Alább részleteket olvashatnak Lőrincz Sarolta Aranka Hétköznapi hazaszeretet című könyvéből, Beszéljenek az akkor élt szemtanúk.
Alagútban
Fényes nappalból zordon éjbe fut velünk a füstös, dübörgő vonat,
Mint sárkánygyomor, elnyel az alagút, sötéten zúg a perc, a pillanat.
Futunk az éjben, fényre vár szemünk, mert fény nélkül az élet mit sem ér.
Omló sugár kell, fény a mindenünk, csak álnok álmok ágya a sötét.
Pár perces éjre hirtelen dereng, ömlik a fény, hogy szinte zeng,
És feldereng a sok agyongyötört arc. Nappali fényben fürdik a világ,
S ha mégis bánat éje hullna rád, ne csüggedj, hisz az élet csupa harc! / Zolczer József Ipolybalog /
Mihalovics János szül. 1922. 6. 18. Ipolybalog
1944.október vége volt, amikor Ungvár mellett egy hegyoldali erdőben leálltunk. Elfoglaltuk az állásainkat, csak egy baj volt, a telefonösszeköttetés nem működött a főparancsnoksággal. A főtisztünk egyre csak mondta, hogy várjunk, várjunk, amíg újabb parancsot nem kapunk. A magyar főhadtesttől 150 kilométer távolságra voltunk, de se előre, se hátra nem tudtunk menni, mert mindenütt oroszok voltak. Ekkor vettük tudomásul, hogy bekerített az ellenség. Hirtelen ránk csaptak és mind fogságba estünk.
A hosszú és fárasztó út után végre megállt velünk a vonat egy nagy síkság közepén. Ahogy kitereltek a vagonokból, előttünk magasodott egy nagy szemétdomb, ebből jöttem rá, hogy bányavidékre hoztak minket. A bánya mellett volt egy fából összetákolt fogolytábor, ahová 900 szerencsétlen foglyot zsúfoltak össze, köztük engem is.
Naponta 5 fogoly is megbetegedett, én is féltem, hogy mi lesz, ha lebetegszem, de rájöttem, hogy mozogni, tenni, venni kell, mert akik elhagyták magukat, azok rögtön megbetegedtek.
Már három év eltelt a fogságból, mikor lehetőség adódott képeslapot írni haza, hogy élek, de azt nem írhattam, hogy hol vagyok. A háború befejezéséről semmit sem tudtunk, nagyon tájékozatlanok voltunk. A táborban volt egy orosz tiszt, aki időnként behívatta a foglyokat és mindenről kikérdezett. Nem csak rólunk, foglyokról akart tudni mindent, hanem a többi orosz tisztről is. Engem is többször behívatott, de a többiek figyelmeztettek, hogy mindig egyformán beszéljek, mert ha ellentmondást talál a beszédemben, ebből bajom lehet. Ahogy beléptem az irodájába, rögtön egy térképet terített elém és rám szólt, hogy mutassam meg, hol van a szülőfalum. Rátettem az ujjam a térképre, pontosan Ipolyság és Balassagyarmat között, hogy innen származom. Akkor megkérdezte, hogy milyen nemzetiségű vagyok, mondtam, hogy magyar. Erre megcsóválta a fejét, sehogy sem értette a dolgot. Persze én akkor már tudtam, hogy a szülőfalum nem Magyarországhoz, hanem Csehszlovákiához tartozik. Akik szlováknak vallották magukat, azokat már akkor hazaengedték a fogságból, ha én is szlováknak vallom magam, akkor egy évvel hamarább szabadultam volna. Így csak egy évvel később mondták, hogy”Skoro domoj”. Már olyan hosszú ideje voltam fogoly, azt hittem, ennek az életnek sohasem lesz vége. 1948 novemberében végleg kimondták: „Skoro domoj.”
