Könyvbemutatót tartottak Kassán, ahol Miklósvölgyi János és Szántay Lajos méltatta, ismertette, elemezte Pap Gábor munkásságát és könyvét, A LÉLEK MAGYAR FORMÁI ill. Műveltségünk hat alappillére hat kötetét.
Álljon itt az egyik bevezető előadásból pár részlet, amely meghatározó irányt szabhat gondolkodásunknak, ha ép lélekkel és magyarként akarjuk túlélni korunk sunyi és csábító kihívásait. (mml)
MIKLÓSVÖLGYI JÁNOS BEVEZETŐJE PAP GÁBOR HATKÖTETES MŰVÉHEZ
Műveltségünk hat alappillére
„Álom és ébrenlét határán angyalok születnek. Álom és ébrenlét határán formát ölt a Sátán, és rést keres ajtóinkon. Álom és Ébrenlét határán az ember egyszerre evez a Paradicsom és az Alvilág folyóján. A parton árnyalakok és fénylények állnak, valamennyien személyes ismerőseink: az emberiség művelődés, vallás- és eszmetörténeti hagyatékának szerzői és azok ellenségei. Mi itt élünk, ők bennünk, világuk belőlünk született és általunk létezik tovább. Egyszer mi vagyunk a lapok, ők a ránk írt szöveg, máskor diktáljuk soraikat, s ők követnek, így alkotunk isteni szövetté váló könyvet: az Élet Könyvét – de a Halálét is.
Aki írók, filozófusok, gondolkodók, művészek köteteit beengedi otthonába, jó, ha tudja: nem csak egy történetnek, nem csak egy tanulmányozandó szellemi áramlatnak, nem csak megrendítő, lesújtó és felemelő önvallomásoknak, nem csak magának az Istennek, de démonoknak is ajtót nyit, szállást ad. Minden könyv feltárásra váró sírkamra, melyből az olvasás és megértés pillanatában új Élet támad, miközben egy spirituális küzdelem katonái is előlépnek a lapokról. Ezért nem mindegy, hogy hogyan éljük meg és adjuk tovább az olvasottakat. Vagy egyik, vagy másik sereget erősítjük. A felelősség súlya leírhatatlan. Démonok és Isten között éljük mindennapjainkat. A háború itt zajlik körülöttünk, távol tőlünk és közel hozzánk: bennünk.
Az egyik éjjel, annak legsötétebb periódusában, álom és ébrenlét határán, amikor a szív még érez, de az agy már kikapcsol közvetlen lefekvés előtt megkísértett Hamvas Béla Öt Géniusz című kötete és olvasásra kínálta magát. Engedve a csábításnak a következő gondolataival szembesültem: „Európában a brahmani kasztot ugyan nem, de legalább a brahmani szellemet ösztönszerűleg a spirituálisan legtisztább emberrel, a költővel és a művésszel akarták helyettesíteni. (…) Nálunk ilyesminek még csak jele sincs. Európában néhány világítótorony, itt semmi. (…) Gondolkozásunk olyan értelemben, mint nyugati filozófia, nincs. Az irodalom pedig amennyiben magyar, csupa alapítás. Nincs folyamatos irodalomtörténet, csupán kimagasló emberek éltek, akik között lényeges összefüggés nincs. Mindenki mindig a legelső lépést teszi és ennek a lépésnek nincs folytatása. Nincs rétegződés, gazdagodás, nincs szerves növekedés. (…) Nincs hagyomány.”
