Benkei Ildikónak, a Magyar Rádió munkatársának előadása az alsóbodoki szórványkonferencián:
Három éve indult útjára a Vasárnapi Iskola mozgalom, amelynek lényege, hogy hétvégeken, szombaton délután és – igény szerint – vasárnap délelőtt foglalkoznak a szórványban élő gyermekekkel a határ közeli településeken élő pedagógusok.
Jelenleg 16 patriumi települést (Mezőtelki, Pusztaújlak, Pósalaka, Felsőderna, Nagyszalonta, Tenke, Gyanta, Bélfenyér, Belényes, Belényesújlak, Magyarremete, Várasfenes, Köröstárkány, Körössonkolyos, Jánosfalva, Kisnyégerfalva) látogatnak debreceni, karcagi, békéscsabai és törökszentmiklósi tanítók és tanárok, összesen félszázan. Munkájukat önkéntes alapon, önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül végzik, a költségeket a Vasárnapi Iskola Alapítvány adományok, pályázatok útján igyekszik számukra biztosítani. (www.vasarnapiiskola.hu)
Látogatunk olyan településeket, ahol működik magyar iskola, bár többnyire csak alsóban, összevont osztályokkal, és olyanokat is, ahol a gyerekek egyáltalán nem tanulnak az iskolában magyarul. Felsődernán tapasztaltuk, hogy nevüket sem tudják „magyarul” leírni: Davidot írt, ékezet nélkül a kisfiú a kézművesfoglalkozás keretében készített képeslapra, Ildikó helyett csupán Ildit a kislány, mert a k betűt nem ismeri. Elgondolkodtató, hogyan és vajon meddig lehet íly módon őrizni a nemzeti hovatartozást. Munkánk célja azonban nem pusztán a hiányzó magyar „írásbeliség” pótlása, nem a tananyag kiegészítése. Gyümölcsözőnek ítélik jelenlétünket a szórvány csaknem színmagyar falvaiban is. Így fogalmazott Lukács Erzsébet, a kisnyégerfalvai tanító néni, amikor a helyi lelkész vendégszeretetét élvezve, vacsora után sorra vettük a Vasárnapi Iskola eredményeit: hogy a gyerekek kevesebb román szót használnak beszédükben, hogy bátrabban mernek megszólalni, majd a tanító néni hozzátette: „És épül az új iskolánk”. „Jó lenne hinni, hogy ez is nekünk köszönhető, de ez aligha lenne igaz” – vetettem ellen. „De igen – válaszolt a tanító néni – eljöttetek hozzánk, mellénk álltatok, és mi mertük követelni jogainkat”.
ELŐZMÉNYEK
A határon túli területeket járva tudomásomra jutottak olyan nehézségek az iskolai oktatás területén, amelyeken – igen áldozatos munkával – segíteni tudnánk önkéntes szerveződés alapján. A végső lökést a terv kidolgozására Czakó Gabi néni, a szentendrei Szent András Általános Iskola énektanárának beszámolója adta, aki Böjte atya hívó szavára, a Székelyföldre költözött, hogy segítsen az ottani kollegák munkájában. Előadásából kiderült, hogy a székelyföldi gyermekek a kis falvakban halmozottan hátrányos helyzetben élnek.
– A család megélhetését a növekvő munkanélküliség fenyegeti. A hagyományosan mezőgazdaságból élő területek tőke híján piacképtelenné válnak, a kisgazdák tönkremennek. A családban szükség van a gyermek munkájára is, s ez még a jobbik eset. A rosszabbikban a családfő az alkoholt választja.
– A kis falvakban működő általános iskolák felszereltsége hiányos, taneszközei elavultak. Gyakran osztott osztályokban tanulnak a gyerekek, ahonnan a továbbtanulás sokkal nehezebb. A felső tagozat általában egy közeli nagyobb településen működik, a gyermek tehát kiszakad családjából, tudása nem állja a versenyt a jobb iskolákból jövő gyermekekével, belép a képbe a román nyelv, amit a színmagyar területeken nem vagy alig beszélnek. Gyakori a bukás, s mivel ottani szokás szerint csak hétévesen viszik a gyermeket iskolába, s a tanügyi rendelkezés szerint, aki két évvel idősebb az iskolai korcsoportnál, nem tanköteles. A magyar kisdiákok jelentős része ily módon kimarad az elemi oktatásból, s többnyire elvész közössége, a társadalom számára.