Buris István szül. 1917. 1.9. Inám
1942. június 5-én Pünkösdvasárnap vezényeltek ki a frontra. A balassagyarmati futballpályán gyülekeztünk, ott állt 1200 katona és a hozzátartozóik. A feleségemet és a kisfiamat apósom lovas kocsival hozta el a búcsúzásra. Mindenki fájó szívvel búcsúzkodott, itt is ott is felhangzott a sírás, zokogás, ahogy az anyák, feleségek, testvérek búcsúztak. Megöleltem a feleségemet a kisfiammal együtt, aztán felhangzott a parancsszó:” Század sorakozó!„ A vonatszerelvény beállt a pálya mellé, mi meg dalolva masíroztunk föl a vagonokba. Mindenki lökdösődött, igyekeztünk az ablakokhoz jutni, hogy még egyszer megláthassuk szeretteinket Egymást túlkiabálva mondtuk: „Imádkozzatok értünk, hogy visszajöhessünk!”
Délután négy órakor kigördült velünk a szerelvény és elindultunk a nagy és hosszú útra. Csehországon keresztül, átléptük a határt és Lengyel földre jutottunk. Lengyelország déli részét átszelve jutottunk el Lettországon, Litvánián és Fehéroroszországon keresztül Minskbe, majd Gomez felé. Ezután a mi ezredünk, 1200 ember gyalogosan indult erőltetett menetben Kijev felé.
A második támadásnál előttünk mentek a német harci repülők és bombázták az orosz hadállásokat. Csak úgy füstölt, porzott a föld, amint a lövedékek becsapódtak. Ezután mentek a német tankok, majd a nehéz gépfegyveresek hadosztálya, végül mi magyarok, a könnyűgyalogság. Ahogy mentünk előre, körülöttünk szanaszét halottak hevertek, ahová csak néztünk mindenütt halott és halott. Végül beértünk a támadás középpontjába. Egy útkereszteződéshez érve hatalmas golyózápor fogadott minket. Azonnal hasra vágódtam, és ahogy csak tudtam lapítottam a földön mozdulatlanul, mert ha csak egy kicsit is megemeltem a fejemet, már süvítettek is a puskagolyók a sisakom mellett. Hárman feküdtünk egymástól nem messzire, három magyar katona. Az egyiket felismertem Alsótoldból való volt, de a másikról nem tudtam semmit. Nyolc órán keresztül feküdtünk a földön mozdulatlanul, amikor az alsótoldi gyerek nem bírta tovább, ezért négykézlábra ereszkedett, hogy jobban körülnézhessen. Azonnal találat érte, mellkasi lövést kapott. Feljajdult: „Testvér meglőttek, segíts rajtam!”Ahhoz, hogy segíteni tudjak fel kellett volna állnom, de ha ezt megteszem, engem is lelőnek. Annyit tudtam tenni, hogy a szétlőtt hátizsákomból előkapartam egy üveg sósborszeszt és azt nyújtottam feléje. Nagy nehezen elvette, de már nem segített rajta. A harmadik katona is próbálkozott a segítségnyújtással, de amint megmozdult oda is lőttek. Megkérdeztem tőle: „Ki vagy testvér? Honnan való vagy? „ A Felvidékről, Ipolybalogról, Zolczer Ferenc a nevem.”- volt a válasz. „Testvér, hiszen te a földim vagy, mert én meg Inámból vagyok, Buris Pista!”
Mi ketten örültünk egymásnak, ahogy abban a helyzetben örülni lehetett, a harmadik társunk pedig meghalt.
Molnár Máté szül. 1922. 1.30. Ipolybalog.
1944. május 1-én bevagoníroztak és elindultunk a frontra. A katonai szerelvényt először Németország felé indult, majd egy kisebb kerülő után Lengyelország felé irányították. A szerelvényünk átment a lengyel határon és a legközelebbi vasútállomáson a gyalogezredünk kiszállt a vagonokból, tovább folytatva az utat a frontvonal felé. A cél egy lengyel falu Dulibi volt, innen nem messzire húzódott a harcvonal. Május volt, de állandóan esett az eső és gyalog meneteltünk az esőben, a sáros felázott utakon. Megtettünk 20 kilométert a sötétben, bőrig áztunk, míg végül megérkeztünk a településhez. Alig vártuk, hogy szállást találjunk magunknak. A házakhoz érve találomra kinyitottuk az egyik ház ajtaját, én már léptem is át a küszöböt, amikor az utamat állta egy pizsamás német. „ Mit akarsz te itt, mars ki!”- kiáltott rám németül, azzal úgy hanyatt lökött, hogy elterültem a sárban. A falumból velem volt egy legénypajtásom is, Boros Lajos, aki haragra gerjedt és nem hagyta ennyiben a dolgot. Amikor a német becsapta az orrunk előtt az ajtót, kirántott a táskájából egy kézigránátot, kibiztosította és káromkodott egyet:” Azt az anyád erre – arra, te német!”- s a gránátot bedobta az ablakon.