Könyveimet, akárcsak a tányérokat és evőeszközöket szétválasztom. Egyik helyen a tiszta, másikon a mosatlan, a szennyes kap helyet. Így fordulhatott elő, hogy Hamvas kötetét visszahelyezve a polcra közvetlen szomszédságában ugyanazon a helyen megpillantottam a rajongó tábora és önmaga előtt hallatlan népszerűségnek örvendő kortárs orgonáló, Varnus Xavér kellően öntelt – „Isten majd megbocsájt, az a mestersége” című – írását. Ebben a puncs és koktél mellé is ajánlható anekdotázó kis füzetben a következő meglátásait olvastam: „Én olyan országban születtem, ahol mindég majmoltuk valamelyik népet: hol a németeket, hol éppen a franciákat, hol Amerikát, de sohasem mertük önmagunkat vállalni. (…) Nálunk csak tükör előtti nemzeti farringatásból és újratemetésekből van túltermelési válság. (…) Ne csináljunk érzelmi kérdést a tényekből: roppant tehetséges, de összeférhetetlen és műveletlen nép vagyunk, Faludyval szólva olyan, amely „halni gyáva, de élni ostoba”. Ne tekintgessünk szenvedélyesen a múltba, hiszen kevés dicsőségünk rejtezik ott.”
E sorok olvasása után az orgonáló írását is visszahelyeztem megfelelő helyére, majd kicsit arrébb lépve egy másik polcon – ahol a tiszta „étkészletet” tartom -, megpillantottam Pap Gábor művészettörténész tanulmányköteteit. Előbb tíz részes értekezését a magyar irodalom gyöngyszemeiről, majd hat elemzését a magyar műveltség alappilléreiről. Hogy is mondta Hamvas? „Nincs folyamatos irodalomtörténet, nincs hagyomány.” De hát akkor mi ez a tíz kötet? Hogy is mondta Varnus Xavér? „Ne tekintgessünk szenvedélyesen a múltunkba, mert kevés dicsőségünk rejtezik ott.” De hát akkor mi ez a több mint ezer év magyar műveltségi hagyatékát átfogó hat tanulmánykötet?
Nem véletlenül mondtam a bevezető elején: a könyvekben ott lakik az angyal, de az ördög is, mindkettő kézjegye a lapokra itatódva tárja fel valódi arcát. Receptjük és forgatókönyvük egyszerű és nehézségek nélkül beazonosítható. Az egyik panaszt szül, ellentétet szít, vagyis lefelé húz, a másik (ha dorgál is) reményt ad, utat mutat, felemel. Az egyik az önkritika, a másik az önvád útjára terel. A különbség: döntő. Utóbbi belső konfliktust provokálva meghasonulást szül, így akár kollektív neurózist okozó sérülést is előidézhet, míg az önkritika segít lefejteni azt az arcunkra évezredek alatt ráégetett, sárból formált hamis énkép-maszkot, mely emberi vonásainkat felismerhetetlenné sorvasztotta.
Amikor tudatosult bennem, hogy a fent idézett (közvéleményre komoly hatást gyakorló) két személy véleménye által nem a szűzlány tisztasága, hanem a luxus-prostituált rafinériája kínálta tömegfogyasztásra szennyes portékáját, és világossá vált az is, hogy a jogosnak és építőnek hirdetett önvizsgálat helyett, sokkal inkább az alávalóság- és semmisség-tudat mérgező magvainak elhintése következett be, akkor fogalmazódott meg bennem a szándék: sárdobálás és sehova nem vezető sértődés helyett értékfelmutatás céljából az 1992 és 2014 között már több változatban kiadott, műveltségünk hat alappillérét tárgyaló kötet-együttest újra az olvasók elé kellene tárni. Immár azonban nem szétszórva az időben évek alatt, lehetőséget nyitva arra, hogy egyes tanulmányok bármilyen okból kifolyólag hiányozhassanak a gyűjteményből, hanem szerves egységként, méltó módon, kemény kötéssel – díszdobozban. Engedélyt kérve és kapva Pap Gábor professzor úrtól, a munka kezdetét vehette. Volna. A feltételes mód azonban nem véletlen.
