A peredi csata után báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy kezébe került a hadászati kezdeményezés, aki erőit a Duna jobb partjára koncentrálva érkezett Komárom alá. Az 1849. július 2-i 12 óra hosszat tartó második komáromi csata egyik döntő mozzanata volt a herkálypusztai huszárroham, amelyben Görgei Artúr és Poeltenberg Ernő vezérőrnagy parancsnoksága alatt 24 huszárszázad vett részt.
Azon a forró hétfőn az 52.185 főt és 234 löveget számláló császári-királyi fősereg koncentrikus támadást indított Lovad–Ács–Herkálypuszta–Ószőny között a 26.796 honvédből és 131 lövegből álló feldunai hadsereg ellen. Haynau szándékában állt, hogy Görgeit döntő csatára kényszerítse vagy a Komárom alatti sáncokba szorítsa, hogy csapataival Buda felé nyomuljon. A reggel 8 órakor indított támadás során a császári balszárny elfoglalta a monostori sáncok nagy részét, a jobbszárny pedig Ószőnyt vette be. Mindkettő kulcsfontossággal bírt, hiszen Haynau a monostori sáncokból megindulva felsodríthatta a magyar állásokat, Ószőnynél pedig lezárhatta Görgei előtt a Budára vezető utat.
A túl jól sikerült támadást követően a császári erők az Ács–Csém–Mocsa patak vonalára húzódtak.
Görgei a császári balszárnyra vetette magát, hogy az ellenség saját jobbszárnyáról vonjon el csapatokat és lehetőség nyíljon Ószőny visszafoglalására. A magyar jobbszárny szuronyharcban visszavette a monostori sáncokat, a császáriak a Concó patak mögé retiráltak, majd erősítést kapva betörtek az ácsi erdőbe, ahol véres közelharc bontakozott ki. Görgei ekkor az ellenség centrumát támadta, a VII. és a II. hadtest oly erővel tört előre, hogy a császári-királyi I. hadtest két dandárját szétkergette. A II. hadtest délután az ácsi erdőből kivetette az ellenséget, így a császári balszárny ismét a Concó mögé hátrált. Gróf Franz von Schlik altábornagy császári-királyi I. hadteste nehéz helyzetbe került, amelyből az orosz Panyutyin-hadosztály és az Ószőnynél álló császári lovasdandár mentette ki.
Haynau 17 óra tájt ismét a csatatérre érkezett, magával hozva a császári-királyi IV. hadtestet, miközben erősítéseket vont előre szárnyaira. A VII. hadtesttel szemben háromszoros túlerőben voltak a császáriak és 20 óra körül került sor a szabadságharc legnagyobb lovasrohamára Herkálypusztánál, amellyel a magyar balszárny lehetőséget kapott arra, hogy Ószőnyt visszavegye. E feladatot Klapka György vezérőrnagy sikerrel végrehajtotta, miközben Görgei kis híján odaveszett a fergeteges rohamban, amelyben a II., III. és VII. hadtest 24 svadronjának háromezer huszárja vágtázott. Görgei aznap „mint egy isten hadakozott”, s „vörös zekéjében, nagy fehér strucctollával fekete Kossuth-kalapján”, 190 centiméter marmagasságú, pej színű angol telivérjének hátán messziről feltűnő jelenség volt, életveszélyes fejsebét egy orosz ágyúgolyó szilánkja és nem kardvágás okozta, mint azt oly sokan tudni vélték (A huszárroham Than Mórt is rendkívül lenyűgözte, olyannyira, hogy több variációban is megörökítette).
A számtalan visszaemlékezés körül három segítségével érdemes felidézni, milyen volt e fergeteges huszárattak, amelyek közül kettő Görgei sebesülése kapcsán a kardvágás legendáját örökítette meg.
