Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged,
az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust
János 17,3
Az éjjel lehullott a dunnás fehér hó a budaörsi Odvas-hegy oldalára, s az ablakunk előtti fenyőfákra. Ez a beöltözés nem csak a tájat szépíti, hanem könnyítő álmot hozott lelkünknek is. Amiként a hófelhők megkönnyebbültek hóterhüktől, úgy könnyült meg az éjszakánk is a korábbi napok nyugtalan kialvatlanságától. Különös és csodálatos ritmusazonosság, együtt rezonálás ez az istenalkotta környezettel. Pozitív élmény az orvosmeteorológia jótékony figyelmeztetései között. Eltöprengtem a mély hajnali Isten-csendben: lehetett volna ez másként is?
A rajtunk átsuhanó, gyenge lefolyású omikron támadás miatt, a bioritmusunkat is felkavaró évszakelcsúszások miatt, a planétánk felé száguldó mágneses mező hatására, vagy csak egyszerűen, mert eljött valami másnak az ideje. Felsejlett: tudunk-e adni annyi időt magunknak, hogy átgondoljuk, mi lenne, ha… Ha most hirtelen mindennek vége szakadna. Tudunk-e adni magunknak három perc esélyt arra, hogy a bezáródó földi és a megnyíló mennyei tereknek a ki-be forgásán megakadjon a gondolatunk? Három percet a végtelenért? Időtöredéket az örök életért? Pedig valójában úgy van, ahogyan a pesti szlogen ma mondja: nincs itt semmi látnivaló. Valóban. Nem látnivaló, hanem hinnivaló van az ilyen magas-mély, hótakarta éjszakákon. Nincs látnivaló (bár a havas, csillagtükröző hóöltözet is az!). De van néznivaló! Amire érdemes és nagyon is szükséges odafigyelnünk, ránézni, feltekinteni, mint a hópörgető felhőkre. De: mennyire fér bele egy-egy hétköznapunkba legalább 3 perc erejéig Isten? A hóhozó, csillagtükröztető magas ég Ura? Egy Róla szóló, Őt szólaltató bibliaolvasás? Imaköszönet, hálasóhaj? Vagy ez már sok, tényleg nincs itt ilyen látnivaló?! Már kérdés sincs, se látni, se hallanivaló: mit üzen nekem mára Isten? Ennyire magunkra zártuk a létezésóvó csigaházat? Hang, fény se ki, se be? Annyi sem ér el hozzánk, mint a fenti jánosi idézetben? Pedig ez és ennyi elég a titkok ajtajának hangtalan nyílását megsejteni: Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged…és Jézus Krisztust. Istent és Jézust – Őket megnézni, akik nem látnivalóul, hanem hinnivalóul jöttek a világra. Istencsendre, lélekderengésre híva minden idők minden emberét.
Ma is, epifánia utáni 3. Vasárnapon
Boldog ember, aki tud élni ezzel a csenddel, ebből a csendből. Egyszer Albert Schweitzert, a protestáns teológust, Lambaréne leprakórházának misszionáriusát és ezrek gyógyítóját megkérdezték: milyen az öregség? “Nem az az öregség, amikor az arcod ráncosodik meg, gyűrődnek rá az évek-évtizedek. Akkor kezdünk végleg megöregedni és kiöregedni magából az életből, amikor a lelkünk kezd megráncosodni”. 105 éves drága lelki nagyanyám arcbőre olyan volt, mint egy serdülőlánykáé. Hogyan lehet ez kérdésemre így válaszolt: – Nem a dicsőszentmártoni és erdélyi patakok vize, nem a havasi levegő, hanem a bennem élő, örökifjú Jézus Krisztus műveli velem ezt. Ő nem engedi, hogy az örök életre múmiaarccal érkezzem meg. Ő nem hagy kiöregedni az életből. Napi 3 percben, egyre többször 3 percben 100 éven át imádkozott, olvasta az Élet Könyvét, ennyit minden áldott napon megadott Istennek, Jézusnak, és önmagának. Ki mondaná erre, hogy ez nem éri meg?! Vagy hogy ez sok? Sok kicsi sokra megy – Istenből, Istenben. Engem pedig 74 évesen ma a hajnali hóhullásban erre a 3 perces vallomásra indított a Lélek-derengés:
Te vagy sorsom metronómja
Uram, az időt már csak Veled mérem, Te vagy az óra és a mutatója, Te vagy időm metronómja. Életemnek napi útja. Hajnali Isten-derengések gyönyörű színébredése a Te műved, szépségeknek Teremtője. Majd dolgos órák delelője. Napjainknak tetőzése. Ejtőzésem fénycsúcspontja. Nap helyett neved ragyogása éveimnek boldogsága. Hetek, hónapok, évek Isten-szintje, ismereted messze vivő szerpentinje. Tőled, Hozzád minden bennem. Hatvan éve létezésem csúcsélménye, kristálytengely iránytűje, Élet-hitnek éltetője, folyamatos zenit-tetőzése. Benned nincsen naplemente, nincs holdfelkelte. Örök fény a létezésed, Jézusomban érkezésed öröklétem Bethlehemje.
Uram, az időt már csak Veled mérem, mérhetetlen végtelened kanyarítja időm útját. Túlvezettél homokórán, minden kristály lepergőben, bár még ketyeg időmértéked. Minden értéket én már Veled mérek. Évek vájta Bethlehembe megérkeztél, szívderengés köszönt Téged, perceimnek delelője, tetőzése csak Te lettél.
Uram, az időt már nem is mérem, Te vagy szívem metronómja. Minden múló mulasztója. Hívjál haza nyugovóra. Majd ha eljön az az óra, zenitemnek szent nadírja, halk hangod lesz indulója. Csendcsengettyűd csúcspontjaim fordítója. Mélyponton is égi magas földi létem fordítója sorsomnak Te, Isten-Létbe burkolója. Meztelenségem Lélek-takarója, benned nyugszom nyugovóra, mikor érkezik majd behívója. Szent szavadnak édessége lesz a lelkem hangolója. Felzeng majd a hallelúja. Emberszívnek boldog óda. Akkor csak a hangom hal el. Ezért zengem most előre: Hallelúja, hallelúja, hallelúja…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
