Hamarosan június 4., de addig még lezajlik egy történelmi találkozó a Felvidéken.
Anyám mesélte könnyek között, hogy az általuk jól tartott, szeretett cselédjük, Jankó bácsi volt az 1945 után, aki elintézte, hogy kitelepítsék a családját (anyám akkor kislány volt) rabszolgamunkára Csehországba, és a gazdag magyar paraszt minden vagyonát megkaphassa Jankó bácsi. Nos, igen, így is lehet vagyonhoz jutni. Elvenni a másét. Vagyonát, nyelvét, tisztességét, méltóságát, állampolgárságát. Ebben élünk 100 éve.
Évente egyre jobban búsulunk emiatt, egyre kevesebben. Ma egy „egyszerű” szlovák miniszterelnök, fogadja a felvidéki magyar elit 100 tagját a pozsonyi várban Trianon előestéjén.
Az a hír járja, hogy őszintén akar beszélni velünk a jövőről, a mi közös jövőnkről. Szeretjük mi magyarok sokszor hangoztatni a kulturális fölényünket a buta Jankó bácsikkal szemben, csakhogy jelenleg Jankó bácsi örököse a nyerő, mert a mi házunkban ül, és most még azt sem hagyja, hogy egy jót búslakodjunk 4-én…
Megint a más teremtette helyzetben vagyunk, pedig megvolt a lehetőségünk arra, hogy mi tematizáljuk a közbeszédet, és akkor máris más lenne a leányzó fekvése, ugyanis ha egy erőt mutató félmilliós közösség összefogását látva hívja meg a képviseletünket Matovič, akkor elmondhatnánk, hogy lám, tiszteli az erőnket.
Az viszont biztató, hogy a meghívottak között nem lesznek ott a „politická vólya”-függők, és az örök hajbókolók. Éppen most, amikor esetleg (úgy hírlik) lesz politikai akarat…
Az a 100 meghívott, kiválasztott magyar vajon meg tudja ma este fordítani a történetet és helyzetet tud-e teremteni a pozsonyi várban?
Nagy a tét. Megfelelni önnön méltóságunknak. Kezet adni, de nem üres kézzel távozni.
