Vajon mi volt az, amivel a búcsiak kiérdemelték ezt a megkülönböztető jelzőt? Talán először a megjelölés jelentésének a tisztázásával kellene kicsit foglalkozni. A vastagnyakú jelző két aspektusára hívnám fel a figyelmet.
A két aspektus közül is elsősorban a nyak élettani kulcsfontosságú feladatára utalnék, az emberi test és a fej, az irányító központ közötti kapcsolat kiemelkedően fontos voltára. Ez az a testrészünk, amelynek élettani funkciói közül néhány alkalmas az emberi élet gyors és hatékony kioltására.
Tehát a vastagnyakú jelző elsősorban azzal különböztette meg őseinket a környezetüktől, hogy feltehetően erős és kivételes ragaszkodásuk az élethez mindenki számára feltűnő volt. Ez a ragaszkodás azt jelentette, hogy képesek voltak elviselni létfontosságú feltételek megvonását akár elviselhetetlennek tűnő mértékben is. Nem alázkodtak meg, nem tették magukat olcsó árucikké csak azért, hogy az élet kicsivel elviselhetőbb legyen számukra, hanem megtanulták beérni a kevesebbel, vagy akár sokkal többet dolgoztak, tettek annak érdekében, hogy a sanyarú feltételek ellenére is életben maradjanak és ezt ne valamiféle alamizsnának köszönve érjék el, hanem az életben maradás küzdelméből is emelt fővel kerüljenek ki.
Tehát még egyszer aláhúznám a vastagnyakú jelentéséből ezt az értelmet, tehát azt, hogy szinte lehetetlen volt megtörni, likvidálni az ilyeneket. A másik a kálomista/kálvinista nyilván arra utal, hogy itt a magyarországi pápai centrum (Esztergom) tövében, nagyhatalmú urainak birtokain szolgálva a keresztény vallásban elsősorban Krisztus hívei voltak és sokkal kevésbé érdekelte őket az ószövetségi tanokban megfogalmazott zsidó elvek és tanok katyvasza és az erre épülő bármiféle hatalmi hierarchia.
Mi volt az a lényeges különbség? Míg a zsidó hitvilág elsősorban a vagyon és a hatalom megszerzéséről szól, addig a krisztusi elveken élők alapvető feladata keresni az Istenhez vezető utat, ami nyilván nem vagyon és hatalom kérdése. Ahogyan Krisztus élete sem a vagyon, vagy a hatalom megszerzéséről szól, hanem egy olyan létről, melynek során az érintett folyamatosan keresi az egyetlen legfelsőbb hatalomhoz, az Úrhoz vezető utat.
Ez nyilván abban mutatkozik meg, hogy nem terrorizál, kényszerít és nem követel, hanem követőket keres, illetve mindenki számára kínálja a lehetőséget, hogy az út nehézségeit, buktatóit vállalókhoz csatlakozzon. Ugyanakkor a kálvinista megközelítésben ez a közösség nem parancsszóval, sem a felsőbbség és hivalkodásának káprázatával jön létre, hanem egy belső meggyőződésből, mélységes hitből, ami a fiúnak az apa iránti tiszteletén és a gondviselője iránt viszonzott szeretetéről tanúskodik és ezt a közösséget pusztán azért vállalja a fiú követője, mert hisz Istenben és az ebbéli hite ellenében nem vár el másoktól semmi mást, mint egy hasonlóan erős hitet. Valójában nem is értem, hogy miért és hogyan tűrhette el a hercegprímás vagy a káptalan, hogy birtokain ennyire alapvetően másként viszonyuló szolgák vessenek, arassanak.
Talán a hatalomvesztés a török uralom idején és az azzal való szembesülés, hogy a mindenek feletti uralom mégsem a teljes valóság, mert létezik egy másik pusztán világi és emberi hatalom is, ami nagyobb és hatalmasabb a katolikus egyház fejénél is, ez rendíthette meg annyira a fő-fő hatalmat, hogy a dogmáit megreformáló Kálvin híveit, illetve az újszövetségi tanok követőit birtokain megtűrte és még a török kiűzése után sem volt elég ereje és kitartása, hogy a birtokain szenvedő kálvinistákat erőszakkal, vagy bármi más módon a katolikus egyházba és hitvilágba visszakényszerítse.
Tehát kitartó és a krisztusi hit alázatában elmerülő népség volt az igazi búcsi ember, mert ez a közösség annak idején szinte kivétel nélkül „átállt” a kálvinista hitre. Én csak egyet sajnálok ezzel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy semmi nyomát sem találtam annak a szellemi fáklyavivőnek, aki az adott korban az új hitet terjesztette elődeink között, ha úgy tetszik, akkor a búcsi Kálvin személyének, de ez talán természetes is, mert ebben a hitben nem az emberi tisztség és szerep a meghatározó, hanem a mélységes hit, és az ebben a hitben való egyenlőségünk. Kálvinista, tehát az Istenhez vezető úton való közösséget önként vállalók csapata. Nos, ha ennek tükrében vizsgálom a mai faluközösségünket, akkor nem lehet szem elől téveszteni néhány tényt. Elsőként talán azzal kéne kezdeni valamit, hogy míg közösségünk korábbi vezetői mind kivétel nélkül református hívek voltak, addig a rendszerváltás óta megválasztott két vezetőnk egyike sem volt református, tehát közösségről, a múltbelihez hasonló lelki közösségről szó sem lehet, mert ugye hit és lélek csak egy van, amit nem lehet csak úgy váltogatni, mint a ruhát. Még szomorúbb és még elkeserítőbb, hogy ebben a „modern” világban nincs igazán szellemi vezetője ennek a mai „közösségnek”. Azt nem veszik észre az emberek, hogy a vagyon és a hatalom sosem lesz egyesítő és közösségalkotó alapelv, hogy mennyire mással kellene törődni, ha közösséget akarunk építeni és erősíteni. Nem veszik észre, hogy a szellemiség a meghatározó, és nem látják be, hogy szellemiségünk lényegében máson nem alapulhat, mint a hitvilágunkon és alapelveinken. Nem látják be és nem tudatosítják, hogy mennyire ez a lényeges egy közösség szempontjából, mert a mélységes hit lehet közös és lehet egyesítő hatású, de a vagyon és a hatalom csak és kizárólag a megosztáshoz lehet alkalmas eszköz. Tehát az az elöljáró, aki bizonyos feladatai alapfeltételeként a vagyont, vagy a hatalmat látja, biztosan nem a közösség embere és mint ilyen, nyilvánvalóan alkalmatlan eme közösség vezetésére, akár anyagi, akár szellemi vonalon.
