Az idei év alkalmat adott az Irányi Dánielre való emlékezésre, születésének 200. és halálának 130. évfordulója alkalmából. 1822. február 24-én a történelmi Szepes vármegyében, a mai Késmárki járásban fekvő Toporcán született, és 70 éves korában, 1892. november 2-án távozott az élők sorából. Temetése 1892. november 5-én volt, a Kerepesi temetőben nyert végső nyughelyet. Ő volt a márciusi ifjak egyike, politikus és publicista.
Irányi Dániel Halbschuh Dániel néven született – melyet 1842-ig viselt – egy sokgyermekes evangélikus család gyermekeként. Apja Halbschuh Dániel, anyja nemesszéki Czapkay Zsófia Cecília volt.
A gimnáziumot Eperjesen, Késmárkon és Rozsnyón végezte. Az eperjesi evangélikus kollégiumban bölcsészetet és jogot hallgatott, a magyar nyelvet is itt sajátította el. A joggyakorlatot Eperjesen, a kerületi táblánál, majd 1842-től Pesten végezte. 1844-ben ügyvédi oklevelet szerzett. Egyike lett a főváros legkeresettebb ügyvédeinek.
Ám ez kevésnek bizonyult számára, változást akart, mellyel nem volt egyedül. Érdekelte a politika, lelkesedett Kossuth eszméiért és megtalálta lelki-szellemi társait: Petőfit, Jókait, Vasvárit, Irinyit, a reformellenzék számos alakját.
A Pilvax kávéház lett a törzshelye, ahol lánglelkű barátaival a független Magyarországról álmodtak. Választmányi tagja volt a Teleki László vezette Pesti Körnek, majd az 1847 januárjában megalakult Ellenzéki Kör választmányi tagja lett. Az 1848. március 15-i események egyik fontos szereplőjévé vált, részese volt a 12 pont megszövegezésének.
Irányi Dániel-emléktábla szülőfalujában, Toporcon (Fotó: Felvidék.ma)
1848 májusától az Igazságügyi Minisztérium kodifikációs osztályának titkára lett, részt vett a földhitelintézet alapszabályainak kidolgozására kiküldött vegyes bizottság munkájában, és szerepet vállalt az 1848. évi büntetőtörvénykönyv átvizsgálásában. 1848 júliusától az első népképviseleti országgyűlésben Pest-Lipótváros országgyűlési képviselőjének és országgyűlési jegyzőjének választották.
Szeptemberben belépett az országgyűlés önkénteseiből alakított katonai egységbe és részt vett a pákozdi csatában.
Sáros vármegye kormánybiztosává nevezték ki. A december 11-i vesztes budaméri ütközet után tisztségéről lemondott és Pestre távozott. Kossuth megbízásából azonban visszatért a hadszíntérre, ahol a Mészáros Lázár vezette felső-tiszai hadtest élelmezési biztosaként működött.
A január 4-i vesztes kassai ütközet után követte az országgyűlést Debrecenbe. Tevékenyen részt vett az országgyűlés munkájában, támogatta Kossuth politikáját és fellépett a Békepárt törekvéseivel szemben.
Az 1849. április 14-i függetlenségi nyilatkozat meghozatalakor az országgyűlés jegyzőkönyvét vezette. 1849. április 25-én kinevezték Óbuda-Buda-Pest teljhatalmú kormánybiztosává, amely tisztségét június 5-ig töltötte be.
1849 nyarán a Felvidék egyik kormánybiztosaként az orosz betörés elleni felkelést szervezte. A szabadságharc utolsó napjaiban követte a kormányt Szegedre, szerepet vállalt a nemzetiségi határozat és a zsidóemancipáció elfogadásában. A fegyverletétel után elfogatóparancsot adtak ki ellene, hónapokig Szatmár, majd Bereg vármegyében bujkált. Távollétében halálra ítélték. Bátyja, Irányi István, aki a szabadságharcban az I. hadtest hadbírójaként szolgált, hogy öccse menekülését segítse, a császáriak kezébe kerülve Dánielnek vallotta magát. Az ítéletet csaknem végre is hajtották rajta, életét gróf Szirmay István közbelépése mentette meg.