Az első pillanatokban ugyanis három dologgal rendelkeztem: a szerző elvi beleegyezésével, igen erős tettvággyal és teljesen üres zsebekkel. Márpedig tízmilliós nagyságrend esetében az üres zseb nem a legbiztatóbb előjel. Jómagam azonban mindig is hittem a Kegyelem erejében. És a Kegyelem ismét megmutatta arcát. Alig pár nappal szándékom megfogalmazódása után telefonhívást kaptam Bertalan Péter barátomtól. „Mi jó csinálsz mostanában?” – kérdezte. Mivel focimeccs épp nem volt, így a fontossági sorrendben közvetlen utána következő tevékenységeimet kezdtem sorolni: festek és írok. Kicsivel később azonban a legfontosabb témával is előálltam: Pap Gábor könyveivel kapcsolatos elképzelésemet vázoltam fel Neki. Fellelkesülve azonnal a következőket mondta: „Történjen bármi is, ezt meg kell csinálnunk!” Nem viccelt… Hogy mennyire nem, arra bizonyíték, hogy ma együtt vagyunk.
És itt álljunk meg egy szóra. Álljunk meg egy szóra, mert észre kell vennünk: a mai nap kétszeres ünnep a szerves műveltség világában. Egyrészt azért, mert e világ tartópilléreit bemutató könyvsorozat megszületett és hozzáférhetővé vált. Másrészt ünnep azért is, mert a bennük lévő tanítás tettekké váltódva a mindennapi élet létsíkján is bizonyíthatóan megmutatta hatalmát. Hagyományunk szellemisége ugyanis életre hívja az emberi embert, az emberi ember pedig (ha kell súlyos anyagi kockázatot vállalva) egy embertelen világban is felmutatja és átörökíti e hagyományt. Vagyis segít abban, hogy fennmaradhasson, hogy megnyilatkozhasson.
Csontváry Panaszfal című festményének Életfáján tanyát verő madarak, mint ahogyan népművészetünk szárnyas kis lényei csak akkor tudnak szólni, ha őket éneklésre bírjuk. Éneklésre azonban csak lélekkel lehet rávenni őket. Az anyagvilágban érvényesülő, lélekben foganó jócselekedet – a madár éneke. Anélkül élettelen festékréteg a hordozó felületen, néma relikvia, sírlelet. De amint tettekké válik a tanítás, a madár felébred.
E könyvsorozat megjelenésének támogatásával ez a madár lett felébresztve. Barátom segítsége ezért képvisel felbecsülhetetlen értéket. Csontváry vásznait fuvarosok akarták megvásárolni kocsiponyvának. De a Kegyelem odarendelte Gerlóczy Gedeont, aki az utolsó pillanatban megmentette az életművet. Patapoklosi mennyezetkazettáit bornírt elemek a hideg tél beálltával tüzelőnek akarták használni. De a Kegyelem odarendelte Pap Gábort, aki az elégetés előtti utolsó pillanatban megmentette a Mennyezetre hímzett üzeneteket. Bertalan Péter tette is mentőakció. Ő vélhetőleg nem a végső pusztulás karmaiból ragadta ki műveltségünk hat alappillérének magyarázatát, de a fásult közöny világából – egy ilyen figyelemfelkeltő minőségű és színvonalú kiadvány által – úgy vélem mindenképpen.