Sajnos a mai világ ismét visszatért a spirálban a török idők előtti egyeduralomhoz, azzal a különbséggel, hogy a mai királyok és császárok nincsenek felcicomázva, de vagyonuk és hatalmuk legalább akkora, mint az elődöké volt. Fő fegyverük már nem a kard, nyíl, vagy bármilyen más fegyver, hanem a bármikor könnyen lecserélhető virtuális tartalom, ami kiválóan alkalmas a másik fél sakkban tartására.
Nos ebben a megváltozott világban lehet még valaki vastagnyakú kálvinista? Talán csak most lehet igazán, ráadásul, ha ilyesmire vetemedik az illető, akkor jó, ha mindent elkövet a nyaktájékának védelme érdekében, tehát akarva-akaratlanul vastagnyakúvá kell válnia. A különbség csupán annyi, hogy ma már nemcsak a katolikus hierarchia a legjelentősebb ellenpólus, hanem az ótestamentumhoz közel állók és a hitetlenek hada, akiknek egyetlen istenük van, a vagyon. Nos, aki ebben a világban hű tud maradni a krisztusi elvekhez, annak igazán vastagnyakúnak kell lennie, mert akkor a napi sokszori pofára esés után is képes lesz megrázni magát és újabb kísérletet tenni az egyetlen járható út folytatására.
Miután értelmeztük ezt a megjelölést, jogosan merül fel a kérdés, hogy van-e ennek a jelzős szerkezetnek létjogosultsága, vagyis alkalmazható-e ez a megjelölés a búcsi emberek közösségére itt és most. Pontosabban a kérdést tisztázva a fordított sorrend az indokolt, vagyis kálvinistának tekinthető-e ez a közösség? Hitbeli megosztottságunk ellenére is állítom, hogy a mai búcsiak is kálomisták, kinyilvánították ezt elég észrevehető módon annak idején, amikor az iskola előtt kellett gyülekezni, mert a közösségi elveket súlyosan megsértő hatalom otromba lépései ezt követelték. Akkor teljesen függetlenül attól, hogy valaki ilyen, vagy olyan vallás híve, esetleg egyikkel sem kíván közösséget vállalni, mindezektől függetlenül kiállt a közösség érdekében. Már csak az a költői kérdés vár tisztázásra, hogy az azóta eltelt húsz év alatt mennyire változott meg ez a jelleg. Természetesen nem kívánom – bár a mai hatalom természetétől sem áll távol hasonlóan szélsőséges lépéseket tenni – szóval nem kívánom a próbatételt, de azért érdekes volna látni, hogy vajon az azóta eltelt majdnem húsz év alatt a lakosság közé került más hitűek milyen változást indítottak el, ha történt ilyesmi: vajon ők váltak-e hasonlókká a korábbi lakosokhoz, vagy ők változtatták, távolították el közvetlen ”őslakosi” környezetüket az örökölt állapottól?
A másik fontos kérdés, hogy vastagnyakúak vagyunk-e még, vagyis feltételezhető-e erről a mai búcsi közösségről, hogy az őt ért sérelmek elkövetőivel és az azokat kiváltó környezettel szemben rendületlenül és kitartó módon szembefordul, még akkor is, ha ebből nem hogy előnye nem keletkezik, hanem az ellenállás vagy szembenállás kifejezetten káros és elsősorban anyagi természetű következményekkel jár? Nem tudom a választ a feltett kérdésre, de amikor a mai anyagias természetű világunkat szapulom, szüntelenül ott motoszkál bennem az a jogos kérdés, hogy:
No, te nagyokos Varga Lajos! Volt idestova hatvan tevékeny éved arra, hogy az utódokat úgy befolyásold, hogy vastagnyakúak és kálvinisták maradjanak, akkor most mit okoskodsz, ha ebben a feladatban elégtelen osztályzat kerül a képzeletbeli bizonyítványodba? Természetesen találhatok jobb vagy rosszabb mentségeket az elért eredményemre, de az utókor egészében mond ítéletet és az ilyen ítéletek a legtöbbször nem írott vagy kimondott gondolatokban látnak napvilágot, hanem a konkrét szituációkban mutatott tettekben, és én csak imádkozni tudok, hogy bár nem kívánom nekik a próbatételt, de tudom, hogy kívánalmaimtól függetlenül lesz ilyen, tehát csak imádkozni tudok azért, hogy az ilyen próbatételekben a vastagnyakú kálomista bújjon elő az utódok génjeiből, vagy ha teljesen más felépítésűek, akkor génjeik parancsa ellenére is vastagnyakú kálomistaként hozzanak döntéseket.