A Political Capital honlapján Krekó Péter Már megint a populisták kormányoznak Szlovákiában? címmel közöl elemzést, amelyet alább önök is elolvashatnak.
A szlovák választások után a jelenlegi szlovák kormány pártjai folyamatosan hivatkozott bezzeg-pártokká váltak – főleg a hazai liberális véleményformálók körében. E megközelítés szerint a „populista-nacionalista” szlovák pártokkal (Fico-féle Smer, Slota-féle SNS és Mečiar-féle HZDS) szemben a jelenlegi kormánykoalíció jobboldali-liberális pártjai az européer, modern, racionális gazdaságpolitikát folytató, antipopulista pártok, amelyek szavatolják nemcsak a magyar-szlovák viszony javulását, de a fiskális fegyelmet és a gazdasági növekedést is.
A legnagyobb rajongást (már csak újszerűsége miatt is) az új liberális párt, a Sulík-féle Szabadság és Szolidaritás (SaS) váltotta ki, nemcsak karakán liberalizmusával, de deklarált antipopulizmusával is:
„Sulík – a magyar pártéletben ez szintén példátlan – nyíltan taglalja a demokrácia konstrukciós hibáit, tudniillik a hülyék roppant súlyát. Hiába magyaráz ő értelmesen és logikusan a reformokról és a költségvetésről a művelt közönségnek, ha egyszerű pénz- és kolbászosztással, vagy akár az ígéretével meg lehet venni kétmillió hülye szavazatát. (…) Nekik már van Épeszű Pártjuk, amely bátran fel meri vállalni a kétszerkettőt is, és azokat a szabadságokat, amelyek senkinek sem ártó, népes kisebbségek életét tehetik boldogabbá.(…) Tóta W. Árpád: Északi Fény
Mindig erős a kísértés (és különösen akkor, ha más országok politikusairól alkotunk ítéletet), hogy a politikai erőket a Jók és a Gonoszak táborára osszuk fel. Nem véletlen, hogy például Ukrajna is addig érdekelte leginkább politikailag a nemzetközi közvéleményt, amíg az a nyugatos, demokrácia iránt elkötelezett ”narancsosok” (Tyimosenko és Juscsenko) és a tekintélyelvű, oroszbarát, antidemokratikus erők (Janukovics) egyszerű képletével volt leírható. Amint a „forradalom” után ennek a szembeállításnak az érvényessége a „narancsosok” dicsőségével együtt, korrupciós ügyeik és konfliktusaik látványosabbá válásával megkopott, úgy fordult el egyre kiábrándultabban a politika iránt érdeklődő közvélemény az országtól (hogy aztán csak rövid időre, az „államcsőd” szó hallatára forduljon vissza átmenetileg 2009-ben).
A „Jó-Rossz” szembeállítás különösen vonzó a szlovák belpolitika vizsgálatakor, ahol a magyar közvélemény gyakorlatilag egyöntetűen és régóta drukkolt a Mečiar és Slota pártjával súlyosbított nacionalista Fico-kormány politikai ellenfeleinek. A választási eredmény a Fidesz által támogatott MKP kiesése és a rivális Híd-Most megerősödése miatt közel sem okozott egyöntetű eufóriát, de a szlovák koalíciós pártokat, különösen a hazai liberális oldalon, továbbra is körüllengi az „antipopulizmus” mítosza. Kétségtelen, hogy a jelenlegi szlovák kormánykoalíció minőségileg különbözik elődjétől számos tekintetben – és nem csak a szlovák-magyar viszony vonatkozásában.
A szeptember 18-ai népszavazás ugyanakkor mindenki számára egyértelművé tehette, hogy az említett „populista-antipopulista” szembeállítás mennyire fals és félrevezető. A korábban említett Szabadság és Szolidaritás (még ellenzékben tett) kezdeményezésére ugyanis a többi között az alábbi kérdésekben tartottak sikertelen népszavazást:
* a közszolgálati televízió és rádió üzemben tartási díjának megszűntetése
* a parlament létszámának 150-ről 100 főre csökkentése
* a „luxusautók” beszerzésének megakadályozása a közintézményekben
* a képviselők mentelmi jogának korlátozása
A kérdéseket igen nehéz lenne megvédeni a populizmus vádjától a szó hagyományosan használt értelmében (népszerű, elitellenes, félrevezetően túlegyszerűsítő):
A háztartásonként 4,65 eurós üzembentartási díj eltörlése a Fidesz vizitdíj elleni népszavazásához hasonló népszerű kezdeményezés, mely szakértők szerint viszont inkább nehezíti majd a közmédiumok finanszírozását, és növelheti a közmédiumok politikai függését (a BBC függetlenségét egyes vélemények szerint többek között ez a fajta üzemben tartási díj és így a költségvetési pénzektől való relatív függetlenség biztosítja). A képviselők mentelmi jogának korlátozása mindenütt népszerű, a politikusellenességet kiaknázó felvetés – nálunk éppen a Jobbik tűzte zászlajára. A parlament létszámának csökkentéséről ugyanez mondható el, és mint ahogy ez sem, úgy a „luxusautók” beszerzési tilalma sem fogja Szlovákia költségvetési gondjait megoldani (ami egyébként az SaS egyik fő kampányígérete).
Ha pedig már költségvetési politikánál tartunk: a korábban a költségvetési szigor zálogának tartott új kormány a közelgő önkormányzati választások miatt láthatóan vonakodik a költségvetési megszorításoktól, melynek következtében riasztóan magas, közel 8 százalékos lehet idén a költségvetési hiány.
Az új szlovák kormány egyik leglátványosabb első intézkedése volt, hogy megtagadta a görögöknek szánt mentőcsomagban való részvételt. A szlovák kormány ezzel jópontokat szerezhetett a szlovák közvélemény előtt (akárcsak Orbán az IMF elleni „szabadságharccal”) mondván, hogy nem kell a sokszorosan magasabb juttatást kapó görög nyugdíjasokat a szlovák adófizetőknek kisegíteni, de azt elhallgatta a választók előtt, hogyha ennek, ahogy az EU diplomatái fenyegetőznek, Szlovákia elszigetelése lesz az eredménye, akkor a szlovák választóknak végső soron többe is kerülhet majd ez a kaland.
A belpolitikai erőviszonyok miatt az új szlovák kormánytól és annak pártjaitól sem idegen az úgynevezett „populizmus”. Könnyen lehet ráadásul, hogy erre a jövőben is rá lesz szorulva, hiszen az első hónapok közvélemény-kutatásai (korábbi elemzésünkben szereplő Focus után a Medián mérése is) inkább a Fico vezette ellenzék erősödését és a kormánypártok gyengülését vagy stagnálását mérik.
Az új szlovák kormány eddigi megítélése sem diplomáciai, sem piaci, sem választói szempontból nem túlságosan kedvező. Illúziónak bizonyult az a nézet is, hogy a sokak által szörnyülködve figyelt Smer- HZDS- SNS koalíció utódja majd mindenben az inverzét csinálja elődje politikájának. Ismét bizonyítást nyert tehát a „populizmus vastörvénye”: a „populizmus” a demokratikus politizálás olyan természetes jellemzője és eszköze, mely különböző mértékben ugyan, de a demokratikus versengés minden szereplőjét jellemzi.
Krekó Péter, Political Capital