– Románia gazdasági helyzetéből adódóan a tanári fizetések rendkívül alacsonyak, s ezen a 2005/2006-os tanévben folytatott tanügyi sztrájkok sem sokat segítettek. A tanár kénytelen jövedelmét kiegészíteni iskolán kívüli munkákkal. Aligha várható el tőle, hogy a jelenleginél sokkal nagyobb figyelmet fordítson a gyermekek délutáni, hétvégi és szünidős tevékenységének megszervezésére – a legnagyobb jószándéka ellenére sem. Kivételek persze vannak, akiket a legnagyobb elismerés illet.
A fent leírtak a Székelyföldre vonatkoznak, ugyanis 2005-ben erről a területről volt alkalmam személyes benyomásokat szerezni többszöri ottjártam alkalmával. A segítségnyújtást is szerettük volna elkezdeni, ám a nagy távolság a rendszeres hétvégi kiutazásokat nem tette lehetővé, így került látókörünkbe a Partium, azon belül is a Fekete-Körös völgye.
HOGYAN SEGÍTHETÜNK?
A segítségnyújtásnak több szintjét képzeltem el, amelyek nem feltétlenül épülnek egymásra, párhuzamosan is futhatnak.
1. Vasárnapi Iskola
Pedagógusok indulnának négy fős csoportokban határközeli településekről, négy egymáshoz közeli, határon túli településre, ahol szombat délután és vasárnap délelőtt foglalkoznak a gyerekekkel. (Szállást a helyi plébániák segítségével tudjuk megoldani. Fő támaszunk az Erdélyi Református Egyház, különösen pedig Vetési László, szórványügyi biztos, akinek segítségével előkészítjük a pedagógusok útját, felmérjük a fogadókészséget és biztosítjuk munkafeltételeiket. Ez utóbbit már a helyi lelkész végzi.) A fenti beosztás szerint egy csoport egy hónapban egyszer utazna: a következő hétvégén másik négy ember indulna, tehát havonta egyszer kerül egy emberre a sor. Fontos, hogy az egymást váltó segítők konzultáljanak egymással, hogy a munka folyamatos legyen. Összesen tizenhat fős csoport tehát négy faluban tudná magára váltani a gyermekkel való törődést. Ez volt az eredeti leképzelésem, amelyet az idő fölülírt: jelenleg általában ugyanazok az emberek látogatják ugyanazt a települést, de havonta csak egyszer, legfeljebb kétszer – a helyi igények szerint.
2. nyári táborok
A nyári tábor iskolai szünetben valósítható meg, különösen a hosszú nyári vakációban a vasárnapi iskola keretében látogatott falvakban vagy azokon kívül, akár Székelyföldön vagy Erdély, illetve Románia más területén, például a moldvai csángóknál. Ennek tematikája igen változatos, néhány településen évek óta működik a vasárnapi iskolás tanárok közreműködésével, de ezzel a továbbiakban nem kívánok foglalkozni, mert önálló tanulmányt érdemelne.
3. napközi
A határtól távol eső falvakban célszerű a napközi otthonos foglalkozás megszervezése helyi pedagógus anyagi támogatásával. Így a gyermekek minden délután felkészülnek a következő napi órákra. E program a Dévai Szent Ferenc Alapítvány keretein belül évek óta sikeresen működik, magam Sóváradon láttam megvalósulását Sebesi Ildikó helyi református lelkésznek köszönhetően. Nagyobb nyilvánosságot érdemelne, hogy megvalósítása csekély anyagi támogatáson múlik: havi 20-30 ezer forintba kerülne a pedagógus bére, aminek fejében vállalja a délutáni foglalkozásokat – 2005-ös információim szerint.
4. egyéb kapcsolatok
A gyermekeken keresztül kiépülnek olyan kapcsolatok a felnőtt közösség tagjaival, melyek új távlatokat nyithatnak: kulturális rendezvények, testvér-települési kapcsolatok, kölcsönös látogatási, üdülési programok stb.
5. ingatlanvédelem
Erdélyt járva szomorúan tapasztaljuk, hogy gyönyörű régi épületek, kicsike, értékes parasztházak omlanak össze úton útfélen. Egy részük teljes pusztulása azonban még megállítható az ingatlan megvásárlásával. Az épület rendbehozatalával megóvtuk múltunk egy darabját, s az épület a helyi vagy az itteni közösség szolgálatába állítható.
– A kistelepülésen közösségi házként működhet, ahol például a vasárnapi iskola programja is helyet kap, a kiutazó tanárok szállásra lelnek. Nyáridőben turistacsoportoknak kiadható.
– Nagyobb településen a tanév idején diákszállás működhet benne a kis falvakból érkező diákok számára, akik szüleinek jelenleg bizony a bentlakás megfizetése olykor megoldhatatlan gondot okoz. Nyáridőben szintén turisztikai céllal hasznosítható, megtermelve fenntartása költségeit.
