Az utolsó napon, április 30-án néztem meg a Kunsthalleban, a méregdrágán felújított szocialista hodályban, egykori fedett uszodában a Privát nacionalizmus c. kiállítást, mely március 27-én nyitotta meg kapuit. Aznap több helyen is jelenésem volt, így akkor nem nézhettem meg. Most tehát pótoltam mulasztásomat. Elzarándokoltam a kiállításra.
A látvány rettenetesen elfárasztott, mert zömmel nem művészetet, hanem csak tapogatózást láttam. A legtöbb esetben sem a nacionalizmus bírálatáról volt szó. Hacsak nem az volt az, hogy magyarul egy fia feliratot sem láttam, holott szlovákiai magyarok és magyarországiak is együttműködtek a kiállítás létrejöttében. 68 művet állítottak ki. A katalógus, melyet erről az eseményről kiadtak, nem praktikus. A3-as formátumú. Az ember nem tud vele mit kezdeni és könnyen összegyűri.
A Private Nationalism című képzőművészeti projekt a Közelítés Művészeti Egyesület szervezésében 2013 és 2015 között valósul meg. A program egy nyolcfős nemzetközi kurátori testület szakmai irányításával jön létre, és tizenöt ország negyven művészének részvételével valósul meg.
Szándéka szerint, az összeférhetetlenség különböző formáit kívánta bemutatni. Elsődlegesen ez egy utazó kiállítás, melyet hat országban állítanak ki. Széles spektrumú, mert a vizuális művészettől, installációktól a festészeten, fényképészeten, vagy hanginstalláción keresztül közelítené meg a témát. Feltételes módban kell fogalmaznom, mert ezt a legjobb szándék mellett sem tudtam kiolvasni a kiállított alkotások zöméből. Egyes esetekben kétségbe kell vonnom, hogy alkotásokat látok.
Először Prágában mutatták be. A következő állomás Kassa volt, majd Pécs következik, azután Drezdába, utána Krakkóba vándorol és végül Berlinben, majd Debrecenben is láthatják. A K13 – Kassai Kulturális Központok (Košické kultúrne centrá) szervezete készítette ezt elő az érsekújvári Kassák Intermediális Kreativitás Központtal és a pécsi The Approach Art Association szervezetével.
„A programsorozat közép-európai perspektívából közelít a nacionalizmus problémájához; ennek eszközéül a kortárs képzőművészet kritikai, társadalmi-kulturális folyamatokra, konfliktusokra reagens attitűdjét kívánja alkalmazni.” – olvasom az egyik ismertetőben. Ez világos beszéd, ugye?
Az épület előtt hullámpléhen térképféle. Tartóoszlopai fele a földön ledöntve fekszik. Már kedvem volna felállítani, de azért inkább megkérdezem. Kiderül, nem a híres kassai szél döntötte le, hanem a mű így tökéletes. A felületen feltüntetették, milyen népcsoportokat telepítettek és hány embert semmisítettek meg 1938-53 között. 50.000 csehet üldöztek ki a Szudéta-vidékről (1938) és 2.478.000 lengyelt (1939-45), 6 millió zsidót semmisítettek meg (1941-45), 30.000 csehet (1942-44), 2 millió lengyelt „repatriáltak” (1944-46), 482.000 ukránt Lengyelországból (1944-46), 600.000 magyart huroltak el malenykij rabótra (1945), 7 millió németet telepítettek ki Lengyelországból (1945-49) és 3.600.000-et Csehszlovákiából (1945-46), 350.000 olaszt Jugoszláviából (1945-53), 40.000 magyart a Szudéta-vidékre hurcoltak (1946-47), 150 ezer lelket telepítettek ki (1947-50) és 33.000 fehéroroszt Lengyelországból. Kis híján 17 millió ember sorsával „sakkoztak”. Töredelmesen bevallom, hogy ez az egyetlen alkotás, mely megnyerte tetszésemet.
Amint belépünk az ajtón, a földön egy volt csehszlovák, illetve jelenlegi cseh zászló hever. Van, aki rálép, van, aki nem. Ez valamilyen nacionalizmus-teszt kíván lenni? De mitől alkotás egy zászló a földön?
2 méteres körben „csehszlovák költők” kezének gipszmásolata. Közelebbről megnézve, 5 cseh (Biebl, Březina, Halas, Nezval, Šrámek) és egy szlovák poétáé (Pavol Országh Hviezdoslav). Akkor értem, ha a csehszlovák nacionalizmust kívánja szemléltetni. De a költők levágott kezéhez ennek vajmi kevés köze van.
