Őry Péter, a Magyar Közösség Pártja Országos Tanácsának elnöke reflektált a nemzetiségi színházakat érintő frissen benyújtott törvényjavaslatra, miszerint a fenntartási joguk a kulturális minisztériumra szállna át. Az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük Őry Péter véleményét.
Ma már csak az idősebb generáció tajgainak emlékezetében élnek az ötvenes évek, az időszak, amikor beköszöntött a „várva várt államosítás ideje”. A központi hatalom, azaz „pártunk és kormányunk” a kikiáltott államosítás mellé a mégoly fontos kollektivizálást is bevezette. Az idősek emlékeiben pontosan él az, amikor pártunk és kormányunk kivezényelt képviselői elkobozták a pajtát, a tehenet és a szénát. Egyben kötelezővé tették — ha már elkobozták—, hogy a gazda legyen olyan méltányos, és dolgozza meg saját földjét, adja oda a saját tehenének a szénát, fejje meg, aztán a tejet öntse a közösbe. Példát hozhatnánk máshonnan is, akár az egyházi iskolák, akár más közvagyon államosításából.
S ha már az iskolákat említem, hadd kérdezzem a tisztelt olvasót, mit szólna egy olyan felvetéshez, amely január 1-jétől az önkormányzatok iskolafenntartói jogát az oktatási minisztériumra ruházná vissza egy törvénymódosítással?! Tenné ezt úgy, hogy elvenné (államosítaná) az ingatlanokat, begyűjtené a tanárokat és diákokat, és kötelezné a falukat, hogy költségvetésükből az adott évben legyenek kedvesek „kötelezően” a törvényben megszabott összeget az állam részére átutalni. Magyarán: még finanszírozzák is az államosítást követően az intézményeket! Szerintem az egész pedagógus társadalom, a szülőkkel és a felelős politikusokkal karöltve, tiltakozna a parlament vagy az oktatási minisztérium előtt! A folyamat mintha hasonlítana az ötvenes években már megtapasztalt pajtaelkobzásra.
Most azonban nem az iskolák államosításáról van szó, hanem a kisebbségi színházakéról. A nemzetiségi színházak fenntartási jogának kulturális minisztériumra történő átruházását megcélzó törvényjavaslatban az iskola helyén színház, a helyi önkormányzat helyén a megye szerepel.
A jó időzítés egy-egy törvénymódosító javaslatnál bizonyára fontos momentum. Három héttel az önkormányzati választások előtt szinte biztos, hogy csak „nagyfokú” szakmaiságot lehet sejteni azon javaslat mögött, mely nem az itteni kisebbségek önkormányzásának (azaz: saját ügyeink, saját magunk által választott testületekben történő kezelésének) alapjait igyekszik megteremteni, hanem simán „államosítja” a színházakat. Cserébe pedig? Még az agyonígérgetett „több pénz” sem nagyon várható, hiszen a pénzügyminisztérium a módosító javaslathoz fűzött állásfoglalásában leszögezi: ha törvény lesz a javaslatból, az nem lesz semmilyen hatással a szlovák állami költségvetésre.
Jelenleg nemzetiségi színházaink fő anyagi forrása a megye költségvetési támogatása, a jegyeladásból származó bevétel, a „mi esetünkben” pedig még az anyaországi támogatás. Nos, a törvényjavaslat fehéren-feketén ki is mondja, hogy „minden naptári év november 30-áig köteles a minisztérium számlájára átutalni a Kassai Önkormányzati Kerület 1 053 000 eurót, az Eperjesi Önkormányzati Kerület 1 211 000 eurót, a Nyitrai Önkormányzati kerület 1 117 000 eurót”, cserében pedig „a minisztérium évente, az állami költségvetési kereteken belül pénzeszközöket folyósít az egyes szervezeteknek az alábbi összegben:
a) Romathan Színház 436 000 euró,
b) Thália Színház 617 000 euró,
c) Alexander Duchnovič Színház 568 000 euró,
d) Dukla-alji Népművészeti Együttes (PUĽS) 643 000 euró,
e) Jókai Színház 1 117 000 euró“.
Ezekből a számsorokból világos, hogy egy huncut centtel több szlovák közpénzt nem kapna egyik kisebbség sem, és bár a törvény indoklásában hangsúlyt kap, hogy az állami fenntartás azért fontos, mert országos szolgálatot nyújtó intézményekről van szó, továbbra is csak Kassa (a+b), Eperjes (c+d) és Nyitra (e) megye állná a cechet. Éppen csak egy „közvetítő”, a kulturális minisztérium közbeiktatásával, hogy a tárca illetékesei is hathatósan belebeszélhessenek a színházak műsorpolitikájába. Erre van is utalás a törvény indoklásában, melyben azt a fájdalmas „megfelelési kényszert” is papírra vetették, hogy: „ezzel a törvénnyel Szlovákia még nemzetközi porondon is eldicsekedhetne”.
A nemzeti kisebbségek, a magyar közösség és a visszafordíthatatlan károk elkerülése érdekében egy dolgot kell ma a három vegyes párti képviselőnek (az előterjesztőknek: Sárközy Irén, Balodi Ladislav és Vavrek Štefan) megtennie: azonnali hatállyal vissza kell vonnia ezt a tervezetet! A későbbiekben pedig, ha a színházakat akarják segíteni, első lépésként az önálló, független, az önkormányzást biztosítani tudó testület (intézmény) létrehozást kell megalapozni, úgy, hogy önálló költségvetési tétele is legyen a szlovák költségvetésben. Amíg ez nem történik meg, addig a már marketing termékként hangoztatott „kulturális autonómia” pontosan a fordított irányba – a központosítás és az állami fennhatóság kiterjesztése felé – igyekszik, ami nem más, mint mérhetetlen dilettantizmus.