Klapka tábornok emlékirataiban e sorokat olvashatjuk rohamról: „Hat és fél órakor este huszonnégy század huszár volt a központban egyesülve, akik előbb Poeltenberg, majd később a jobbszárnyról időközben ide érkezett fővezér személyes vezetése alatt az ellenség harcvonalának áttörését akarták megkísérelni. – Haynau észrevéve a fenyegető veszélyt, parancsot ád az orosz tartaléknak az előnyomulásra, s lovasságát a jobbszárnyról ide vonja. Huszárjaink több rohama sikerül; az ellenük álló osztrák csapatokat visszaverik, és már vad üldözés, őrült lárma és fokozódó bátorsággal törnek a Csém mellett álló orosz tömegekre: midőn egyszerre ötven ágyútorok, mely eddig egy halom mögött volt elrejtve, okádja rájuk öldöklő tüzét, mely bátor lovascsapatainkat megállásra kényszeríti. A hullámos térség lehetővé tette nekik, hogy fedezve rendezkedjenek. Az utánuk nyomuló magyar lovasütegek vágtatva sietnek föl a domb tetejére, és viszonozzák az ellenség tüzelését; azonban minden vitézségük és halált megvető kitartásuk dacára is a sokszorosan túlnyomó ellenséges tüzérség elhallgattatja és visszavonulásra kényszeríti őket.
Még egy utolsó rohamot tettek, de ez sem sikerülhetett, minthogy oldalukba erős ellenséges tömegek törtek, és így Görgey, aki az összecsapásban fején sebet kapott, kényszerítve látja magát az áttörési kísérlettel felhagyni.”
A fővezér egyik ordonánca, Karsa Ferenc hadnagy a következőket rögzítette az eseményről: „Pöltenberg a huszárokat sorakoztatja, de a felvonuláskor a huszárság egy része az ellenség lövései alá kerül, – a vonal meghajlik majd megbomlik; a huszárok megállnak, sőt egy része visszafordul. – A fővezér vágtatva rohan kíséretével a tétovázó huszárokhoz, az ágyú golyók között ingadozókat megállítja s evvel a felszólítással: »Fiúk hát nem gyüttök a vörös hacuka után atakba [Helyesen: attakba]?« fellelkesíti őket, s éljen Görgey kiáltással nyomban követik a fővezért. Az atakra [sic!] indult sor balszárnya előtt lovagolt (…) a jobb szárnyon Pöltenberg vezényelt. Egy dombon vágtattunk át, – előttünk, szaladó vasasok; nehány huszár kiválik a sorból s a vasasok után iramodik. Ismét egy dombnak felfelé tart a lovaglás, – a fejünk fölött pattognak a gránátok; Görgey megáll, hogy bevárja a tömeget. A domb tetejéről meglátjuk az előttünk álló roppant tömeg lovasságot; a trombiták megharsannak s a két tenger összecsap. … A következő pillanatban a huszárok összegomolyodnak, – megfordulnak.
Görgei és Pöltenberg újra összeszedi a huszárokat, élére állnak a rohamnak, a fővezér másodszor is bevág az ellenséges tömegbe, ott dulakodnak mellette derék huszár tisztjei.
Pár percig zajlik a kardviadal, ropognak a dzsidák; a huszárok újfent meghőkölnek; de az ellenség, vissza rohanó huszárainkat nem űzheti, mert ott termett Psotta ezredes [Psotta Mór ezredes, a feldunai hadsereg tüzérparancsnoka] a tartalék tüzérséggel megállítja őket, a többit… elvégzik a honvéd szuronyok.
Míg a huszár ezredeket rendezik, észre vesszük hogy a fővezér megsebesült. Úgy ahogy bekötözték; a tarkóján tátongó sebet vélhetőleg akkor kaphatta, mikor a menekülő lovasság űzésére a Ferdinánd huszárok közül egy nehány előre száguldott s közvetlen Görgey közelében rohant el, egy azok közül akarva, nem akarva, az ő lelke tudja, sebesíthette meg.
Míg Görgey fejsebének bekötözésével foglalkoztak, Psotta az ellenséges lovas tömeg falankszát megbontja, – a huszárok egy része az ellenséges ütegeket futásra kényszeríti, a honvéd szuronyok elől az osztrák gyalogság visszahúzódni kezd. Ezeket látva Görgey, szaggató fájdalma közepette felkiált: Lóra! miénk a nap győzelme.
