Eléggé abszurd helyzet, hogy a magyar-szlovák viszony legkényesebb pontja az eltérő történelemfelfogás. Holott gazdaságban, európai politikában, a többi szomszéd országhoz való kapcsolatok intenzitásában nincs jelentős eltérés a két ország között. És lényegében a lakosságok magatartása, felfogása is feltűnően hasonló, legalábbis így látnak bennünket „kívülről”.
Az az ezer év, amit a Kárpát-medencében együtt töltött a két nép, mindmáig nem zárult le olyan megnyugtatóan, mint pl. a magyarok és horvátok közötti hosszú, és egy átmeneti konfrontációtól eltekintve békés szimbiózisa. Igen, mondják erre a hozzáértők, de ott nem maradt akkora magyar nemzetiség, mint Szlovákiában, a horvátok pedig a Jugoszláviából történt kivonulásukat nem kötötték össze a 800 éves magyar dominancia elleni prolongált duzzogással. Örülnek a függetlenségnek, magyar fogalmak szerint szinte „ötvenhatosan” erős a nemzeti összetartás, és most már reálisan mérik fel a teljes múltjukat. Nem ez lenne kívánatos Szlovákia számára is?
Ehhez első lépésként el kellene érni, hogy a szlovák közvélemény, elsősorban az európai színvonalú értelmiség, előítéleteiket leküzdve megpróbálja megérteni és elfogadni: Magyarországon ma nem létezik olyan, félig is komolyan vehető politikai vagy társadalmi erő, amely akár egy négyzetméternyi terület visszacsatolását is igényelné Szlovákiától. És ennek oka korántsem az, hogy már elég régóta hatályban van a két ország közötti alapszerződés (amit magyar részről jó páran minősítettek sikertelennek, miután a szlovák fél nem mondott le benne a beneši dekrétumok alapvető emberi jogokat sértő nemzetiségi diszkriminációjáról). Hanem, mert a magyar társadalom elsöprő többsége igenis realista.
Tudjuk, hogy nincs ma olyan erő Európában, amely a legcsekélyebb határmódosítást is támogatná. És ki hozna ostoba kalandokért értelmetlen áldozatot? Abban viszont kezd ritka egyetértés kialakulni Magyarországon, hogy a Szlovákiában maradt, a lakosság 10 százalékát elérő, 500-600 ezres magyar kisebbséget – igenis megilletik az összes, Európában már polgárjogot nyert kollektív nemzetiségi jogok. Amelyek Dél-Tiroltól Katalóniáig jó néhány évtized alatt, nem kevés konfliktus árán alakultak ki. Miért nem lehet ugyanezt érvényesíteni a magyar-szlovák relációban is?
A magyarázat sokrétű. Egyrészt Szlovákiában ma még sokan hamis történelmi sztereotípiákban élnek és gondolkodnak. Eléggé elterjedt például az, hogy a magyarok harcias, duhajkodó urakként, a ravasz német polgárok segítségével hosszú évszázadokon keresztül helóta sorban tartották a szegény, jóravaló, ugyanakkor szorgalmasan dolgozó szlovákokat. Ők azonban túléltek minden ármányt és megpróbáltatást, és most végre uralkodóvá válhattak saját hazájukban. Mondani sem kell, mennyire nem állja ki a történelmi tények próbáját a fenti narratíva. Mert a duhajkodó urak legalább olyan számban voltak szláv eredetűek, mint magyarok vagy németek, másrészt a történelmi Felvidéken sok száz éven keresztül szorgalmasan dolgozó nép legalább annyira volt magyar nyelvű, mint szláv.
Másrészt, a szlovákok között még mindig hatásos az a magyar-ellenes érzelmekre és zsigeri félelemre rájátszó pszichikai nyomás, hogy „ne adjunk nekik semmiféle autonómiát, mert akkor épp úgy elválnak tőlünk, ahogy mi tettük a kilencvenes évek elején a csehektől”. És emiatt erőltetik minden lehetséges eszközzel a nyelvi asszimilációt, mert úgy gondolják, csak a teljes szlováknyelvűség lehet garancia az elcsatolás ellen.
Nos, ezek ellen a mindkét népre káros sztereotípiák ellen kellene hatékonyan fellépniük mindazoknak, akik fontosnak tartják, hogy Szlovákia minden lakosa számára biztosítsák az emberi jogokat, benne a nemzeti önazonossághoz való jog gyakorlásának lehetőségét. Amely kompakt területen élő nemzetiségek esetében nem csak egyéneket, hanem kollektívákat is megillet. Márpedig a Nyugat- és Közép-Szlovákiában lakó magyar lakosság minden kétségen felül ilyennek számít.
A kibontakozást most két úton kellene szorgalmazni. Egyrészt mindkét ország kormányának (de önkormányzatainak is) céltudatosan kellene segíteni, hogy a határ túloldalán adódó lehetőségek kihasználásából mindkét ország polgárai profitálhassanak. Tudjuk, járnak át naponta buszok munkásokkal, meg jelentkeznek át vállalkozások a kedvezőbb adózás miatt, de ezeknél jóval nagyobb tartalékok szunnyadnak még a határon átívelő együttműködésben. A részletek érdekében tessék a helyi lakosokat faggatni, tudják sorolni a sokszor kifejezetten szégyenteljes akadályokat, amelyek pedig könnyedén legyőzhetők lennének.
A másik dolog már keményebb dió, mert a fejekben kellene változást előidézni. Ennek jegyében kellene megírni az ezeréves magyar (benne a szlovák) történelem mindkét oldalon egyformán vállalható verzióját. Igazi úttörő munka volt ebben a vonatkozásban Dušan Kováč történész 1998-ban Prágában publikált Szlovákia története című műve, amelyet 2001-ben magyarul is megjelentetett a pozsonyi Kalligram Kiadó (szinte minden kiadványuk a szlovák-magyar egyetértést szolgálja). Ez a mű mondja el először a szlovákoknak a történelmi Magyarországon, majd Csehszlovákiában megélt történetét. Ezen az úton kellene továbbhaladni, sok részletkérdés őszinte feltárásával és elmagyarázásával – mindkét oldal számára. Mert nehogy azt higgyük, hogy a magyar fejekben nincsenek tévhitek.
A határ magyar oldalán főleg azt kellene végre megérteni, hogy a történelmi Magyarország épp olyan nyelvi-nemzetiségi konglomerátum volt, mint sok évszázaddal ezelőtt, a területükre került népekkel, Franciaország, Anglia, vagy Spanyolország, Csak ott többé-kevésbé egységes, nagy nemzetek alakulhattak ki, a Kárpát-medencében viszont ezt megtagadta tőlünk a történelem. Ezért hagyjuk is abba egymás vétkeinek listázását, és törődjünk inkább azzal, hogyan tudnánk valódi európaiként egymás mellett élni. Egymás érdekeit kölcsönösen figyelembe véve, sőt: elősegítve azok érvényesülését. Ehhez azonban a szlovákoknak is úgy kellene elfogadniuk a Dél-Szlovákiában élő jelentős magyar nemzetiséget, mint például ahogy a finnek elfogadják a Balti-tenger déli sávjában megmaradt – már csak az összlakosság 6%-át kitevő – svéd kisebbséget. Akik jól érzik magukat Åland szigetén saját, svédnyelvű kis parlamentjükkel, még csak eszükbe sem jut visszatérni az anyaországhoz…
Stadler János, ÍróDeák kör, HVG