Fábry Zoltán legjobb barátja, dr. Berzeviczy János kassai belgyógyász, szív-specialista 1988 januárjában, tizennyolc évvel az író halála után hunyt el. Csendben, már-már visszavonultan töltötte élete utolsó szakaszát, miután a kassai katonakórházban befejezte működését: nyugdíjasként a laboratórium vezetője volt. János bátyánk olyan hazai magyar értelmiségi volt, akit nem csak hivatása kimagasló szintű gyakorlása emelt kortársai fölé, hanem a műveltsége és európai látóköre is. Nem csoda, hogy ő volt Fábry Zoltán legjobb barátja, nem csak orvosa, aki a katonakórházban többször is biztosított a stószi barátnak nyugalmas szobát és megbízható kezelést.
Berzeviczy János Iglón született, és (szepességi magyar létére) a késmárki német nyelvű gimnáziumban érettségizett. Orvosi tanulmányait is német nyelven folytatta Prágában, a Károly Egyetemen, anyanyelvét mégis olyan jól ismerte, hogy rendszeresen megküldte a Magyar Televíziónak a műsorokban elhangzott nyelvi vétségek kritikáit. Ami pedig a szakmai hozzáértését illeti: az ötvenes években !!! magyar létére az állam őt volt kénytelen egy svájci szívgyógyász konferenciára küldeni, mivel – elismerten – csak neki volt esélye Csehszlovákiát színvonalasan képviselni.
A kassai szívgyógyászt nem sokkal stószi barátja és híres betege halála után arra kértem, mondja el, miként látta orvosi szemmel páciensét. „Zoltán példásan pedáns és fegyelmezett beteg volt, minden vizsgálatot eltűrt, a legfárasztóbbat is. A kórházban keveset olvasott. Három infarktus rombolt a szívén. Az első, a „néma”, még a tátrai szanatóriumban érte valószínűleg, a második után a katonakórházban kezeltük, a harmadik volt a halálos. Nem sokkal elhunyta előtt meglátogattam őt stószi otthonában, s derűsen indultam haza, mert jó állapotban találtam…Végrendeletének változatait tételesen diktálgatta, mi fogalmazgattuk dr. Nagyidai Ernő ügyvéddel.”
Illyés Gyula Fábry Zoltánról
Minden nagy nemzedék echonak vonul vissza halála után a magaslatokba. Csak jól kell kiáltani, és ömlik le a lapályokra a válasz. Huszadik századi nagy nemzedékünk némán őrzi csúcsait. A mi kérdő hangunk volt vajon gyenge, mélységeinkből? Vagy a jóslatmagyarázó papoké vajon? De egy hely híven felelt. Fábry Zoltán olyan állhatatosan adta a magyarázatot, oly hű rítusban fejtette számunkra, völgybélieknek a magasság szövegeit, hogy elménk eljátszott a képpel: a magyar szabadgondolkodás nagyjai a stószi hegyeket választották Olimposzul és szent forrásuk védelmére: tisztán tartására Fábry Zoltánt már szakálltalan korában felavatták, elrendelvén, hogy ősei patríciusházát remetelakká alakítsa, s benne csakis nekik éljen. Illetve annak, amiért ők is éltek és haltak, – csak ritkán természetes halállal – az Ügynek. A beszennyezhetetlen, szent ügynek. Nem látok messze országokig még egy ilyen oltárőrzőt. Én, már-már szkeptikussá verve rideg kartezianizmusomtól, Fábry Zoltánt nem tudom követni minden útján – nem minden elágazó útján, jól kimondva. Forrón dicsért íróinak zömétől jó, ha fellangyulok.
Stílusra is más a szájízem. Remeteként élek én is, de nem hitben, mert oly abszolút hitigény átka alatt. De mégis egy az egünk és egy a poklunk. Az én maradék vallásom is, mint mindnyájunké ma, az ősök tisztelete. S ha indulhatna holmi boldoggá avatási per, hogy ki állt kegyünkben a legigazolhatóbban már a földön, kortársaim közül én bizony Stósz irányába szegezném az ujjam. Él ott egy klasszikus európai, egy szentszagúan hú szabadsághívő.
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: Kolár Péter gyűjteményéből
{iarelatednews articleid=”55337,55336,55166,55155,55077,54974,54949,54816″}
