A kommunista hatalmi rendszer bukásával kapcsolatos történelmi események (1989 nyarától, karácsonyig) időrendi táblázatában már most, huszonegy-két év után is sok az egyszerűsítés.
A későbbi jövőben még inkább a leegyszerűsítő megállapítások fognak megjelenni. Röviden annyit fognak nyilvántartani, hogy 1989 novemberében–decemberében megbukott a kommunista hatalmi rendszer.
Ez igaz, de nem ez a valóság.
Lengyelországban még a nyárelő folyamán, (június 4-én és 18-án) a parlamenti választások eredményeként a Solidarność emberei vették át az ország ügyeinek az irányítást. Magyarországon, október 23-án kikiáltották a köztársaságot – a belpolitikát azonban már hónapok óta a kívülről fúvó szelek alakították, sőt 1981-től, a Nemzetközi Valutaalapba való belépéstől érezhető volt a más széljárás. Az NDK-ban, novemberben áttörték a diktatúra 1962. augusztus 13-a óta fennálló jelképét, a berlini falat és elküldték a csudába Honeckert. Csehszlovákiában november 24-én lemondásra kényszerítették a kommunista párt első titkárát, Miloš Jakeš-t (neve magyar fordításban latrinát jelent), december 10-én megalakult az új kormány majd december 29-én leváltották Gustáv Husák-ot köztársasági elnöki tisztségéből. A hónap vége felé Romániában csemegeként kivégezték a Ceauşescu házaspárt – nehogy leleplezze az őt eltávolítók „szekus” érintettségét. A bukott politikai rendszer helyét mindenütt a demokrácia váltotta fel, még Bulgáriában is, pedig oda senki sem figyelt.
Az eseményeket összefoglaló végső megállapítás, miszerint „a bukott politikai rendszer helyét mindenütt a demokrácia váltotta fel”, a múlthoz képest annyiban igaz, hogy az egypártrendszert többpárti rendszer váltotta fel, ami viszonylagosan száz százalékkal demokratikusabb, mint az egy-párti diktatúra vagy hegemónia.
A megállapításnak a demokráciával kapcsolatos része a jövőbe tekintve azonban vitatható. Többek között azért is, mert a demokrácia nem csupán intézményeknek, hanem az elveknek és ezzel összefüggően a gondolkodásnak a rendszere. A többpártrendszer is lehet olyan diktatúra – a többség diktatúrája –, amelyben négyévenként egy napig létezik demokrácia, amikor megválasztják a következő négy év diktátorait. A demokratikus többség kormányzása, ha nem teremti meg a politikai párbeszéd lehetőségének az intézményét, kormánypárti hegemónia.
A rendszerváltoztató fordulatot egyértelműen demokratikusnak nevezni azért is vitatható, mert a kommunizmus bukását egy olyan kelet-nyugati (az 1989. decemberi, Máltai szovjet-amerikai elnöki találkozót megelőző) suttogó paktum tette lehetővé, amelynek értelmében ennek a több mint negyven évig tartó, a nácizmussal mérhető Kelet-európai hatalmi-politikai rendszernek a bűneit senki sem fogja firtatni és elkövetőit senki sem fogja felelősségre vonni.
A háttéralku feltételezése logikailag megalapozott. Azért is, mert a Szovjetunió 1982 óta tudatosan védekezett a megsemmisüléssel szemben. Az amerikai politika pedig tudatában volt annak, hogy a hidegháborúban megépített szerkezeti elemei és a Vall Street érdekeit is kiszolgáló hírszerzői rendszere roggyanhat meg egy nem ellenőrzött összeomlás következtében.
Ahol azonban ilyen, sok áttételen keresztül létrejövő háttéralku létezik, ott nem demokratikus váltásról kell beszélnünk, hanem hatalomváltásról – azaz megszűnt az 1945 februárjában, Jaltában létrehozott kétpólusú világrendszer, aminek a Nyugat volt az egyetlen nyertese és helyébe többpárti rendszer lépett, aminek a nyertesei csak a korábbi nyertesek lehettek. Ezért azoknak is értelemszerűen igazuk van, akik rendszerváltásról és nem változásról, változtatásról beszélnek, noha ez utóbbi lenne a helyes szóhasználat – ha ez történt volna.
