Talán a halhatatlanságnak egy, a földi világra vetülő árnyéka az, amikor valakit nemcsak hogy nem felejtenek el, hanem évekkel a halála után is jó szívvel emlegetnek, mintha még itt lenne. Amikor ott van a gondolatokban, a döntésekben és a „mit szólt volna Erzsi ehhez?” kérdésekben. Amikor nemcsak emlékeznek rá, hanem tovább is viszik azt, amit épített.
Pogány Erzsébet pontosan így maradt velünk. Eleinte úgy tűnt, hatalmas űr marad utána a felvidéki magyar közösség életében. Aztán lassan ráébredtünk: nem ürült ki körülöttünk a tér. Sőt.
Annyi mindent hagyott hátra – intézményeket, szemléletet, emberi kapcsolatokat, a tőle megszokott tempót és dolgos szellemiséget –, hogy ma is hatással van ránk.
Fizikailag nincs itt, de a munkában, a szívós kitartásban és a közösségért vállalt felelősségben továbbra is jelen van. És erre a ma végletesen feje tetejére állt világban nagyobb szükségünk van, mint valaha.
A Felvidék.ma hírportál szó szerint köré szerveződött: a 2001-ben létrehozott Szövetség a Közös Célokért társulás (melynek haláláig igazgatója volt) egyik „mellékprojektjeként” indította el Szlovákiában az első magyar hírportált 2005-ben.
A felvidéki magyarságnak – mondta – saját hangra van szüksége, saját tükörre, ahol nemcsak híreket olvasunk, hanem azt is láthatjuk, kik vagyunk.
Ő maga soha nem kereste a rivaldafényt. Inkább a háttérből szervezett, hívott, segített, ösztönzött. Gyorsan, hatékonyan, szinte varázslatosan. Akivel együtt dolgozott, az tudta: ha Erzsi azt mondta, „megoldjuk”, akkor már csak az volt a kérdés, hogy mikor.
Volt benne valami anyai. Nemcsak a szó szoros értelmében, hanem abban a mély, őszinte gondoskodásban, amellyel a közösséget – a közvetlen munkatársaktól a tágabb környezetig – óvta. Nem elégedett meg félmegoldásokkal. Nem hagyta, hogy lankadjon a lelkesedés. Ha kellett, ő maga lett a motor, a fáklya, a példa. Az utolsó pillanatig, mert még közvetlenül a búcsú előtt is arról beszélt, hogy folytatni kell.
2026-ban már ott tartunk, hogy a Pogány Erzsébet-díj nem csupán egy emlék, hanem élő üzenet: vannak még, akik vállalják ezt a sorsot.
Akik folytatják. Akik nem kérnek érte köszönetet, csak teszik a dolgukat, mert tudják, hogy a felvidéki magyarság nem adhatja fel a megmaradásért, a méltóságért és a jövőért folytatott küzdelmet – amelyek mindegyike nap mint nap annyi kihívással szembesül.
Nyolc év telt el. A portál él, a társulás él, a közösség emlékezik. Egyik sem könnyű, és néha könnyek nélkül sem megy.
De akármilyen nehéz is időnként, él bennünk az a csendes bizonyosság, amit Erzsi hagyott ránk: érdemes.
Érdemes küzdeni, érdemes szervezni, érdemes hinni abban, hogy a mi dolgunk nemcsak a múltra emlékezés, hanem a holnap építése is. És a kettő között néha „csak” a láng őrzése…
szd/Felvidék.ma
