonok hőstette
A küldöttség tagjai már kifelé készülődtek, amikor az aggkor határán lévő Vécsey kanonok a tábornok elé bicegett. Elmondta, hogy eddig tartotta magát a megegyezéshez, mely szerint a küldöttség nevében csak a nagyprépost beszél, akinek a mondandójával teljesen egyetért, viszont azzal, amit a tábornok mondott, nem tud azonosulni, sőt ellentmond annak! Ez volt az a pillanat, amikor mindkét oldalon döbbenet lett úrrá – megállt a levegőben a kés!
De a csöppnyi apóka folytatta azzal, bár igaz, hogy sohasem volt a zsidók kebelbarátja, de amióta gettó van Kassán, zsidóbarát, filoszemita lett. S azt pedig elfogadhatatlannak tartja, hogy az emberekkel állatokként bánjanak. Közelebb lépve a tábornokhoz, szép egyenruháján megfogott egy fényes gombot, s határozott hangon leszögezte, hogy ő báró Vécsey, akinek az ősei Vereckénél jöttek be a hazába, és a család adta az aradi vértanúk egyikét (gróf Vécsey Károly honvédtábornok 1807 – 1849).
A tábornok megdöbbenve, fehér arccal állt, majd határozottan hátralépett. A nagyprépost, mentve a helyzetet, igyekezett kifelé terelni a kanonokot, aki arcán megelégedéssel nyugtázta, hogy felháborodásának hangot adott. A küldöttség többi tagja egy lyukas húszfillérest sem adott volna a kanonok életéért, mert olyan terror következett, amikor Kassán a fákon ártatlan emberek hullái lógtak…
A kassai és környékbeli zsidók elhurcolása olyan ördögi precizitással folyt, hogy néhány hét alatt üres lett a városi, majd a téglagyári gettó is. Máig ható lelkiismeret-vizsgálatra késztető az a tény, hogy jóllehet a zsidók begyűjtését és haláltáborokba szállításukat a náci német hatalom tervezte meg, de végrehajtásában közreműködött a magyar államhatalom: a rendőrség és csendőrség.
Lakótömbök a láger helyén
Pfeiffer Miklós jóslata, hogy most a zsidókon van a sor, de egy éven belül esetleg a magyarok kerülhetnek gettókba, annyiban valósult meg, hogy a háború után az itteni magyarokat (németeket) a kollektív bűnösség jegyében deportálták és kitelepítették szülőföldjükről.
Pfeiffer Miklós nagyprépost előre érezte a fejlemények alakulását, elhagyta Kassát, Prágába költözött, majd Svájcban, tanulmányainak színhelyén, Fribourgban telepedett le. Magas kort, 93 évet élt, állandó levélkapcsolatot tartva több kassai polgárral, közöttük Löfflerné Schőnherz Klárával.
Dr. Szabó Lajost 1945 áprilisában családjával együtt – ötvenkilós csomaggal! – Abaújszinánál kiutasították az országból. A taktaszadai református gyülekezet lelkésze lett, ahol több mint 40 évet szolgált, és néprajzi gyűjtőként több publikáció szerzőjeként jelentőset alkotott. Mohr Gedeont sokan személyesen is ismerhettük.
A kassai zsidók elhurcolására emlékezők a Jantár és Palacky utcáktól indulva a Štúr utcán keresztül a Szepsi utcáig haladtak, ahol a valamikori téglagyár épülete volt. A városnak ezen a részén többségében lakótömbök épültek, s az ott élő lakosok nagy része nem is sejti, hogy több mint hetven évvel ezelőtt ez a terület milyen borzalmak és kegyetlenségek helyszíne volt.
Az áldozatok emlékének a megőrzéséért eddig keveset tett a város, de nekünk is meg kell vizsgálni lelkiismeretünket, hogy képesek vagyunk-e a kollektív bűnösség minden változatának az ellenzésére; Európa és az emberi civilizáció legnagyobb rémtettének – a holokausztnak az elutasítására…?!