Mi az eredménye a fent bemutatott segítségeknek? Az imént már említett Patapoklosi mennyezet fog válaszolni. Annak egyik – a Holdat és Vénuszt ábrázoló – részletét, vélhetőleg a judeo-krisztiánizmus zsidó elemeit felerősítő import-kálvinizmus térhódításának idején fekete színnel átfestették, míg a hétbolygó rendszer többi képviseletének ábráját érintetlenül hagyták. A Hold és a Vénusz együttesen Szűzanya szimbólum. A cél világos: a Krisztust-szülő minőség befeketítése, és hatástalanítása. Méghozzá fekete színnel. A fekete mágia tipikus esete. Csakhogy e sötét, antikrisztusi művelet nagyon úgy néz ki, nem érte el célját. A fekete festék idővel ugyanis egyre inkább elhalványult, olyannyira, hogy napjainkra a lefedni kívánt minőség mind tisztábban és tisztábban válik láthatóvá. Hogyan lehetséges ez? A folyamat egyrészt minden bizonnyal magyarázható kémiai törvényszerűségekkel. De engedtessék meg, hogy én mást is gondoljak a tisztulási folyamat okairól. Gerlóczy Gedeon nem kárhoztatta a fuvarosokat, Pap Gábor nem jelentette fel az értékrombolókat, Bertalan Péter pedig nem kért számon senkit, hogy egy ilyen jelentős szellemi eredmény együttes megjelentetését ezidáig még senki sem vállalta. Hanem a tettek mezejére léptek és jót cselekedtek. Mit üzentek ezáltal számunkra Patapoklosi példájánál maradva?
Azt, hogy nem a sötét színt kell lekaparni, hanem az alatta lévő világosat kell erősíteni. Tettekkel, ha úgy tetszik életpéldával. És akkor a sötétségen átragyog a Nap, Fénnyel itatódik az Árny. Milyen tanulság következik ebből? Az, hogy az Égig Érő Fát is öntözni kell.
Mert ha kiszárad, akkor halottá válik, és így a Halál fája is az Eget fogja ostromolni, átjárási lehetőséget biztosítva a sötétség erőinek az Ég világába. E célt szem előtt tartva gondoltuk úgy Barátommal, hogy a tanulmánykötetnek mindenképpen meg kell jelennie.
A fent leírtak alapján az újrakiadás oka és célja tehát nem elsősorban az volt, hogy a nemtelen hangokat cáfolja. Hanem sokkal inkább az, hogy porba rugdosott méltóságunkat és tartásunkat visszakapjuk. Hogy visszatalálva szellemtörténeti hagyatékunkhoz biztos erkölcsi alappal rendelkezzünk, mely megingathatatlanná tesz az igazság felismerésének és képviseletének kérdésében egy olyan világban, ahol ipari méreteket öltött az ember megvezetése, a tudat manipulálása.
(…)
Harari – aki a Világgazdasági Fórum elnökének főtanácsadója is egyben– úgy véli, hogy a robotizált emberek Istenekké válhatnak, miközben meggyőződéssel vallja: az emberiség nem csak hogy hamarosan túl lesz a Biblia Istenén, de Krisztus második eljövetelét sem kell megvárnia, hisz a halál kérdésének megoldása, immár laboratóriumokban is kivitelezhetővé válik. És, hogy milyen szinten játszik szemérmetlenül nyílt lapokkal a történészprofesszor, arra az emberiségnek címzett alábbi gondolatai világítanak rá leginkább: „Az ember egy báb, amelyet az algoritmus manipulálni és érzelmileg befolyásolni képes. Az elmúlt húsz évben a világ legokosabb emberei és a világ legjobb technológiája azon a problémán dolgozott, hogyan lehet az embereket feltörni és irányítani a képernyőkön, okostelefonokon keresztül. (…) Ez lesz a Homo sapiens utolsó generációja.”
Jól érzékelhető tehát: a visszaszámlálás elkezdődött. A Homo Sapiens utolsó generációjának víziója ugyanis világosan jelzi: bizonyos egészen sötét erőterek számára a gondolkodó, értelmes, bölcs ember kiiktatása a végső cél, így hozva létre egy értelem és érzelem által már semmilyen formában nem kontrolált, és kontrolálható – feleslegessé és haszontalanná váló – emberiséget. De ki is valójában a felesleges, és haszontalan szereplő posztmodern korunkban a negyedik ipari forradalom sötét prófétái szerint? Aki nem szervesül a géppel, vagyis aki nem adja fel lelkét. Vegyük észre: a huszonnegyedik órába léptünk… Ezek tényleg itt vannak közöttünk, a második teremtés sárból formált lelketlen agyaglényei cinikusan hívogatva minket itt járják fejünk felett amorf haláltáncukat, immár levetett maszkkal, a kifejlés teljes állapotában, névtábláikat véres kardként fölényes magabiztossággal maguk előtt hordozva. És a társadalom döntő többsége, mint megbabonázott béka néz előre az üst aljáról, miközben nem érzékeli, hogy nem kellemesen melegedő termálvízben, hanem egy alágyújtott fazékban ül sorsa beteljesülését buta közönnyel várva.
