Erich Maria Remarque szerint a kegyelet voltaképpen bűntudat. Az emberek le akarják róni mindazt, amit a kedves megboldogultnak még életében szerettek volna, tehát azt, amit elmulasztottak elhunyt szeretteikkel szemben. Mert olyan fájdalmasan sok mindent elmulasztunk, amíg együtt vagyunk, rohanó világunkban sokszor nem gondolva arra, hogy az élet törékeny és véges, hogy semmi sem tart örökké.
Elmulasztott cselekedeteink, kimondatlan szavaink, máskor pedig épp a meggondolatlanul, elhamarkodottan kimondottak pedig ott égnek bennünk a szeretettünk elvesztése miatt érzett mérhetetlen fájdalmunkban sokszor életünk végéig.
Miért is nem kértünk akkor bocsánatot, miért is nem mondtuk neki gyakrabban, hogy mennyire szeretjük, miért is nem mentünk hozzá többször, miért bántottuk meg önző módon? Ég az önvád talán mindannyiunkban, amikor végső búcsút kell venni, amikor rádöbbenünk, hogy mindazt, amit elmulasztottunk, már soha többé nem pótolhatjuk.
Ilyen immár rendezhetetlen adósságaink talán mindannyiunknak vannak, melyek örökre belénk vésődnek, mintegy figyelmeztetőül arra, mekkora igazság van abban, hogy úgy kéne élnünk, rendeznünk dolgainkat, kapcsolatainkat, mintha az éppen megélt nap lenne az utolsó számunkra. A modern kor embere általában nem készült fel arra, hogy szembenézzen a halandóságával. Kosztolányi Dezső szerint „Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.” Bennünket azonban sokszor nemcsak a halál, hanem az élet is készületlenül ér.
Ennek pedig része az is, hogy az ilyen törleszthetetlen adósságból minél kevesebbet halmozzunk fel, hogy bár ez teljesen talán elkerülhetetlen, de minél kevesebbnek a terhe nyomassza később a lelkünket. Ilyentájt a temetőket járva, az egymást túllicitálni próbáló igyekezet, a drágábbnál drágább koszorúk, mécsesek és dekorációk láttán az emberben önkéntelenül is felmerül, sok esetben nem a bűntudat elhallgattatására irányul-e ez a pótcselekvésnek is felfogható túláradó tisztelet az évnek ezen az egyetlen napján. Az elhunytnak talán egy szál virág is ugyanazt fejezné ki, hiszen nem a külső látványelemek a fontosak, hanem a belső értékek és érzések.
Épp ezekről feledkeznek meg azok, akik az őszinte kegyelet kinyilvánításánál fontosabbnak tartják, hogy környezetük véleményformálásában még az ilyen kizárólag kegyeleti megnyilvánulást is arra használják fel, hogy az kihangsúlyozott szerepet kapjon és jó benyomást keltsen a külső szemlélőkben, megfeledkezve arról, hogy az őszinte megemlékezés nem a sírokra vitt virágok tömkelegén és az egyre nagyobb és drágább mécseseken múlik.
A néma főhajtáshoz ennél sokkal kevesebb is elég, a mások számára nem látható, a lélek legmélyén érzett kimondhatatlan fájdalom és a soha nem múló szeretet. Persze, ez nem látványos, ezzel nem lehet kérkedni, de az elhunytat igazán hiányoló ember nem is tudja kifelé mutatni látványos felvonulás közepette kimondhatatlan fájdalmát.
Azt mondják, a halál mindenkit egyenlővé tesz, de sokan ezzel sem tudnak megbékélni, még a halálban is különbözni szeretnének. A sírok túldíszítettsége mellett még költségesebb és hivalkodóbb divat lett a minél nagyobb értékű síremlékek állítása. Vajon kinek szól az elhunytak fölött emelkedő márvány műremek? Nem az alatta lévőknek, hanem a hátramaradottaknak, akik kimondva, kimondatlanul érzékeltetni akarják, nem vagyunk akárkik, nem vagyunk egyenlők, még a halálban sem.
Hogy valakinek fennmaradjon az emléke, azt nem a fölé emelt emlékmű ára, díszes volta határozza meg, hanem az, hogy mit tett életében, s hogy a hátramaradottak hogyan emlékeznek rá: látványosan és tüntetőleg ezen az egy napon, vagy egész évben csendes szeretettel.
Nem a külső számít, hanem a valódi érték, amit egy emberélet tesz teljessé, s amelyet utólag nem szükséges semmilyen mesterkélt ráhatással hangsúlyozni, mintegy kirakatba tenni.
Szeretteink sírja felett, az emlékezés mécseseinek lángjánál egy csendes fohászt mondva az elhunytak lelki üdvéért, gondoljunk erre is: ne halmozzuk a még élő szeretteinkkel szembeni majdan leróhatatlan adósságaink sorát, elhunyt szeretteink emlékét pedig ápoljuk egész éven át ne külső megnyilvánulásokkal, hanem méltó szeretettel és csendes kegyelettel.
