Avagy: Hány nyelven fognak beszélni a bátorkeszi szlovák iskolába íratott magyar gyermekek?
A Felvidek.ma elsőként adott hírt arról, hogy a bátorkeszi szlovák alapiskola magyar nyelvű szórólapokkal és plakátokkal is népszerűsíti az intézményt, és arra buzdítja a szülőket, hogy írassák oda a jövendő elsősöket. Amint a sajtóból megtudtuk, a kezdeményezés meglehetősen nagy port kavart a faluban, egyesek sértőnek találták, mások szerint felesleges feszültségszításról van szó.
Személy szerint semmi kivetnivalót sem találok abban, ha egy szlovák oktatási intézmény magyarul is népszerűsíti magát, sőt a kétnyelvűség pozitív megnyilvánulásaként is minősíthetnénk a szóban forgó szöveget. Ha egy településen több iskola van, a gyermekek száma pedig csökken, nyilván minden intézményvezető érdeke a minél több gyermek „becsábítása”.
Nos nézzük, mit kínál a potenciális tanulóknak a bátorkeszi szlovák iskola? A szövegben a legnagyobb betűkkel négy sor van kiemelve:
Gyermekek beiratkozása az 1. osztályba
Miért a mi iskolánkat választani?
„Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy …”
Mindenkit sok szeretettel várunk.
Ha e négy sort megnézzük, akkor látjuk, hogy a fő információt a cikkem címének is választott szólás hordozza, azaz az iskola fő feladatának a nyelvoktatást tartja. A szólásban ugyan több nyelvről is szó van („ahány nyelvet beszélsz …”), a szöveg további részéből viszont egyértelmű (a gyermek ne szégyelljen államnyelven, azaz szlovákul beszélni), hogy az oktatott „fő nyelv” az államnyelv, amelyet nyilván minden állampolgárnak el kell sajátítania.
A szövegből nem derül ki, milyen nyelvet tanítanak még az adott iskolában, az állami oktatási program szerint ez valamelyik világnyelv, valószínűleg az angol. Szlovák iskolában magyart bizonyosan nem oktatnak, ezt a gyerek „otthonról hozza”. Vagyis e szöveg mögött az a sokszor emlegetett érv húzódik meg, hogy a gyerek otthon (úgyis) megtanul magyarul, a szlovák iskola meg majd megtanítja szlovákul.
De valóban ez az iskola fő feladata: a szlovák nyelv megtanítása? Az előző írásban már említettem: az iskolaérettség egyik feltétele, hogy a gyermek megfelelő szinten értsen és beszéljen azon a nyelven, amelyen az oktatás folyik. Az iskolában az oktatási nyelv esetében – pl. magyar iskolában a magyar nyelv és irodalom, a szlovák iskolában a szlovák nyelv és irodalom tantárgy keretében – a cél nem a nyelvoktatás, legfeljebb a már meglevő nyelvi kompetenciák fejlesztése.
Az állami oktatási program elég egyértelműen meghatározza, milyen kompetenciákat milyen műveltségterületeken kell fejleszteni, a kommunikatív kompetencia, azaz az anyanyelvi (az oktatási nyelvi) és az idegen nyelvi készségek fejlesztése csak az egyik ilyen terület. A kerettantervek szerint az alsó tagozaton a szlovák nyelvű írás és olvasás mellett a gyermekek tanulnak honismeretet (alapvető történelmi és földrajzi ismereteket), természetismeretet, matematikát stb.
Én a szlovák iskola iránt érdeklődő szülők nevében ezért például megkérdezném: ha az iskola fő célja a szlovák nyelv megtanítása a szlovákul nem tudó gyermekeknek, akkor a többi tantárgyhoz kapcsolódó ismeretanyag átadása milyen helyet foglal el az iskola prioritásai között?
A szöveg egyértelműen a magyar családokat célozza meg, s azért is van magyar változata a szövegnek, mert a szöveg írója tudja, hogy a családokban beszélt nyelv a magyar, azaz a gyermekek magyarul szocializálódtak. Ebből az valószínűsíthető, hogy ezek a gyermekek nem beszélnek az iskolaérettséghez szükséges szinten szlovákul (ezért is ajánlják nekik a szlovák iskolát).
