27
November 22-én a Zsinat ülésén huszonhárom lelkipásztort szenteltek fel. Közülük hármat kérdeztünk arról, hogy mit is jelent számukra – a megelőző csendesnapok fényében – a felszentelés.
Molnárné Béres Éva királyhelmeci beosztott lelkipásztor:
– Nagyon jó, hogy voltak a csendesnapok, mert abból a rohanásból, amibe két évvel ezelőtt belecseppentem
mint segédlelkész, egy picit meg lehetett állni, é r t é k e l n i lehetett az elmúlt éveket, hálát lehetett adni a mögöttünk levő munkáért, és felmérhettük mindazt, ami most előttünk áll. A lelkészszentelés pedig abban erősített meg, hogy ránk feladat bízatott, hogy szolgái vagyunk a gyülekezetnek; szolgálnunk kell, ha azt szeretnénk, hogy egyházunk épüljön, működni és élni tudjon és végezni tudja azt a munkát, amelyet rábízott az Úr Isten. Eszköznek kell lennünk ebben a munkában, s fel kell ismernünk a munkatársakat, akiket odaállított Isten mellénk, s nem szabad elmennünk mellettük, félreállítanunk őket. Nem szabad féltenünk az úgymond lelkészi tisztünket, pozíciónkat, mert mi most nem tisztségre lettünk felszentelve, hanem egy szolgálatra. A mai ember szeret mindent elhagyni. A régi rítusokat, szokásokat; holott az ember életében nagyon fontosak a megállók, például a keresztelő, az iskolakezdés, az érettségi. Lehet, hogy fölösleges dolognak tűnik sokak számára a lelkészszentelés is, hiszen egyszer már ki voltunk bocsátva. Úgy gondolom, hogy igenis szükség van arra, hogy megálljunk egy bizonyos idő után, és magunk mögé, magunk elé és felfelé nézzünk, s ez a lelkészszentelés erre is lehetőséget adott. Nem fölösleges rítus ez vagy olyan hagyomány, amit el kell hagynunk. Mert mindenképpen szükséges ahhoz, hogy egészséges lélekkel, egészséges elmével és értékrenddel tudjunk továbbjutni a munkánkban.
Süll Tamás kulcsodi beosztott lelkipásztor:
– Nagyon pozitívan értékelem az elmúlt csendesnapokat gyakorlati szempontból is, mert jókat beszélget beszélgettünk, és a lelkészszentelés lényegét is sikerült jobban megértenem. Elhangzott ugyanis, hogy egy közösség az, ami felszentelődik, megszentelődik ez alkalommal. Tehát sosem egy egyén, hanem egy közösség. Ezt én úgy élem meg, hogy nem gondolom, hogy mostantól vagyok megszentelt, s eddig nem voltam az; eddig is egy voltam a lelkészek közül s ezentúl is vállalom ezt a szolgálatot. De úgy fogom fel ezt az alkalmat, mint egy újabb küldetésnek a kezdetét, mint egy pecsétet a küldetésemen. Ezért is volt jó közösen lenni a szentelést megelőző napok alatt, mert újabb közös imatémákat, ötleteket fedeztünk fel a közösségben.
Tatár István kisújfalui beosztott lelkipásztor:
– Valami ránk van bízva, amit felelősségteljesen kell csinálnunk. Nemrég olvastam Wass Albert Csaba című könyvét, amelyben egy ember életét meséli el az író. Az elején a főhős gyermekként álmokat sző, s azt látja, hogy Csaba királyfi hogyan vezeti a seregét. És a könyv úgy fejeződik be, hogy meglett férfiként áll egy domb tetején, nézi a falut, aminek felügyeli az életét. Megjelenik előtte a gyermekkori álma, s rádöbben, hogy ő Csaba s neki kell vigyáznia a népre, arra a falura, amelyben él. Ez a kép nagyon megragadott engem, s a mostani istentiszteleten is ez erősödött meg bennem: így kell állnunk a „domb tetején” és vigyáznunk azokra, akikkel együtt élünk, hogy hogyan élnek, hogyan őrzik a kultúrájukat, a nyelvüket, hagyományaikat és a vallásukat. A felszentelésemet egy kezdetnek tartom, miáltal egy új státus kezdődik a szolgálatomban, amire felhatalmaztak az egyházi atyák és felhatalmazott az Isten. S ez a legfontosabb.
Kálvinista Szemle, 2007 december