Jó lesz, ha megértjük. A fazékba már akkor be lettünk ültetve, amikor a Stanzákban Raffaello még ugyan az emberi ember nyomait örökül hagyó, Róma falai alatt kegyelmet gyakorló Atilla-képet hagyta hátra az emberiség számára, ám a pápai lakosztály közvetlen szomszédságában – a Sixtus-kápolnában – Michelangelo ecsetje által tolmácsolva szinte ugyanabban az időben már testet öltött az ördögi terv: Krisztus száműzésének szándéka a Vatikán szakrális teréből, majd léptéket váltva az emberi világból. Nem véletlenül mondta Nietzsche „Az Antikrisztus” című jegyzetében a reneszánszról, hogy az nem volt egyéb, mint teljes frontszélességben megvívott, ösztönvezérelt zsenialitással végrehajtott kísérlet a kereszténység megdöntésére, ráadásul annak centrumában. Addig tehát, amíg a reneszánsz a központot támadta, a manipuláció eszközeként működő mesterséges intelligencia pedig az Istenről leválasztott, így nyomorultul magára hagyott ember központi idegrendszerét sebzi halálra.
(…)
Tényleg nem érzékeljük, hogy kereszténynek és európainak mondott identitásunkkal egy olyan kifutott vonatra akarunk felkapaszkodni, mely loholásunkat folyamatosan ösztönzi, de felvételünket már-már cinikus nyíltsággal tagadja meg? Tényleg nem látjuk, hogy felkapaszkodásunk előtti utolsó másodpercben a vonat mindig rágyorsít, majd biztonságos távolságból ismét visszafékez, hogy újbóli közel kerülésünk alkalmával megint csak rágyorsíthasson? Valóban nem idéződik fel e méltánytalan csiki-csuki játékot látva a hal kifárasztásának horgászok által előszeretettel alkalmazott technikája?
(…)
Nem lehet, hogy napjaink embertelen és istentelen eseményeiért mi magunk is felelősek vagyunk?
De értsük meg jól: mindazok, akik viszont színpadias koreográfiák mellett héber alapok elfogadását szorgalmazva hirdetnek kereszténységet, és vesznek szájukra, valamint tűznek transzparenseikre Krisztusi jelmondatokat akár az egyház, akár annak tanítását, ha csak a reprezentáció szintjén is elfogadó politikai garnitúra képviselőiként, azok voltaképpen nem tesznek mást, mint elvegyülve a Praetorium alantas tömegében igenis „feszítsd meg-et” ordibálnak. Ezt vagy megértjük és teszünk ellene, vagy ha nem, akkor a kereszténység hóhéraivá válva kirúgjuk a széket a Krisztus által meghirdetett evangéliumi tanítás szellemisége és lelkisége alól.
(…)
Léteznek az emberiségnek nagy pillanatai. Szent Ferenc Naphimnusza, Michelangelo Pietája és Mozart Requiemje ilyen megrendítő pillanatokat szül, hisz segítségükkel az áthatolhatatlannak tűnő masszív felhőréteg mögül egyszer csak átdereng a Nap fénye. És, most ismét egy nagy pillanat. Annyi balszerencse közt és oly sok viszály után, annyi megtaposást és gyalázkodást követőn a magyar műveltség hat alappillérének feltárásával ismét felragyog a Fény, jelezve: igenis jelen van az ember az embertelenségben, Isten pedig az embertelenség útjára tévedt-terelt emberiségben.