Irányi Dániel sírja a Kerepesi temetőben, Kallós Ede, Bálint Zoltán és Jámbor Lajos alkotása (Fotó: Wikipédia)
1850 januárjában Stájerországon át Svájcba menekült, majd Párizsban telepedett le, ahol kezdetben tanítással és hírlapírással foglalkozott. Nyelvismerete és publicisztikai gyakorlata folytán az 1849-es magyar emigráció aktív szereplőjévé vált. Az 1859-ben megalakuló Magyar Nemzeti Igazgatóság jegyzőjeként, a magyar ügy képviseletében Kossuth Lajossal Itáliába ment. 1861-től Turinban a Magyar Nemzeti Igazgatóság tudósítójaként tevékenykedett. Az 1866-os események kapcsán Berlinben Bismarcknál tárgyalt, majd visszatért Párizsba. A kiegyezés után, 1868 decemberében tért vissza Magyarországra.
Irodalmi tevékenysége eperjesi tanulmányai alatt kezdődött, ekkor leveleket küldött a Kossuth által szerkesztett Pesti Hírlap című napilapba. Az emigrációja alatt széleskörű publicisztikai tevékenységet fejtett ki: írt a párizsi Siécle–be, az olaszországi Opinione és Alleanza című lapokba.
Emlékiratai és feljegyzései alapján egy párizsi barátjával, Charles-Louis Chassinnel megírta a magyar szabadságharc történetét. 1865-től ismét megjelentek írásai magyarországi lapokban, ahol elsősorban a franciaországi eseményekről tudósított.
Hazatérésétől haláláig tagja volt az országgyűlésnek, kezdetben Pécs, majd 1872-től Békés város képviselőjeként. 1869-ben a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt elnökévé választották. Ő volt a „negyvennyolcasok” kiegyezésellenes, teljes függetlenség-párti békés parlamenti reformtaktikájának kialakítója, amelyet Kossuth több alkalommal támadott. 1884-ban a Függetlenségi Párt és a Negyvennyolcas Függetlenségi Párt egyesülésével létrejött Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke lett.
Az életrajzi adatok keveset szólnak magánéletéről, jelleméről. Ami fennmaradt, hogy a képviselőház leglelkiismeretesebb tagjaként, valamint a legjobb szónokként emlegették. A korabeli iratok szerint „szigorú morálját és tiszta jellemét” még ellenfelei is elismerték. 1886-ban alapító elnöke lett az Erkölcsnemesítő Egyesületnek.
Az idős Irányi Dániel, Ellinger Ede fényképezte 1892-ben (Fotó: Wikipédia)
Eötvös Károly azt írta róla: „Becsületes ember volt, jó hazafi és igaz magyar. Sokat szenvedett elveiért és sohase nyert senkitől semmi jutalmat”. Mindig is különös érzékenységgel viseltetett a kisebbségek sorsa iránt, nem véletlen, hogy élete második felében a teljes vallásszabadság kinyilvánításáért, a polgári házasság elismeréséért küzdött.
Temetése 1892. november 5-én történt a képviselőház költségén, Budapesten, a Kerepesi úti temetőben. Koporsója felett a függetlenségi párt nevében Eötvös Károly országgyűlési képviselő mondott búcsúbeszédet. A Függetlenségi és 48-as Párt 1899-ben határozta el, hogy síremléket állíttat Irányi Dániel sírján. Az 1901-ben elkészült síremlék Kallós Ede, Bálint Zoltán és Jámbor Lajos alkotása. 1904-ben Kallós Ede bronzból és márványból elkészítette a síremléken található bronzszobrok másolatát. Ez a szobor Budapesten, a Károlyi-kertben áll. Békésen a városháza elülső homlokzatán mellszobra látható. Számtalan anyaországi nagyvárosban utca viseli a nevét.
1893-ban Illyés Bálint református lelkész, író, 48-as honvéd emlékező beszédéből rövid kiadvány jelent meg „Irányi Dániel emlékezete” címmel. 2022-ben szülőfalujában, Toporcon emléktáblát avattak fel tiszteletére az evangélikus templom falán.
Forrás: Wikipédia, Magyar Nemzeti Levéltár
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