Végül megtaláltuk a nekünk való szállást a faluban és két hétig itt tanyáztunk.
Az itt lévő támadási vonal Sepetovkától Tarnopolig húzódott 100 ezer katonával és megannyi fegyverzettel. A támadási vonal köztünk és az orosz hadsereg között 150 kilométer volt, majd fokozatosan csökkent egészen a hallótávolságig. Ekkor olyan csend támadt, hogy még a bogarak zúgását is meghallottuk volna, ha azok is el nem csendesedtek volna. A természet is megérezte, hogy itt az ember valami szörnyű dologra készülődik. Szinte tapintható volt a csend. Az ellenség oldaláról egyszer csak belehasított ebbe a csendbe a hangosbeszélő erős hangja: „Magyar katonák, adjátok meg magatokat, mert a támadás után itt élő ember nem marad!”A hang tulajdonosa bemutatkozott, egy magyar királyi tiszt volt, aki elmondta, hogy ő időben felismerte, hogy hol a helye, az ellenség oldalán. „ Jobb lesz, ha átálltok az orosz hadsereg oldalára, akkor életben maradtok!” A mi oldalunkon mindenki hallgatott, senki sem indult el feltartott kezekkel, attól tartva, hogy hátulról lelövik őket. A beszéd után bekapcsoltak egy gramofont és egy dal hangzott fel a csatamezőn:” A kanyargós Tisza partján ott születtem.” Szállt a nóta végig a csatamezőn, mi meg magunkba roskadva hallgattunk. A honvágy mindenkit ellágyított, hazagondoltunk, nem a ránk váró harcra, s ekkor megszólaltak a katyusák, amiktől még a németek is féltek.
Kovács György szül.1923.7.8. Ipolyhídvég
Megkaptam a sasos behívót, aztán összecsomagoltam a holmimat és elindultam az Ipoly hídon keresztül a drégelypalánki vasútállomásra. Édesanyám elkísért, csendben, szomorúan ballagott mellettem egész úton. Amikor meglátta az állomás épületét, akkor tört ki belőle a sírás.
1944. október 15-én elindították a csapatunkat Gyöngyösre gyalog. Megérkeztünk, majd egy éjszakára letáboroztunk. Piszkosak, tetvesek voltunk, így a magyaroknak csak az istállóban jutott hely. Éhesek is voltunk, de ennivalót nem adtak. Alig helyezkedtünk el, bejött a parancsnokunk és közölte velünk, hogy másnap reggel mindenki mehet haza, mert Magyarország kilépett a háborúból. Nem bántuk már, hogy piszkosak és éhesek vagyunk, csak egy éjszaka és mehetünk haza. Közben fentről a házból lehallatszott a német katonák dáridója. A tisztaszobákban voltak elszállásolva és harmonikaszó mellett mulattak, dalolták Szálasi indulóját. Reggel felébredtünk és indulni akartunk haza, amikor újból megjelent a parancsnok és mondta:” Fiúk, sehová sem mehettek, mert itt vannak a nyilasok, a háború folytatódik Magyarország számára, mert Szálasi átvette a hatalmat.” Mit tehettünk, hagytuk, hogy a vagonokba tereljenek és elvigyenek Budapestre, Kőbányára, itt ért bennünket az első bombatámadás. A bombázás után már nem ültünk vonatra, hanem gyalog indultunk Ausztria határa felé. Megállás nélkül, erőltetett menetben értünk az ország határához. A főparancsnok kiáltott egyet, erre az egész csapat megállt. Ekkor a fiatal katonák hangosan felzokogtak, az én szememből is kicsordult a könny. Édesanyám jutott eszembe, ahogy ott áll a drégelypalánki állomáson és könnyes szemmel néz felém. Felharsant a következő parancsszó:” Katonák, indulás!”Erre megindult a csapatunk és átléptük Magyarország és Ausztria határát. A főparancsnok látta, hogy semmi más nem terelheti el a bánatunkat, csak a nóta, mert a magyar lélek olyan, akár vigad, akár búsul, mindenképp dalol. Nekem is odaszólt: „Kovács, dalold a nótádat!”