A száraz medencében kis plasztikák hadserege. A falon térkép, melyen azonosíthatom az egyes szobrocskákat. A Kis Varsó művészcsoport játéka a The Battle of Inner Truth (Harc a belső igazságért) a magyar köz-, és magángyűjtemények kisplasztikai anyagát vizsgálta az agresszió szempontjából.
Olyan művekét, amelyek szerintük mélyrehatóan elemző és érzékletesen láttató módon írták le az agresszió mintázatait. Militáns témákat és hadi cselekményeket ábrázolnak. Többek között Kisfaludi Stróbl Zsigmond, Varga Imre, Zala György, Beck O. Fülöp és Sidló Ferenc munkáit láthatjuk a 71 alkotás között. Érdekes, de különösebben nem érint meg. Túl sok szobor egymás mellett, nehéz megtalálni benne a logikát. Fél napot nem fogok ezzel eltölteni. Gondolom, más sem.
Borsos Lőrinc munkája a Játszótér (2013) öt darabból áll: nem valódi terep, kirúgás, lesállás, a pálya cseréje, magas labda. Majd Oláh Mara két képe előtt állok meg. A kenyérféltésen (2013) a következő szövegek: „Nem szeretnék a helyedben lenni. Nem félsz? Az Istentől? Te harácsoló rabló. (…) És még ránk, cigányra mondod, hogy rabló?” Tovább megyek, mert én sosem harácsoltam és a cigányokra sem mondtam ilyet. Ez nem nekem szól. Annak, akinek szól, az sohasem fogja látni.
Nézem az egyik filmet. Erdőben szaladgáló gyermek szólongatja anyját. Az nem válaszol. Csak szomorúan áll. Majd az anya szólongatja fiát, de az bujkál. A fiú fák törzsét szorongatja és beszélget velük. Nem akarja itthagyni őket. A végén lövéseket hallunk. Az anyán látjuk, tudja, fiát lelőtték. Nem tehet semmit. Mi sem. Mark Ther: Pflaumen (Szilvák, de lehet Fatuskók is; 2011) c. alkotása 15:31 percig tart.
Inkább lemegyek az alagsorba. Egy szűk folyosón videót nézek. Áporodott szag terjeng mindenütt. Az épületet úgy látszik rosszul szigetelték. Az egyik videón egy fiatalember bronzszobrokat nyalogat nagy odaadással és alapossággal. Štúr szakállát és Hlinka állát. Nyilván az együgyű néző elszáll a gyönyörűségtől, hogy így leleplezik, lenyalják, kinyalják magukból a nacionalizmust. A videó alkotója Matej Kaminský és címe Nemzeti szenvedély (2013). Ezt akár órák hosszat is bámulni lehet. Bűz van, inkább erről az élvezetről lemondok.
Radovan Čerevka egy 19. sz.-i brüsszeli szökőkutat helyezett blokád alá. Fából épített erőddé alakította át. Martin Piaček egy nyitott ciklust mutatott be A szlovák történelem legkínosabb eseményei 2007 óta. Tiso és Hitler találkozásával kezdi 1939-ben.
A magyar Országgyűlés makettje áll egy asztalkán romos állapotban. Percenként megindul a vibrátor és földrengést okoz. A homok meg hullik a földre.
Kitántorgok a tárlatról. A pénztárnál képeslapokat is lehetett vásárolni, melyeket Húshegyi Ádám és Gábor készített felvidéki emlékműveinkről. Sobieski párkányi szobra, a nagykaposi turul, nagytárkányi Mátyás király, az udvardi kitelepítettek és meghurcoltak emlékműve, ipolynyéki Szent István és így tovább. Egy szép sorozat, mely arra döbbent rá, hogy e köztéri alkotások színvonala nagyon egyenetlen.
A kiállítás végén megvilágosodtam. Ez a modern reagens attitűd leplezi le a privát nacionalizmust. Bevallom, nem tudtam meg, milyen a nacionalizmus, ha privát. Pedig egy jó fél órát tanulmányoztam a kiállított tárgyakat. Most jut eszembe, nekem is nyalogatnom kellett volna a szobrokat, hogy valamit megértsek?
A katalógusban Húshegyi Gábor igazít el, hogy ez a tárlat három koncepciózus részre tagolódik: geopolitika, hatalmi helyzetek a politikában és történelemben (van különbség?) és a privát nacionalizmus. A kiállítás nemzetközi alapot kíván szolgáltatni egy olyan vita számára, mely a politika és művészet kapcsolatáról szólna. A hatalom művészetéről, a művészeti aktivizmusról és a művészet hatásáról a társadalmi folyamatokra. Remélem, Tisztelt Olvasóim is így gondolják!
A kiállításról készült képeket megtekinthetik a képgalériánkban.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