Összeurópai viszonylatban is helytálló a demokrácia helyreállításával szembeni kétely, hiszen az egész 20. századi európai stabilitás a hatalmak és a pénzügyi intézetek közötti paktumokon nyugszik – 1920-tól 1990-ig – nem az igazságosságon, a piacgazdaságon és a demokrácián, sőt még az erőviszonyokon sem. A paktum megszületése utáni erőviszonyokat ugyanis maga a paktum hozta létre.
A történelmi, 1989. évi novemberi hónapot lehet, hogy sokan, főleg a balliberálisok november 17.-éhez, a cseheknek a nácikkal szembeni ellenállása emléknapjához, Prágához és Václav Havel személyéhez fogják kötni, akit azon év decemberében – nem érdemtelenül – többször is az egek felé emelt a politika forgószele. Lehet, hogy ez az időmeghatározás módosulni fog és a berlini fal döntögetésének kezdete, 1989. november 9. lesz a meghatározó nap – ez ugyanis népi kezdeményezés volt, nem köthető semmilyen ideológiai- és párt-irányzathoz és ekkor derült ki, hogy a Szovjetunió beletörődött a rendszer bukásába. De az sem volna a valóságtól elrugaszkodott vélemény, ha egy korábbi időpontot nyilvánítanánk történelmivé. Például az első páneurópai pikniket, ami 1989. augusztus 19.-én került megrendezésre, amikor a magyarországi Sopronkőhida és az ausztriai Szent Margit-bánya között, az akkori MDF szervezésében, a nép elsöpörte a kommunista hatalom által létrehozott „vasfüggönyt” és ezzel kivívta a szovjet-hű porosz kommunisták által elnyomott brandenburgi németek tömegei számára a szabadságot, mert akadálytalanul átjuthattak a „nyugaton” élő övéikhez.
Az események időszerinti folyásában – akár tetszik, akár nem – az 1956. október 23. és november 4. közötti magyarországi történések a döntőek. Addig a kevésbé beavatottak Nyugat-Európában, a baloldali értelmiség kelekótya gőzében támolyogva, vagy Olaszországban és Franciaországban akár népi rétegként is még ábrándozhattak a kommunizmus emberi arculatáról, de attól kezdve aligha akadt tisztességes, értelmes, akár baloldali beállítottságú ember, aki azt ne gyilkos hatalmi diktatúraként fogta volna fel. Ha akadt, semmiben sem különbözött a nácikat korábban tudatlanul támogató megtévesztett csürhétől.
A kommunista hatalmi rendszer megdöntéséért kijáró babérokat mégis az 1989. év második félévében tevékenykedő renyhe utókor aratja le – noha néhány kivételtől eltekintve őket korrumpálta leginkább a kommunista rendszer, még, ha a megbuktatásához tettlegesen, pl. kulcs-csörgetéssel is hozzájárultak.
Viszont ha nem következett volna be az 1989/1990. év fordulóján a hatalmi- és szerkezet váltás, semmi reményünk nem nyílt volna ara, hogy szellemi, lelki és fizikai erőnket egy új, egy megváltozott világ értelmes kialakítására használjuk. Az akkori változásnak ugyanis ez az igazi értelme.
A történelmi fordulópontok időpontjának a megállapítása mindig doktrína, azaz élettől elrugaszkodott döntés. Ahogy Amerika, azaz a mai Nyugat India 1492-ben történt felfedezését tekintik az újkor kezdetének, vagy mint 1917. november 7-e (a pravoszláv naptár szerint október 25.-e) az Auróra hajóágyúiból leadott néhány lövés lett volna a világ történelemtudománya által ugyan soha el nem ismert, csak Közép Kelet-európai és a Szovjetunió béli ideológusok által hirdetett legújabb kornak a nyitánya. Az 1989-es év végének az eseményei sem akkor kezdődtek. A kommunizmus bukása magában a kezdetekben leledzik. Nem az eszmében, hanem első áldozatainak az életben maradtak számára hátrahagyott, a lelkükbe zárt üzenetben. Lehet, hogy most is, már 2008 óta a pénzügyi világválság beköszöntétől egy nagy változási folyamatnak az elején állunk, csak még nem tudatosítottuk.
Minden rendszerváltozásnak azonban egy fontos üzenete: feledni nem szabad. Ha feledünk, lehetővé tesszük az ismétlődést.
Duray Miklós, Felvidék.ma