Természetes, hogy a szlovák iskolában szlovák anyanyelvű gyermekek számára készült ábécés- és olvasókönyvekből oktatnak minden gyermeket. A szülők nevében tehát megkérdezném, milyen módszerrel kívánják a szlovákul nem tudó gyermekeket szlovákul megtanítani?
Nem tudok arról, hogy volnának kidolgozott oktatási programok arra, hogyan lehet a szlovák iskolába beíratott magyar gyermekeket hatékonyan megtanítani szlovákul. Ha volna ilyen hatékony program, annak nyilván figyelembe kellene venni a gyermek anyanyelvét, s ennek ismeretében, azzal összevetve kellene a szlovákot oktatni. A magyar szöveg színvonala azonban kétségeket ébreszt bennem a szlovák iskola pedagógusainak magyar nyelvi képzettsége felől.
A csak magyarul tudó gyermekek mellett valószínűleg beíratnak a bátorkeszi szlovák iskolába szlovák vagy szlovákul/szlováknak szocializálódott gyermekeket is. Szerintem ajánlatos volna, ha az ő szüleik azt kérdeznék meg, milyen módon biztosítja az iskola egy nyelvileg heterogén osztályban az ő gyermekeik esetében az anyanyelvi készségek fejlesztését.
A szórólap egyébként nem tér ki a nyelvoktatás színvonalára, s azt sem említi, hogy az iskolában milyen magas szinten oktatják például a kémiát, milyen kiváló eredményeket értek el matematikai versenyeken, vagy hány diákjuk végzett a cambridge-i egyetemen, hanem azt, hogy a társadalmi, munkahelyi stb. érvényesüléshez elegendő a szlovák nyelvtudás. Ha ez valóban igaz volna, akkor Szlovákia – a nem szlovák iskolát végzettek kivételével – a sikeres és boldog emberek hazája volna, de legalábbis nem volnának szlovák iskolát végzett munkanélküliek.
A szöveg ezen kívül burkoltan egyéb nem helytálló megállapításokat is tartalmaz: a legfontosabb kimondatlan feltételezés az, hogy a nem szlovák tannyelvű, azaz a magyar tannyelvű iskolában nem tanítják meg szlovákul a gyermekeket. Tény, hogy vannak olyan szlovákiai magyarok, akik gyengébben beszélnek szlovákul, de esetek százezrei igazolják, hogy a munkájuk, munkakörük ellátásához szükséges mértékben el tudják sajátítani a szlovákot.
Mivel nem szlovák anyanyelvűek vagyunk, természetes, hogy másképpen beszéljük a szlovák nyelvet, így például általában nem beszéljük annak valamelyik nyelvjárását.
A másik tényszerűen nem igaz burkolt állítás, hogy a lakóhelye szerinti járáson kívül csak akkor érvényesül valaki, ha szlovákul beszél. A földrajzi mobilitásnak egy ilyen megközelítése a mai nyitott határok mellett meglehetősen anakronisztikus. Egy bátorkeszi lakos nemcsak Szlovákián belül mozoghat, hanem elmehet Magyarországra, Ausztriába, Angliába is dolgozni, ahogyan azt több ezren teszik.
A szöveg burkoltan azt is megkérdőjelezi, hogy a magyar iskolában a gyermek elsajátítja a további tanulmányai folytatásához szükséges ismereteket. Szlovákiában a magyar tannyelvű iskolák a szlovák oktatási rendszer integráns részét képezik, az elsajátítandó kompetenciákat, sőt alapjában véve az oktatandó tananyagot is központilag határozzák meg. Az egyetlen különbség a magyar és a szlovák tannyelvű iskola között az, hogy ugyanazt a tananyagot magyar iskolában magyar nyelven, szlovák iskolában szlovák nyelven oktatják.
