Miközben a világ – legalább a szeme sarkából – Vlagyimir Putyin orosz elnök keddi budapesti látogatására és az ott elhangzottakra figyelt, addig a budapesti amerikai nagykövetségen finom kis diplomata-bulit rendeztek. Nem fogják kitalálni: a budapesti ukrán ügyvivő tiszteletére. Aki úgy gondolja, hogy az időzítésnek nincs jelentősége, üzenetértéke, az ne is olvasson tovább.
Az is érdekes lehet a sorok között olvasni szeretők számára, hogy kik élvezhették egy díszebéd erejéig a frissen megérkezett amerikai nagykövet, a Gazdagok és szépek c, szappanopera produceréből a világ első számú hatalmát tájainkon megtestesítő Colleen Bradley Bell társaságát. Rastislav Káčer szlovák nagykövet például közöttük volt cseh, litván, lett, lengyel, norvég, német, olasz és kanadai kollégája társaságában.
Miközben tehát Vlagyimir Vlagyimirovics megkoszorúzta a megkoszorúzandót és elmondta az elmondandót, az amerikai nagykövet arról értekezett NATO-béli „barátai” előtt, hogy a múlt hétvégén megkötött minszki tűzszüneti megállapodás mennyire képlékeny. De még inkább arról, hogy az Oroszország elleni szankciók terén tett „egységes fellépés” micsoda nagyszerű dolog, amely azt üzente a nagy medvének, hogy „bennünket nem lehet megosztani”. Azt ugyan nem tudom, hogy e szavak elsziszegése közben vajon kire nézett, de Rastislav Káčernek esetleg okozhatott némi hőemelkedést. Az ugyanis köztudott, hogy a szlovák kormány korántsem lelkesedik annyira az Oroszország elleni szankciókért (mely e viszonylatban sokkal inkább sújtja Szlovákiát, mint Oroszországot), mint amennyire azt esetleg az amerikaiak elvárnák. Mi több: Robert Fico egy hétvégi rádióinterjúban nyíltan megkérdőjelezte Szlovákia részvételének ésszerűségét a „számlakiegyenlítésben” – ahogy fogalmazott. És egyúttal olyan megjegyzést tett az USA terhére, amelynek csak a tizedéért is lecsavarták volna magyar kollégája mindkét fülét: „Megváltoztatták a szankciók Oroszország álláspontját? Nem. Szlovákia kis ország, nehezen lehetünk a hatalmi-geopolitikai küzdelmek részesei. Nincsenek eszközeink, hogy viselkedése megváltoztatására kényszerítsük az Egyesült Államokat. A mi fegyverünk csak a nemzetközi jog”.
Azt könnyű belátni, hogy a békéért aggódó USA nem fogja megengedni, hogy alig ötmilliós kis vonakodó csatlósok köpjenek bele a sűrű és zavaros levesébe, így várhatóan sok hasonló ebédet abszolválhatnak még a szlovák diplomaták amerikai meghívóik társaságában.
És hogy mit tartott még szükségesnek az amerikai nagykövet elmondani éppen az orosz elnök magyarországi látogatásának pillanataiban a „szövetségesei” részére? Például azt, hogy nem fogadjuk el (értsd: nem fogadjátok el) az „új Oroszország” jövőképét, az ártatlan civileket rakétákkal gyilkoló és megnyomorító szeparatisták toborzásával, felszerelésével és felfegyverzésével kapcsolatos folyamatos valótlanságokat.
Miközben hazája folyamatosan küldi a halálosztó fegyvereket a „terrorellenes” ukrán harcosoknak – erről tegnap maga Putyin is említést tett, mindössze egy félmondat erejéig. Hiszen már lassan szóra sem érdemes – annyira természetes – hogy ahol öldöklés folyik a világban, ott előbb-utóbb (de inkább előbb) megjelenik Amerika és az amerikai hadiipar, az amerikai fegyverek. Amelyek aztán – olykor – visszafelé sülnek el. Ez így önmagában is szomorú és tragikus, de még kegyetlenebb lenne, ha bennünket is magával sodorna ez az aljas, elvetemült pokolfajzat gyilkos gépezet egy olyan konfliktusba, amelyhez nekünk – magyaroknak és szlovákoknak egyaránt – semmi közünk.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