Meggyőződésem, hogy e sorozat nem csak a magyar, hanem az egyetemes művelődéstörténet legfajsúlyosabb és legjelentősebb hagyatékának része, megjelenése pedig műveltségünk normandiai partraszállása. Normandiai partraszállásról beszélünk? Di miért e militáns párhuzam? A válasz egyszerű: mert hadművelet színtere életünk. Miről is van szó valójában? Nos, amennyiben felismerjük, hogy információs és technológiai cégek, valamint a virtuális valóság csendesen agresszív támogatásával miként állnak hadrendbe azok az eszközök, melyek alapvetően életellenes küldetést beteljesítve az embert kivetkőztetik méltóságából, akkor azt is meg kell értenünk, hogy pozíciókat foglalva minden bizonnyal pusztító, sötét, parazita erők csapatösszevonása zajlik szemünk láttára. Márpedig csapatösszevonást általában támadás szokott követni.
Az emberiség története, háborúk története – állapítottuk meg az imént. De ez most egy sorsdöntő ütközet. Itt ugyanis az emberi lélekről van szó, az emberi lélek a tét. Ha az vereséget szenvedve elesik, sáremberek és gólemek otthona lesz Földünk. Azok viszont már nem képviselnek emberi minőséget, azok már nem kegyelmeznek az embernek.
A Jelenések könyve szerint az utolsó időkben emberarcú rovarok serege fogja kínozni és gyötörni a Föld lakosságát. Az utolsó idők minden jel szerint még nem jöttek el, de ezen emberarcú rovarok előőrse azonban már megjelent világunkban. Köztünk vannak, és bár mint jelmezbálba készülő előkelőségek felöltötték ugyan emberarc-maszkjaikat, de gondolkodásukban már félreérthetetlenül követik a parazita rovarok által kódolt mintákat. Élükön még nem Abbadon, a Vesztő áll, hanem csak Machiavelli és XXI. századi fegyverhordozói. Jelenlétükről a figyelmeztetést folyamatosan kaptuk és kapjuk a történelem folyamán. Ám eddig nem figyeltünk, és olybá tűnik, ma sem figyelünk a jelekre. Pedig Giotto, Blake, Enzor, Kafka és Csontváry nem hazudtak akkor, amikor feltárták arcát ennek az egyelőre még báb-állapotú ember-rovar hibridnek, az örök uralomra pályázó Shylocknak. De nem hazudott Donatello sem, amikor szándékát leleplezve Juditja nem Holofernészt, hanem Krisztust fejezte le Firenze főterén.
Mindezek tükrében joggal aggódhatnánk a reménytelenség kínzó érzésétől gyötörve. Túlságosan sötét az ár, és túlságosan erős a sodrása – gondolhatnánk. Csakhogy egy dolgot nem feledhetünk: a csapatösszevonás a Fény oldalán is kezdetét vette.
Ezt az egységbe rendeződést hivatott tanúsítani Pap Gábor hatkötetes tanulmány-együttese, mely e tanúságtétele okán mindenféle túlzás nélkül nevezhető korszakos jelentőségűnek.
Fegyverből templomot formáló, vagyis életellenes célra is használható eszközökből az Élet otthonát építő betyárok, tulajdon vérével nem csak saját gyermekeit, de az ellenséget is tápláló pelikánok, gyógyítást és nem hódítást hirdető orvos szentek, szeretet-alapú teremtéstörténet szózatát zengő templomi kazettás mennyezetek, egy törvénytelenné és kaotikussá váló világban a teremtett világ kozmikus összefüggéseit, vagyis törvényt és rendet tolmácsoló győztes fejedelmek és Égbe Ragadottak jelzik: van remény, hisz a Világosság Serege is felsorakozott az emberiség védelme érdekében. E sereget vezető fénylények pedig Velemér szakrális terében már 1377-ben talajt fogtak, amikor a templom ember formájú ablakain csendes természetességgel bekérezkedve megjelentek földi világunkban. És kételkedhetünk-e erejükben akkor, amikor pontosan tudjuk, hogy Fénybe öltözött valójukat maga az Igazság Napja küldte, küldetésüket a Világ Világossága felügyelte.