A huszárok újfent sorakoznak, a 7. és 2. hadtest gyalogsága tömött hadoszlopokban tódul a Mócsa felől mindjobban szaporodó ellenségre; rémletes ágyú-harc tombol; az ellenséges lovasság egyesített tömege megint előtör, hogy a gyalogságnak segítsen megakadályozni hadseregük közepének áttörését. – A fővezér nem bír a viaskodásban személyesen részt venni, Pöltenbergnek parancsolja hogy ismételje a lovas rohamot. – Hijába igyekeznek a vitéz huszár tisztek és egyes kiváló szellemű századok, újra meg újra bevágni, a nagyobb rész mindannyiszor visszaragadja őket… Mégis a gyalogság szuronya s az ágyú golyók pusztítása előtt, meglazul a császári lovasság ércfala, mire a huszárok is neki bátorodnak s a bomladozó császári lovasságra rontanak. – E volt a végső erőködés; a császáriak, nehogy az Ó Szőnynél hátrálásnak indult hadtestük elvágassék, még egyszer kifejtik erejöket, de a magyar zászlóaljak és a tüzérség feltartóztathatatlanul nyomulnak előre, a huszárok meg újfent rohamra készülődnek.
A nap leszállóban volt, – a Vértes hegység ormai vörös színben vetik vissza az alkonyat sugárait, a 3. hadtest kiverte Ó Szőnyből az ellenséget, elfáradt, tikkadt zászlóaljai nem bírják üldözni a rendezetlenül hátráló csapatokat, épúgy a 7. és 2. hadtest gyalogsága lankadtan tipeg a hátrálók után, csak még a lovasság tesz kísérletet a minden ponton visszavonuló ellenség megzavarására, de a lovak ereje is kifogyott, s felmondják a szolgálatot. A császáriak megszüntetik a tüzelést, s kifáradtan hátrálva, viszonzás nélkül tűrik két magyar üteg alkalmatlankodását.
Befejeződött tehát a minden tekintetben forró nap véres munkája. A 2. hadtest a Concó patakig nyomult s az Ácsi erdőt szállotta meg, a 3. és 7. hadtestek az ellenséges csatatéren ütöttek tábort.
Eddig tartott a Görgey testi és lelki ereje. A csata végeztével a test fáradalma, meggyőzte a szellem akaratát; a fáradalom és vérvesztés okozta kimerültségben lehanyatlott lováról.”
A II. hadtestbe tartozó pesti 25. honvédzászlóalj őrmestere, Dékány Rafael így látta a csata záró mozzanatát: „E közben a 7-ik hadtest zászlóaljait is rendbeszedte Pöltenberg, ezek az az általunk kivívott siker és hadtestünk néhány zászlóalja által kik időközben segítségökre jöttek, annyira föllelkesíttettek, hogy Schlikket, a segedelmére jött Panajutinnal [sic!] együtt minden állásból kiverték, de midőn Pöltenberg 24 huszár századdal a jobb szárnyon rohamra indul, hogy a megkúszált ellenséget megszalassza, parancs érkezett, hogy álljunk meg, mert a balszárnyat az ellenség visszaszorította, Görgey a balszárnyra nyargalt s a huszárokat maga vezeti rohamra, de midőn a távolabb levő huszárcsapatnak kalapjával integet, hogy hozzá csatlakozzék, a nagy zavarban, melybe a huszárság az ellenséges lovassággal került, s melyben dragonyosok mind azt kiabálták: »Csak azt a veres spenzelest« [Pontosabban a császári dzsidások kiáltották: Tilko tego czerwonego – Csak azt a vöröset!], fején erős kardvágást kapott, s egyszersmind olyan iszonyú ágyútűzzel fogadtatott, hogy kénytelen volt meghátrálni, ő ugyan sebe daczára, ágyúi által támogatva még egy rohamot intézett, mire aztán az ellenség minden ponton visszavonult s ez által a csatának véget vetett, s mi 7 óra tájban szintén visszavonultunk sánczainkba.
Ezt a napot is drágán fizettük meg, mert összesen 1500 embert vesztettünk, de véres fővel vertük vissza az ellenséget [amelynek vesztesége 890 fő volt] és Panajutinnak [sic!] másodszor is megmutattuk, hogy nem gyülevész néppel van dolga, mint neki az osztrákok mondogatták.”
Babucs Zoltán, hadtörténész / Felvidék.ma