A fegyveremet még ki sem próbálhattam, mert csak várakoztunk az erdőben egy szikla mögött, hat magyar, amikor körülvettek az amerikai katonák.
Egy szép tavaszi napon megszólalt a tábor hangosbemondója és sorolni kezdte a foglyok neveit. Egyszer csak hallottam a nevemet George Kovacs. Aki a nevét hallotta, az átléphetett egy másik sorba, így én is átléptem és akkor már tudtam, hogy vége a fogolyéletnek mehetek haza. 1946.április 26.-án értem haza, a családom nem is tudta, hogy jövök, azt sem tudták, hogy élek-e, vagy már meghaltam. Édesapám nem volt otthon, mert ő orosz fogságban volt. Az én szabadulásom után egy évre 1947 augusztusában jött haza Oroszországból. Apám akkor már 50 éves volt és katonaként kiszolgálta az 1. Csehszlovák Köztársaságot is. Amikor beléptem a házunk udvarára, édesanyám meglátott, kitárt karral futott hozzám és sírva mondta:”Tudtam, tudtam, hogy visszajössz fiam!”
Nozdrovicky István szül.1923. 12. 4. Ipolykeszi.
1944 augusztusában berukkoltam katonának, három hónapos kiképzésen vettem részt a Balassagyarmati kaszárnyában. A front már közeledett, ezért elvittek Lévára, ahol a századunkat az öreg és az új kaszárnyában helyezték el. Megvártuk, amíg az öreg tiszteket is behívták, aztán elindultunk Németország felé. Gyalog mentünk és út közben lázadozni kezdtünk, hogy nem megyünk sehová, nem értettük miért visznek minket Németországba. Összebeszéltünk, hogy egy alkalmas pillanatban megszökünk. Amikor a magyar-osztrák határhoz értünk, csőre töltöttük a fegyvereinket és közöltük a tisztekkel, hogy mi bizony tovább nem megyünk. A tisztek nem ijedtek meg, azt mondták, hogyha megtesszük, megtizedelik a századot. Ezért letettünk szökési szándékunkról, mert nem akartuk, hogy ártatlanok haljanak meg miattunk. Átléptük a határt és egyre beljebb mentünk az osztrák területre. Ahogy haladtunk a falvakon végig, az asszonyok kiálltak az út szélére és az öklüket rázták felénk, köpködtek és azt kiabálták:”Minek jöttök ide, még titeket is etetnünk kell, amikor nekünk sincs mit ennünk! Menjetek vissza a hazátokba és védjétek meg, ahogy tudjátok!”
Zolczer Ferenc szül. 1918. 11. 1. Ipolybalog.
1942 márciusában sasos behívót hozott a kisbíró, ami azt jelezte, hogy a frontra kell mennem, mert kitört a 2. Világháború. Másnap elbúcsúztam a szüleimtől, testvéreimtől, édesanyám búcsúzóul egy Szent Antal érmet adott, amit hozzákapcsoltam egy édeskemagból készült rózsafüzérhez és betettem a belső zsebembe.