Gondolatsorunk végéhez közelítve egy kérdést – egy nagyon szép történet parafrázisa által – még mindenképpen meg kell beszélnünk. A következőt: az ember fizikai és lelki értelemben is lábnyomot hagy maga után élete során. Fizikai értelemben akár a tenger fövenyén, vagy a sivatag forró, száraz porában, lelki értelemben pedig az arra hivatottak segítségével a műveltség lenyomatait átörökítve. E két lábnyom – ember és műveltsége – egymás mellett halad az idők folyamán, egymást segítve, támogatva; – elválaszthatatlanul. Századokon, ha kell ezredéveken keresztül. De nagyon fontos! Napjaink igencsak sekélyes szellemi-intellektuális állapotára hivatkozva állítsanak bármit is cinikus rosszakaróink, az értelem kollektív lefokozódása nem azért következett be, mert őseink által ránk örökítetett műveltségünk magunkra hagyott volna minket. Mert hiába nem ismertük fel egy idő után annak támogató útmutatásait, azaz hiába láttunk magunk mögé tekintve az út legnehezebb szakaszain immár csak egyetlen lábnyomot, mindez nem azért történt, mert szellemtörténeti hagyatékunk kihátrált volna mögülünk. Épp ellenkezőleg.
Azért láttunk csak egyetlen lábnyomot a legnehezebb időkben, mert a hátán cipelt minket. Ezt soha ne feledjük, állítson bárki, bármit is. Mert ha nem így lenne, most nem lennénk itt, de már a történelem színpadáról is távoznunk kellett volna.
A leépülés legfőbb oka az, hogy az általános relativitás korában a relativizálás vált általánossá. Ennek a relativizálásnak (amely egyébként a parazita-alapú tudatáthangolásnak egy formája) jól kiképzett képviselőiről és azok stratégiájáról fentebb már hallhattunk. Nos, ennek a relativizálásnak és mindent megkérdőjelező alapállásnak lett eredménye az, hogy egyre nagyobb számban tagadtuk meg, vagy adtuk fel múltunkat. Ugyanúgy, mint ahogyan próbálják Krisztust kivonni a rendszerből, szándékoznak meg lehámozni múltunkról a szkíta örökséget. Ne tagadjuk: komoly sikerrel. Pedig a cél világos és egyértelmű: a múlt megkérdőjelezésével, majd elhiteltelenítésével kirántani az erkölcsi talapzatot egy Krisztus-követő műveltség lába alól, így biztosítva teret, ha úgy tetszik pozíciófoglalást a sötét erők számára. Ahol pedig a sötétség eluralkodik, ott a leépülés tapinthatóvá válik. Az értékek elhiteltelenítése és a múlt áthangolása vezetett tehát e korántsem üdvös létállapotig. Ennek nyomait tapasztaljuk ma hazánk kulturális és politikai közéletében, valamit társadalmában egyaránt. De mindazok, akik hittek e hazug retorikának, csak egyet gondoljanak át, amely rámutat a vádlók és elhiteltelenítők álságosságára és hazugságára.
(…)
De ne feledjük porrá csak a sár és a sárember válik, az a létforma, melyet, ha sokat éri a napfény, nem töltődik általa, hanem kiszárad. A mi utunk azonban más. Más, mert mi nem porból, hanem Isten lelkéből lettünk és nem porrá leszünk, hanem Égbe ragadott Lélekké válunk Isten oldalán. Minket az különböztet meg a sárembertől, hogy arcunkat nem a Nap, hanem az Igazság Napja világítja be.
