Elszabadultak az indulatok, amiért Nyirő Józsefet végakarata értelmében újra (s örökre) eltemetnék szülőföldjén.
Aki nem tudná, Nyirő József jelentős erdélyi író volt, akinek magánélete ugyancsak tarkán zajlott. Volt pap és volt civil, volt író és politikus is – ítélkezhetünk hát fölötte attól függően, mit tartunk fontosnak, saját mércénk és képességünk szerint. Egyházi pályáját értékelve, fölróhatjuk neki, hogy kilépett a papi rendből és megnősült: egyházi szempontból ez nem éppen jó ajánlólevél. S ítélkezhetünk fölötte politikai pályafutása szempontjából, s nem lesz az sem túl megnyerő. Bár… Bár az, hogy székely létére örült a bécsi döntésnek, Erdély északi részének Magyarországhoz való visszacsatolásának, aligha lehet a szemére vetni. Ki tenne mást az ő helyében? Ez magyarázhatja (de nem menti) politikai jobbra tolódását, majd – s ez a legkevésbé érthető (főleg egy volt papnál) a nyilas rémuralomban való szereplését. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy életének csak egy szelvénye ez, nem az egész kicsengése.
Nyirőben ugyanis elsősorban az írót kell látni. Lehet róla ilyen-olyan véleményünk, írói jelentőségét azonban legföljebb politikai szereplését is figyelembe véve tagadhatjuk csupán. Isten igájában című regénye olyan mű, amelyet a II. világháború végén kifejtett tevékenységével nehezen lehet egyeztetni. A magyar irodalomban a háború elítélése (itt az I. világháborúról van szó) elég korán megjelenik, persze a maga sajátos szemléletével, ami az újonnan alakult államok szempontjából nem föltétlenül elfogadható. Nyirő azonban nem nacionális alapon ítéli el a nagy vihart, amely Európán végigsöpört, a szegény székelyeket, az elnyomottakat tartja szem előtt, őket kíséri haza nyomorúságos otthonukba. Az, hogy itt Erdélyről van szó és magyar íróról, ha nagyon akarom, nacionális szempontból is értelmezhető, de persze amit a politika tett, arról az író nem tehet, nem tőle lehet azt számon kérni, az ilyen szándék Nyirő könyvéből nem is olvasható ki. Még papi múltja sem látszik igazán a könyvből: a szociális szemlélet, a szegényeken való segítés igyekezete mellett panteista humánum sugárzik a műből, s ez is sajátosan megkérdőjelezi Nyirő későbbi politikai állásfoglalását. Azt, ami manapság a kedélyeket borzolja.
A probléma abból fakad, ha összezavarják az ember különböző kvalitásait: bármelyiket abszolutizálva téves lehet az egész megítélése. Márpedig a művészek megítélésekor nem szabad emberi minőségüket is mérlegre tenni, mert az valami egészen más. Nem csak egy jó emberből lehet jó író (és fordítva). Beethoven műveiből csodálatos emberség sugárzik, de azért azt is tudjuk róla, hogy emberileg egy undok, kibírhatatlan fráter volt. Vagy Petőfi, a zseniális költő, a maga cingár termetével napóleoni komplexussal „megáldva”, aki mindenkivel összeveszett, aki csak útjába került. De vajon eszerint értékeljük Petőfit? Hviezdoslav, aki verseiben a népet dicsőítette, ügyvédként jól megnyúzta. Vagy Miroslav Válek, aki emberileg alaposan leszerepelt, költőként kiváló, s úgy is kéne bánni vele. A sort pedig még sokáig folytathatnánk, ám a lényeg: a művészt nem a politika szemszögéből, hanem írói teljesítménye alapján kell értékelni, aszerint, amit az asztalra tett. Nyirőt is.
Most, hogy még divat ócsárolni a magyarokat, Nyirő megítélése is szigorúbb és hajthatatlanabb. Olvastam egy szlovák kommentárt, ahol Nyirőt egyenesen lefasisztázta és Drahoslav Machalához hasonlította a szerző. A magyar olvasó számára ez utóbbi neve nem sokat mond, íróként nem is fontos. Ám ha bárki összehasonlít, legalább ismerje azt, amit összevet. Adott esetben a kommentátor aligha olvasta Nyirőt, s ha mégis, jobb lett volna nem nyilatkoznia olyanról, amihez nem ért.
A legszomorúbb az egészen viszont az, hogy maguk az erdélyiek is összevesznek Nyirő hamvai fölött. Sajnos fején találta a szöget a magyar parlament elnöke, amikor arra utalt, hogy baj van, ha egy író hamvaitól is félnek. Mert az egyik romániai magyar párt eleve nem volt hajlandó az újratemetésen részt venni, mivel abban egy másik párt propagandarendezvényét vélte fölismerni. Vajon mi késztette az ilyen fölismerésre, s mi köze ehhez Nyirőnek?
A kérdés persze így is föltehető: mire jó ez az egész? Szükség van erre? És valóban csak a magyaroknak kell tekintettel lenniük mások érzékenységére? Pláne, hogy a román fél is csak propaganda okot tudott fölhozni, s mondvacsinált érveléssel akadályozta meg az újratemetést egy ottani magyar politikus (tudatos? véletlen?) együttműködésével. Ugyan kit bánthat, ha egy végképp nem jelentéktelen író hamvai szülőföldjébe kerülnek? Ha ezt szép csöndesen elintézték volna, nem lett volna belőle olyan nagy botrány sem. Vagy mégis a botrányra volt szükség? Kinek jó az? Az ilyenből politikai tőkét kovácsolni erkölcstelen.
Aich Péter, Felvidék.ma