Két hétig voltam a balassagyarmati kaszárnyában, aztán bevagoníroztak és elindultunk a frontra a 2. Gyalogezreddel. Az első nagyobb csata után beosztottak a rádiósokhoz. Pár nap múlva bemért az ellenség és találat érte a rádiós csapatot. A társaim mind ott haltak meg mellettem, csak én maradtam egyedül életben. Megijedtem és kértem a parancsnokomat, osszon be máshová, én rádiós többé nem akarok lenni. A tüzérekhez osztottak be lőszeradagolónak. Ekkor már november eleje volt, közeledett a tél. Először havas esők estek, ezt felváltotta a tartós havazás, ami nem olvadt el és decemberre már nagy hó volt. Az éjszakai őrségben állandóan mozognom kellett, ha nem akartam megfagyni. A leheletem ráfagyott a bajuszomra, a szakállamon fehér zúzmara csillogott. Az éjszakai őrségben a zsebemben lévő édeskemag olvasót megtapogattam és felfohászkodtam:”Istenem, segíts meg, hogy egyszer innen hazajussak!” Megérkezett a karácsony, csendben, fehéren a szeretteink nélkül. A lövészárokban lévő nagy bunker megtelt katonákkal. Jött egy fiatal katonakáplán, aki elhozta nekünk a karácsonyi kis Jézust, a béke és a szeretet Istenét, oda, ahol a gyűlölet és a halál uralkodott.
Elmúlt a karácsony és 1943. január 2.-án parancsot kapott a századunk, hogy éjjel át kell vonulnunk a legközelebbi faluhoz. Elindultunk az éjszaka leple alatt a mínusz 30 fokos hidegben. A faluhoz közeledve borzalmas látvány tárult elénk. A lövészárkok tele voltak csonttá fagyott halott magyar katonákkal. Szúrt sebeik voltak, közelharc, szuronytámadás lehetett. A puskák befagytak a nagy hidegben, ha akkor támadás ér, még védekezni sem tudtunk volna.
1943. március 1.-én hazaengedtek szabadságra és 10.-én leszereltek próbáltam felejteni, dolgoztam napszámba jártam, apám lovaival fuvaroztam. Legjobban a lovak mellett éreztem magam. Egy évre rá 1944. Március 20.-án újból sasos behívót kaptam. Egy hónapig a balassagyarmati kaszárnyában tartottak és beosztottak a 6. Gyalogezredhez. Húsvét után bevagoníroztak és irány Lengyelország, annak is a keleti része, ahol a front húzódott. Erdőségek, hegyek, ahol a partizánok meg tudtak húzódni, ezért minket partizánvadászatra osztottak be. Majd továbbirányították az ezredünket az első vonalhoz. Egy napig gyalogoltunk, míg odaértünk. Éjjel nekem kellett őrséget állni, a társam egy érsekvadkerti őrvezető volt. Szerencsére csendes volt az éjszaka és nem történt semmi különös. Másnap beosztottak egy 9 fős felderítő rajba, t10.-ik volt az őrvezetőnk a raj oldalán. Fel kellett deríteni az ellenség állásait, hogy milyen irányban vannak, milyen csapatmozgásokat végeznek. 1944 nyara volt már, előttünk egy szép búzamező, megérve az aratásra. A fele le is volt már aratva, a fele még állt. Hej, gondoltam magamban, inkább aratnám a búzát, mint hogy itt kelljen lövöldöznöm az embertársaimra, meg bujkálni a futóárokban. Ez csak óhaj és ábránd maradt, mert éppen hogy támadásra készülődtünk. Hajnali 4 órakor megszólaltak a fegyverek, dörögtek az ágyúk, kattogtak a katyusák, támadott a gyalogság. A német haderő előttünk ment, az ágyúikkal erősebbek voltak, ezért visszaverték a támadást.
Csillag ragyog fenn az égen, a pázsiton megreped a hajnal,
Ütközetben áll az ezred, a katonák sebesülnek, halnak.
A Don menti kanyargónál húzódik egy magyar lövészárok,
Harci zajban rád gondolok, tőled rózsás leveleket várok.
De hiába ábrándozom, a posta sem hoz levelet nékem,
Azt írják, hogy hűtlen lettél, még csak azt sem írod Isten véled!
Nem ülök már te melletted, ott vagyok, hol dicsőséget vívnak,
Ha meghalok, a síromon vértől piros virágok nyíljanak.
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”53591,53579″}
