Már régen tudjuk, hogy a felvidéki magyarral valami nagyon nagy gond van. Naponta halljuk, olvassuk, tapasztaljuk, s így választások idején még inkább.
Azt is tudjuk, hogy a háború utáni korosztály gyermekei, akik mindent megkaptak, akiket „kiiskoláztattak” azok a szülők, mást sem hallottak otthon és otthonon kívül, csak azt, hogy érvényesülni kell, és itt csak akkor érvényesülhet valaki, ha szlovák iskolába jár.
S ezzel a szlogennel éltünk naponta, mialatt magyar gimnáziumokat szlovákkal vontak össze. Nincs teljes felmérésem, de Párkányban az elsők között (!!!???), s nem volt különösebb ellenállás. Mára már alig van tanuló a vegyes gimnáziumban. Mennek amerre tudnak: Komáromba, Esztergomba stb.
Zselízen alig pár éve kiköltöztették a magyar gimnáziumot az épületből, és bezsúfolták a szlovák intézmény épületébe. S nem volt ellenállás nagyobb, mint egy fáradt hangulatú tüntetés.
Az óvodában már régen bevezették a szlovák nyelv „oktatását”- az sem érdekes, hogy az óvónők egy része nem is tudott szlovákul, meg hogy magyar népmesét a videókról néztek a lurkók az óvodák nagy részében. De voltak jó kis műmesék, meg nyugati mesefigurák.
Az alapiskolában heti 5 alkalommal kellett és kell szlovákot tanítani, mert a magyar gyerekek nem ütik meg a szlovákiai mércét- hallottuk, és halljuk napjaikban is. S ezt leginkább az év végi dolgozatokkal ellenőrzik a hivatalos szervek. S még jobban sokkolták a szülőket, hogy csak a szlovák iskolába járó gyereknek van jövője. S elhitték, elhiszik ma is a fiatal szülők- sok helyütt. (lásd a statisztikát!)
Aztán van aki variálj: szlovák óvoda – s esetleg azt követően magyar iskola. Mert a szlovák oviban megkapja az alapokat. Hát tényleg meg! Egy életre elkísérik a gyermeket ezek az évek.
Közben sem tanító, sem szülő nem hiányolja a gyönyörű szép anyanyelvünk oktatását, – mert a pedagógustól elvárások vannak, meg ő sem érzi a hiányt (már ő sem kapta meg az anyanyelvi oktatás legszebb, és legszentebb alapjait, nem ízlelte a világ legcsodálatosabb nyelvének ízeit, szavait), mert e versenyorientált oktatásban, ki is gondol e létünket is meghatározó tényezőre?
S immár felnőtt egy-két generáció, nincs szókincsük nem tudnak beszélni – érthetően. Hallgatom a politikusaink nyilatkozatait tévében, rádióban, és gyakran nem érteni mit beszélnek, mert hadarnak, motyognak az orruk alatt. Alig van szépen, értelmesen beszélő felvidéki magyar. Megjegyzem, ezek szlovákul sem tudnak tökéletesen (szépen) még ha meg is tanulják a nyelvet, mert az nem a szívükből jön és nem az anyatejjel szívták.
S ez kinek fáj? Kit érdekel? S ha netán magyarországi munkahelye lesz (mert miért ne, ha itthon nincs munkahely), akkor szidja a „magyarokat” mert nem érti, stb.
Vajon hol rontottuk el? Talán ott, hogy nincs igényünk a szép beszédre, az ismereteink bővítésére, a tudásra, hogy már a kultúrát ne is említsem. A külsőre megjelenésre, a divatos megjelenésre pedig rengeteg pénzt költünk.
Leginkább a hűségre nincs igényünk: hithez, nyelvhez, nemzethez, hagyományokhoz, identitásunkhoz.
Nemrég egy falusi kis iskola magyar bálja került a nagy nyilvánosság elé képekben, hírben. S voltak, akik szóvá tették, hogy a magyar bálon szlovák nyelven hangzott el a megnyitó, és csak szlovák bálfelirat volt. S a magyar szülők elismerve hibájukat (előtte eszükben sem volt ezt megbeszélni), oldalakon keresztül magyarázták, hogy nem ez a legfőbb gondunk, s aki ezt szóvá teszi, annak sincs más dolga? Ez röhej- szólt az érvelés.
S ezek az iskolák itt vannak nálunk, sőt van, amelyiket már be is csukták, és a szülőknek nem hiányzik. Amelyik meg megvan, az évente úgy veszi fel a Rákóczi Szövetség által ajándékozott csomagot, mintha az kötelezően járna neki.
Elmélkedem, vajon hol rontottuk el valamennyien? Alap- vagy felsőfokon? Iskolán kívül vagy belül? Vagy családon belül (már ahol van) vagy kívül? Keressük a hibát és orvosoljuk, de mindannyian összefogva, mert az igénytelenség, a hit és hűség nélküli világ elsodor bennünket.
DE, Felvidék.ma