Ám ahhoz, hogy az Igazság Napjának fénye termékenyítő erővel legyen képes hozzánk eljutni, mindenképpen tisztán kell látnunk pozíciónkat, hogy pontosan érzékeljük a ránk rótt feladat irányát és nagyságrendjét. Ezért meg kell értenünk:
mivel múltunk elhiteltelenítésével és kultúránk lefokozásával hovatartozásunk felismerésének képessége, vagyis hagyományunk gyökérzete lett elrágva, ezért mára beteggé, sorvadttá vált műveltségünk Életfája.
Itt tartunk ma, egy elrágott gyökerű hagyomány félárva társadalmaként, miközben ez az állapot határozza meg jelenkorunk közéletét is. Ilyen körülmények és feltételek mellett aligha meglepő, hogy fertőző, rothadt gyümölcsök is megjelentek életterünkben, olyan gyümölcsök, amelyek sebes fertőzéseket ejtenek rajtunk. A sebeket azonban nem a bosszú hivatkozási alapjaként kell megélni, hisz a sebek múltunk tükrei és jövőnk gyógyszerei – vagyis lehetőségek, amennyiben felismerjük és helyén kezeljük azok okait és okozóit.
E felismerést igénylő, ám súlyosan labilis élethelyzetben, és vészesen meggyengült immunrendszerű társadalmi rendszerben érkezett meg hozzánk Pap Gábor „A lélek magyar formái” címet viselő tanulmány-sorozata, mely kimutatva Őseinkhez, a Világmindenséghez, Istenhez, és annak Fiához, Jézus Krisztushoz vezető valódi kapcsolódási pontjainkat, hagyományunk Életfájának gyökereit gyógyítja úgy, hogy utat mutatva a magyarság több mint ezer éves művelődéstörténeti horizontján vezeti végig az olvasót.
Mindazok pedig, akik előítéletmentes, nyitott szívvel közelítenek e szellemtörténeti hagyatékhoz, megrendítő felismerést tehetnek: ráébredhetnek arra, hogy azok az ecsetnyomok, melyek Velemér Anjou-kori templomában, vagy éppen a Szamoshát egy apró kis szent hajlékának mennyezetén évszázadokkal ezelőtt útjukra indultak, a mindenkori jelen emberében folytatják küldetésüket, bennük „íródnak” tovább.
(…)
Ám Krisztus keresztútja során – Jeruzsálem asszonyaival való találkozása alkalmával – önmagát élettel teli zöldellő faként meghatározva, testét és vérét pedig az utolsó vacsorán felajánlva, felülírta Jahve életellenes tiltó rendeletét, és közel engedte Isten teremtményeit önmagához, vagyis ahhoz az Életfához, melynek gyümölcséből éve, az Örök Élet lehetőségét nyitotta meg az emberiség számára. Az emelkedés feltételei tehát immár adottak.
Éljünk hát e lehetőséggel abból a célból, hogy a Krisztusi útra rátalálva egy ragadozó-parazita világban is megmaradhassunk embernek.
És ha ennek az emberként való megmaradásnak most az a feltétele, hogy megsebzett hagyományunkat a hátunkon hordozzuk, akkor ne habozzunk: feltétel nélkül hajtsuk végre ezt a feladatot, mert aki e hagyományt a vállára veszi, az egyben Krisztus keresztjét is segít hordozni, és aki e hagyományt beengedi otthonába, az az Üdvözítőnek is kaput nyit.
Pap Gábor művészettörténész a tanulmánykötetek megírásával és Bertalan Péter a tanulmánykötetek közzétételével ezt megtette. Kövessük példájukat, tegyük hát meg mi is, hogy gyermekeink e hagyományt megélve ne a Sibylla- és próféta-démonok által felmutatott alvilág folyójába, hanem a túlélést jelentő Élet Vizébe merítkezhessenek meg. Ne csak ma és holnap, hanem mindörökkön örökké” – mondta Miklósvölgyi János.
(mml/Felvidék.ma)