Az iskola képviselői az első helyre tették, azaz valószínűleg a legfontosabbnak ítélték azt, hogy a nem megfelelő szlovák nyelvtudás miatt szégyenkeznie kell valakinek. Ez a vélekedés nem a szlovákul nem jól beszélő magyarokat minősíti, hanem a szöveg megfogalmazóját, aki saját intoleráns attitűdjét s talán saját vagy környezete negatív tapasztalatát általánosítja.
Természetesen vannak olyan szlovákok (és magyarok is!), akik akár nyíltan is bírálják azokat, akik az ő szubjektív véleményük szerint nem beszélnek „perfektül” szlovákul, ez azonban egyáltalán nem általánosítható. Ha mind a két fél őszintén törekszik a kommunikáció sikerességére, akkor a gyengébb nyelvismeretből eredő problémák áthidalhatók.
Végül próbáljunk választ adni arra a kérdésre, hány nyelven fognak beszélni a bátorkeszi szlovák iskolában végzett magyar anyanyelvű magyar tanulók? A nemzetközi tapasztalatok alapján szlovák és magyar nyelven rendelkezni fognak felszíni nyelvi kompetenciával, azaz a mindennapi dolgokról – témától függően – beszélni tudnak majd szlovákul és magyarul is. Kognitív nyelvi kompetenciájuk milyenségéről nehezebb nyilatkozni, a nemzetközi tapasztalatok alapján sokuk esetében valószínűleg egyik nyelvükön sem éri el az anyanyelvükön tanuló gyermekek nyelvi kompetenciájának a szintjét.
A nemzetközi szakirodalom az olyan oktatási programot, amikor valamely kisebbségi közösség tagjai a többségi nyelvű gyermekek számára létesített tanintézménybe járnak, ún. befullasztó programnak vagy mélyvíztechnikának nevezik. Ez utóbbi arra utal, hogy az oktatási nyelvet nem bíró gyermek olyan, mint az úszni nem tudó, akit bedobnak a mélyvízbe: vagy önmagától megtanul úszni, vagy megfullad. Mivel az ilyen programokban a cél a többségi nyelv minél gyorsabb elsajátíttatása, s nem oktatják a gyermek anyanyelvét, ezért a gyermek anyanyelvi tudása nem fejlődik.
Nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy két (ritkábban több) nyelv magas szintű nyelvtudása kétnyelvű oktatási programok révén biztosítható. Ez azt jelenti, hogy az iskolában a kisebbség és a többség nyelvét is oktatják. A kutatók a kétnyelvű programoknak több fajtáját különböztetik meg, a szlovákiai magyar tannyelvű iskolákban folyó oktatás az ún. nyelvmegtartó vagy anyanyelvápoló programok közé sorolható, ezek a kutatók szerint általában igen sikeresek: a gyermekek megtartják kisebbségi anyanyelvüket és kultúrájukat, és a többségi nyelvet is elsajátítják.
A szlovák tömegkommunikációs eszközök egy része szívesen mutat be olyan helyzeteket – s az ilyeneket emelik ki a bátorkeszihez hasonló kezdeményezések is –, amikor a magyar iskolába járó, esetleg magyar középiskolában frissen érettségizett gyermekek, fiatalok hibásan, nehezen beszélnek szlovákul. Az ilyen eseteket „tálalók” és kommentálók valójában azt sugallják, hogy a megkérdezett fiatalok szlovák nyelvi kompetenciája megrekedt ezen a szinten, tovább már nem fejlődik.
Holott ez egyáltalán nem igaz. Szlovák környezetben az iskolában tanultak aktivizálódnak, és az érintett személy szlovák nyelvtudásának szintje emelkedik. Ugyanez a helyzet azok esetében is, akik külföldön vállalnak munkát: ha igyekeznek beilleszkedni, akkor aránylag rövid idő alatt a munkakörük kívánta szinten elsajátítják az adott nyelvet.
Mindezek ismeretében azt javaslom a jövendő bátorkeszi elsősök szüleinek, hogy a cikkben leírtak fényében ítéljék meg az iskolák „kínálatát”.
Szabómihály Gizella, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43714″}