E program költségigényes volta miatt távlati célként szerepel, de hozzáteszem, hogy ezen ingatlanok piaci ára jelenleg még meglehetősen szerény. Nem kellene megvárni, míg a tehetősebb nyugat-európai polgárok felfedezik a táj szépségeit, az ott élő emberek nagyszerűségét, s nagyobb számban célpontul választanák.
VASÁRNAPI ISKOLA – TARTALMI KÉRDÉSEK
A kiutazást vállaló pedagógusok első és teljesen jogos kérdése, hogy mit tanítsanak. Kerültem a program ismertetésekor a „tanítás” szót. Elsődleges célunk ugyanis a településen való megjelenés, a folyamatos jelenlét. Az elmúlt évtizedek kétes magyar külpolitikája miatt a Románia területén kisebbségben élő magyarok nem érezték az anyaországi támogatást. Naivitás lenne azt hinni, hogy a településen megjelenő magyar pedagógus pótolni fogja ezt a hiányt, de végső soron valahol ez a célunk: tudatosítani az ott élőkben, hogy vagyunk, figyelünk rátok, törődünk veletek, segítünk. A „mit tanításnál” tehát első lépésként fontosabb egyfajta biztonság megteremtése elsősorban a gyermekekben, de rajtuk keresztül a szülőkben is, ami a személyes jelenlétben ölt testet.
Következő lépés a gyermekek létszáma, kora és iskolai előmenetele alapján a helyben alkalmazható program összeállítása, amihez természetesen figyelembe kell venni a magyartól eltérő román tanügyi követelményeket. A különböző falvakban dolgozó kollegák tapasztalatai alapján néhány hónap elteltével kezdhettük meg átfogó tervezet kidolgozását, amely támpont lehet a későbbiekben. Ennek kidolgozásában Szabóné Barabás Ágnes, debreceni kolleganőé az érdem.
Mintaként a legelső foglalkozások tervét mellékelem.
A tantervből is kiderül, hogy az „elméleti” oktatást nagyon sok kézművesfoglalkozás egészíti ki. Ám valójában a foglalkozások menete és szintje annyiféle, ahány helyre járunk. Nincs tehát kötelező tananyag, a kolleganők mindenütt a helyi igényekhez, elvárásokhoz, kérésekhez igazodnak, ennek megfelelően állítják össze helyi tanmenetüket. Előfordul például, hogy angolból kérnek segítséget, máshol a gyermekek között erősen sérültek is vannak, akik speciális képzést igényelnek. Nem kis fejtörést okoz a magyarul nem vagy alig tudó román és cigány gyermekek megjelenése a foglalkozásokon, amely egyrészt örömmel tölt el, mert jelzi, hogy a program jó híre a településeken szájról szájra jár, másrészt igen nagy gond, hogy hogyan vonják be őket a közös, természetesen magyar nyelven folyó munkába.
HOL MŰKÖDJÖN A PROGRAM?
A programmal kapcsolatosan mindvégig Erdélyt említem, de kiterjeszthető, és a jövőben szeretném is kiterjeszteni a többi elcsatolt területre is, hiszen Kárpátalja, Délvidék magyarsága sincs könnyebb helyzetben. Felvidék eltérő gazdasági helyzete miatt más megközelítést igényel. Nem hagynám ki a programból, de vizsgálat tárgyát képezi, hogy itt pontosan mire lenne igény.
A PROGRAM CÉLJA
Nagyratörő tervnek tűnik, de szeretnék a programmal eljutni minden egyes faluba, ahol szükség van rá. Célunk, hogy az ottani kisiskolások a hazai pedagógusok segítségével pótolni tudják az iskolai lemaradást, általános magyar műveltségre tegyenek szert, s tudásukat bátran tudják vállalni s kamatoztatni felsőbb iskolába lépéskor. Merjék vállalni múltjukat, származásukat, magyarságukat. Képesek legyenek szülőföldjükön boldogulni. Képesek legyenek idővel a kiutazó pedagógusok helyére állva közösségüket irányítani a megmaradásért mai is hősies küzdelmet vívó helyi értelmiséggel – ahol van ilyen.
Ez utóbbi célkitűzés felvet olyan kérdést is, melyek megválaszolására reméljük sor kerül az elkövetkező években. Generációk nőttek úgy fel, hogy Trianonról, s az elcsatolt területek magyarságáról legfeljebb a családban suttogva elejtett szavakból volt némi homályos ismeretük. Ideje lenne, hogy a tanárképzésbe bekerüljön az elcsatolt részek magyarságának fogalma, az itt élők iránti felelősség érzeten. A pedagógusképzés programjába be kellene vonni a vasárnapi iskolát oly módon, hogy a tantervbe illesztve a hallgatók is társulnának a vidéket járó pedagógus mellé a határ mindkét oldaláról, hogy fogalmat alkossanak a kisebbségi, illetve szórvány lét nehézségeiről, a kis falvak iskoláinak helyzetéről. Elköteleződés csak az ismeretek alapján várható: a nem ismert hiány nem ébreszthet érdeklődést.
