Kezdjük azzal, hogy akár az első, akár a második világháborúban elesett katonák, bármelyik oldalon álltak, bármelyik nemzethez is tartoztak, hősök voltak. Bármelyik izmus nevében is harcoltak, ne szépítsük, egy hamis eszméért áldozták életüket, távol hazájuktól, távol szeretteiktől. Mindegyiküket megilleti, hogy méltó kegyelettel emlékezzünk rájuk.
Nincs is talán kis hazánkban olyan város vagy község, ahol az elmúlt rendszerben ne emeltek volna ünnepélyes keretek között kisebb-nagyobb méretű obeliszket, emlékművet, emléktáblát az ország felszabadításáért vívott harcokban elesett szovjet katonáknak. A rendszerváltást követően viszont valamelyest változott felszabadításunk történelmi megítélése, s ezzel együtt a településeink központi helyén álló szovjet katonai emlékművekhez való viszonyulásunk is.
Az elmúlt harminc évben a második világháború lezárást jelentő emléknapon (május 8-9.) minden évben zajlottak ugyan méltó kegyeleti megemlékezések a kiemelt szovjet emlékműveknél, de a kisebb városokban, falvakban bizony szinte észrevétlenül elmaradtak a koszorúzási ünnepségek, magukra maradtak a szovjet emlékművek.
Nem titok, hogy a 89-es bársonyos forradalmat követő években egyesek szívesen kezdeményezték (volna) a szóban forgó katonai emlékművek lebontását, jobb esetben azok elmozdítását, áthelyezését kevésbé forgalmas helyre, vagy köztemetőkbe. Felvethető, hogy az önkényuralmi jelképeket is megjelenítő emlékműveknek nem közterületen, hanem valóban településeink temetőjében, vagy ahol van, úgynevezett szoborparkban lenne a helyük.
Tegyük hozzá,hogy ezeknek az emlékműveknek semmilyen művészeti értékük nincs, és egy nem létező birodalom önkényuralmi mementói. Ráadásul egyik-másik szovjet obeliszken a feliratok sem fedik teljesen a valóságot. Példaként említhetném Losoncon a magyar iskola előtti parkban álló hatalmas obeliszk kétnyelvű, orosz és szlovák szövegét, amely magyarul így hangzik: „Örök dicsőség az elesett hősöknek Csehszlovákia szabadságáért és függetlenségért vívott harcban.“
Gondolom, az oda járó tanulóknak ma már némileg árnyaltabban oktatják a történelemórán a Vörös Hadsereg valós szerepét, a szovjet katonák ténykedését, Csehszlovákia felszabadításának történelmi eseményeit, szabadságát, függetlenségét, amire bizony a háború befejezését követően jó negyven évet kellett várni.
Fotó: Bodzsár Gyula
A Losonchoz közeli Füleken három katonai emlékmű is áll a Hősök terén található (emlék?)parkban. Tíz évvel az első világégés végét követően 1928-ban Fülek közönsége emeltette a világháborúban elesett hősök emlékére a mintegy hatvan nevet tartalmazó impozáns obeliszket. Rajta az alábbi szöveg: „Óh, ne sajnáld annak végzetét, ki a hazáért adta életét.“ Mindenképpen zavaró az emlékműhöz utólag ragasztott betonalapra helyezett márványtábla, rajta a szlovák nyelvű szöveg: „ Padol hrdinskou smrťou v boji proti fašizmu Štefan Strapko + 1925 – 25. januára 1945“ (Hősi halált halt a fasizmus elleni harcban Štefan Strapko…).
Mit mondjak, ráférne egy kis felújítás a szovjet obeliszkre, melynek talpazatán orosz, szlovák és magyar nyelven olvasható: „Örök dicsőség a hazánk felszabadításáért elesett szovjet hősöknek 31. XII. 1944“. Közadakozásból építtette a Koháry Polgári Társulás 2007-2008-ban a 48-as emlékművet a szabadságharcban elesett honvédek nevének feltüntetésével.
Kanyarodjunk vissza a szovjet emlékművekhez. Tudvalevő, hogy Oroszország hagyományosan nagy figyelmet fordít a külföldön felállított második világháborús szovjet katonai emlékművekre, és felettébb érzékenyen reagál azon törekvésekre, amelyek azok áthelyezését, illetve átalakítását célozzák.
A szovjet emlékművek gondozásáról és esetleges áthelyezéséről minden bizonnyal kétoldalú, szlovák-orosz hadisíregyezmény rendelkezik. Hogy mi minden foglaltatik benne, nem tudom, de bennünk, egyszerű emberekben csak-csak felvetődik a kérdés, hogy közterületeken-e a helyük az önkényuralmi jelképeket /vörös csillag, sarló-kalapács/ is megjelenítő emlékműveknek?
És mihez kezdjünk azzal, ha egyiken-másikon túlhaladott, a valóságnak nem minden tekintetben megfelelő szöveggel találkozunk? Mindezekből önkéntelenül adódik a címben feltett kérdés. Ma már egyre kevesebben élnek azok közül, akik gyermekfejjel vagy nagyon fiatalon élték át a háború borzalmait, ők bizonyára vegyes érzelmekkel tekintenek a szovjet katonai emlékművekre, azok szöveges üzeneteire.
Másképpen, talán némileg megértőbben viszonyulnak az emlékművekhez azok, akik annak idején az iskolai történelemórákon hallottak, olvastak az egyoldalúan beállított történelmi eseményekről. Félő, hogy a mai fiatalok többsége pedig közömbösen tekint a háborús emlékművekre.
Vitathatatlan, hogy a háborúban elesett katonákat, legyenek azok magyarok, oroszok, németek, románok vagy más nemzethez tartozók, megilleti a méltó kegyeleti emlékmű. Véleményem szerint viszont korrigálásra szorulnának a hősi emlékműveken a túlzottan dicsőítő, a történelmi valóságnak némileg ellentmondó feliratok.
Bizony, a történelmet mindig a győztesek írják… És vés(et)ik márványba dicsőnek mondott tetteiket…