Az oktatási célokon túl említést érdemelnek a várható másodlagos eredmények, hiszen a kibontakozó kapcsolatok nyomán nagyobb mozgás várható a határon túli és itteni települések között diáktáborok, üdülések, turizmus szempontjából, amelynek anyagi vetülete vitathatatlan. E tájak szépsége vonzza az embereket, s még erősebb a kötelék, ha ehhez baráti, jó ismerősi kapcsolatok társulnak.
Ide sorolandó a Vasárnapi Iskola mozgalom kilépése az „iskola falai” közül: Tenkén a Református Szeretetotthon idős lakóit is rendszeresen látogatják a békéscsabai kollegák a Jankay Tibor iskolából. Belényesújlakon a falunap aktív résztvevőivé váltak a debreceni pedagógusok. Köröstárkányban a helyi, egykor híres, mára elfelejtett fafestés hagyományának felélesztésében kérik közreműködésünket.
Szintén a munka „hozadékának tekinthető, hogy ajándékba kapott alapítványunk egy 70 ezer kötetes könyvtárat, aTerületi Művelődési Intézmények Egyesületének (TEMI) Zalaegerszegi Könyvtárát, amelynek kötetei a látogatott falvak igényei szerint lesznek szétosztva a sepsiszentgyörgy megyei könyvtár munkatársai jóvoltából, de természetesen bőven jut a többi szórványnak és Hargita megye iskoláinak is.
A PROGRAM INDÍTÁSA
A Magyar Rádió újságírójaként interjú készítettem a bevezetőben leírt áldatlan állapotokról, s erről a kezdeményezésről is, melynek első lépése egy Szentendréről induló három fős csapat nyári tábora volt a székelyföldi Szolokmán, ahol az érdeklődés minden várakozást felülmúlt. A kapcsolat a két település között folyamatos. Vasárnapi Iskola a nagy távolság miatt anyaországból induló csoporttal nem valósítható meg, de a napközi otthonos foglakozás anyagi támogatása és a nyári tábor igen. Felejthetetlen a kiutazó számára egyik-másik ottani iskola, amelyhez hasonló nálunk a szentendrei szabadtéri múzeumban látható. Erről is hoztam fényképeket, a székelyvéckei vagy a mezőtelki osztatlan alsós iskolából, ahol még mosdótálban mosnak kezet tízórai előtt a gyermekek, s az olajozott padló kisiskolás korom tantermét idézi.
A Magyar Rádió debreceni stúdiójának és a helyi lapok segítségével az érdeklődő pedagógus megismerték e kezdeményezést, belőlük alakultak az első csoportok, akik e nehéz útra elindultak. Név szerint is megemlítem az úttörőket: Kaszás Máriát Debrecenből és Nagy Évát Karcagról. Az első sikeres lépések után létrehoztuk alapítványunkat, hogy a program széles körben ismert és támogatható legyen. Internetes honlapunkkal szeretnénk csatlakozni ismert honlapokhoz, a további népszerűsítés reményében.
A honlapunkon (www.vasarnapiiskola.hu) nyomon lehet követni a program előre haladását: mely településekre jutottak el segítőink, s ott milyen tapasztalatokat szereztek. Hol várnak még ránk, hová indulhatnak a vállalkozó szellemű elkötelezett tanárok. (A programban mindvégig pedagógusokról beszélek, de értelemszerűen örömmel veszem azon felnőttek jelentkezését is, akik nem tanári pályán dolgoznak, ha a szívüket hozzák…)
Az anyagi hátteret adományokból és pályázat útján igyekszem előteremteni. Nagy lépést jelentett jótékonysági estünk, amelyet 2008. március 1-jén Karcagon szervezett Szabóné Márkus Szilvia, aki maga is régóta aktív közreműködője a programnak, a mezőtelki gyermekeket látogatja. Neves közéleti szereplőket és művészeket sikerült megnyerni ügyünknek, akik személyes jelenlétükkel emelték az ünnepi est fényét. Részben ennek eredményeként könyvelhető el, hogy a Székesfehérváron megrendezésre kerülő Határok nélkül című est egyik támogatottja lettünk a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a bástyai Vice Alapítvány mellett. Erre a rendezvényre június 2-án kerül sor. Önöket is szeretettel várjuk.
